Krasznahorkai László: Megy a világ
Magvető, 296 oldal, 2013, 2792 HUF
Az utolsó novella alapján mondhatnánk a Megy a világról, hogy elköszönő kötet, ám kijelentésünk helytelen volna két okból is. Elsőként élből állíthatnánk ugyanezt a legutóbbi 2-3 könyvről is, mert Az utolsó farkasban kihal az állati önfeláldozásban testet öltő remény, az Állatvanbent kép-szöveg játéka egy démonok szaggatta apokaliptikus vízió mélyvizébe dobja az olvasót, a 2012-es Nem kérdez, nem válaszol pedig összefésült interjúkötet a pálya elejétől a végéig, konklúzióként a kudarcban vergődő kifejezéskényszer, a tradícióktól való mentális távolság, valamint a művészet mibenlétére vonatkozó súlyos kérdések felmutatásával. Másodsorban a Megy a világ nem teljesen idomul a lemondás retorikájába, ugyanis a megszokott témákhoz való közelítés során hangja néhol súrolja a cinizmust, olykor kifejezetten szórakoztató módon.
Csak te meg én, mondta neki, mesélte most ez a valaki, hogy ezt mondta volna neki a Gyuri
Az iróniával való játék eddig is jellemezte Krasznahorkait, hiszen a kilépés vágya és a maradás kényszere közt ingázó, saját sorsuk kudarcára predesztinált hősök egyetlen fegyvere ez a torzító tükör, melyben meglátják önmaguk és a világ fonákságát. Az új kötet ebből a szempontból vegyes írásokat sorakoztat fel, ám a legutóbbi könyvek hangján bosszankodó kiábrándultak számára mentőöv lehet a Megy a világ még akkor is, ha egy süllyedő hajóroncs van a borítóján.
A szerkezetét tekintve három részre tagolható könyv egy fiktív hős monológja. Az első részben ő az, aki beszél, a másodikban elbeszél, hogy végül a harmadikban elköszönjön. Egymással lépnek dialógusba ezek a történetek, egy hullámhosszon vannak témájukat, hangjukat és beszélőjük felejtésbe menekülő lemondását tekintve. A három nagyobb egységet keresztülszövik a narratívaváltások, a már eddig is megszokott (ám az írói oldalról konstans módon cáfolt) önéletrajzi vetület mellett.
A novellák valószínűsíthető párbeszéde egyébként megmenti azokat a régi szövegeket (a könyv egyharmadát), amiket Krasznahorkai kisebb változtatásokkal beemelt az új kötetbe. Ezzel (a már említett kontextusbővítés pozitívuma mellett) csak olyasféle gondok lehetnek, hogy bár a Théseus-általános az életmű szempontjából is fontos szöveg, ám majdnem szó szerinti ismétlését még akkor sem tartom evidensnek, ha beszéd ajánlása ezúttal Samuel Beckett-nek szól.
Az ismert szövegek közlésén kívül azonban más elemek is visszautalnak az életműre. A Nine Dragon Crossingban a Rombolás és bánat az ég alatt idegen modernséggel kapcsolatos emblematikus megdöbbenései köszönnek ránk egy olyan szakfordító tolmácsolásán keresztül, aki a schaffhauseni vízeséshez vágyik, abba a városba, ahol a Háború és háború Korimjának története is tényleges véget ért. A Lefelé egy erdei úton című darab Az utolsó farkas vezérmotívumához csatol vissza egy elütött eb mellett virrasztó kutyatárs megfeszített gyászával, a Legkésőbb Torinóban a Tarr Bélával közös Torinói ló gondolati alapjaihoz vezet. Az utolsó Nem kell innen semmi búcsúszöveg pedig sokáig hangfelvételként volt elérhető Krasznahorkai honlapján.
Egy tartós ittlét nekem olyan, mintha feltettek volna a Titanicra
Ám nem ezektől a szövegektől jó a Megy a világ, hanem azoktól, melyek beszédmódja frissülést és nem is annyira leplezett személyességet hordoz. Nem mehetünk el szó nélkül a Fehér György Molnár Henrikje mellett, mely egy Fehérrel a halála előtt váltott misztikus levélváltást foglal magában, aminek témája egy halálbüntetéssel záruló, ám végül öngyilkossággal végződő per, a kívülállóság és a világból való kiszakadás szemszögéből. A Krasznahorkai és Fehér meg nem valósult közös filmjéből kinövő novella epikus alapjait nem építi le az olykor ironikus hang („fogalmam sincs a filmkészítésről, ő azt állította neki sem." (140.)), s a gyakorlatlan operatőr kézikamera-nézőpontjából végigkövetett tárgyalás lényege sem a bírói ítélet, vagy az elítélt bűnlajstromának minősítése lesz.
A Bankárok egy barátság alkonyával vegyített kommunikációs haldoklás története, melyben fontos szerepet kap egy anyagos élmény is a kiugrás és az eltávolodás témaköréhez simulva. A Krasznahorkaitól szokatlan témaválasztás badtripbe torkollik, a szó legsúlyosabb értelmében.
„De rögtön ezek után felrobbant az agya, és iszonyatosan jó volt, és kint volt a kozmoszban száz évig, és a kozmoszban langyos szellő fújdogált, mindenütt ezer és ezermilliárd fényes csillag, és őrületes sebességgel szállt minden valahová, ő meg közben színek milliárdjából egy gigantikus szivárvány alatt húzott el (...), kimondhatatlan boldogság öntötte el, egy beláthatatlanul mély tér és végtelen sötét, mely mégis ragyogott, és aztán zuhanás, valami beteges szédület, végül csak egy izzó fehér fénycsóva, elviselhetetlen dübörgés, minden hang fájt, és millió hang támadta meg." (168.)
Formailag ötletes Az isztambuli hattyú, melynek közvetlen „szövege" tizenhét üres lapon kap helyet, hogy aztán újraformálódjon azokból a (főleg pszichológiai tanulmányokra hivatkozó) lábjegyzetekből, melyek részben összefüggő szövetet alkotnak az emlékezésről.
A kötet kiemelkedő darabja viszont az Az a Gagarin című elbeszélés, melynek hivatalosan is elmebeteg főhőse megszállottan kutatja a Holdra szállást és Gagarint. Határátlépő ugyanis az első ember az űrben, aki tragikus, az elleplezettség és az alkoholizmus homályába forduló élete végén felpuffadt arccal mímeli a boldogság illúzióját egyik utolsó fényképén. A róla értekező rejtett hős hangsúlyossá teszi az elhagyni a Földet szókapcsolatot, saját kirekesztettségében találja meg Gagarin magányának, s az űrrel kapcsolatos érzéseinek lényegét. Az elvágyódás és a jelenben élni nem tudás allegóriája itt az elmebaj, ám a betegséggel kapcsolatos önigazolás humort visz az egyébként szintén deprimáló írásba, mely egyébként magát a történetmesélést is tárgyává teszi.
„A többiek ugyanis betegek, tényleg, bár erről nem szívesen beszélek, mert olyan, mintha én is az lennék." (229.)
„Ebben a modernnél is modernebb korban folyton baj van ezzel a történettel (...) mindegyik történet ugyanaz, semmi új nincs a nap alatt (...) hát, én nem értek egyet ezzel, még hogy nincs történet, csak az van, milliárdnyi történet (...) az más kérdés, hogy egyszerűen nem találjuk ezeknek a történeteknek a KÖZEPÉT." (236.)
A kísérteties űrmagányt is kiválóan tematizáló elbeszélésben a narrátoron átszivárgó Gagarin kerül középre.
„Lajka után kevesebb, mint négy évvel Gagarint felvitték egy lifttel a szkafanderében a siló lépcsőjén, beszállt a Vosztokba, elhelyezkedett a rakéta fülkéjében, aztán beszíjazták, felszerelték, leellenőrizték, hogy a végén rázárják a fülke ajtaját, ez lehetett a legfélelmetesebb, amikor először a történetben rázárják egy emberre egy űrhajó ajtaját, s ő ott marad egyedül." (227.)
A Megy a világ, szerzője állítása szerint nagyon magyar könyv és a mostani állapotokról szól. Ám mostanisága természetesen állandóságot jelent, hiszen a felmerülő problémák örökérvény-jellege zsigerileg kódolt mindegyik Krasznahorkai-műben. A már nem létező törekszik a még nem létező felé a kötetben, ahol a vágyott hosszúmondat magányát felváltja a novellák rendje, mely olykor metajátékokkal és elbeszélői élcelődéssel oldja a mester tanításainak lemondó, ám nem teljesen keserű szólamát. A múltból merítkező és a jövőbe tartó jelen lenyomatai tehát ezek az elbeszélések, hidat teremtve a kivételesen lassuló pillanathoz, az átgondolt légzéshez és a fenyegetettség aktualitásához.
