A legnagyobb francia képregényfesztivál, az Angoulême Nemzetközi Képregéyfesztivál az előző héten bejelentette a képregényvilág legrangosabb elismerése, a Grand Prix idei 30 fjelöltjét. A jelöltek között egyetlen nő sem volt, pedig néhány nő általában mindig akad a listán. Tavaly már csak egy akadt, Marjane Sartrapi, a díjat pedig csak egyetlen egyszer nyerte nő: 2000-ben Florence Cestac tudott győzni. A képregényszakma elég gyorsan reagált a hírre, és 12 jelölt már jelezte is, hogy köszöni, így nem kíván részt venni a versenyben. A kiesett jelöltek helyét a szervezők 6 nővel töltötték fel, és kijelentették, hogy ennek ellenére mindenki arra szavaz, akire akar. Ezek Franck Bondoux a fesztivál képviseletében egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nagyon egyszerű oka van annak, hogy eredetileg nem volt női jelölt a listán, mégpedig az, hogy nagyon kevés tehetséges nő van a szakmában. Bevallotta, hogy a fesztivál szereti ugyan a nőket, de „nem tudja átírni a történelmet”, majd hozzátette, hogy elég csak elmenni a Louvre-ba, ott is elég kevés nőnemű alkotó van kiállítva. Az már elkerülte a figyelmét, hogy ennek történelmi okai vannak, a nők ugyanis nem járhattak egyetemre azokban az időkben, melyeknek művészetét a Louvre reprezentálja, és mivel ez alapfeltétel volt a sikerességhez, így ki sem állították őket a múzeumban. A kényszerűen kihagyott éveket a kortárs művészetben igyekeznek feledtetni.
A világ legnagyobb képregény-gyűjteményével rendelkező Billy Ireland Képregény Könyvtár kurátora, Caitlin McGurk szerint Bondoux nagyon is téved, mert a nők több mint 100 éve jelen vannak az amerikai képregényvilágban. A huszadik század első felében számos nőiképregényrajzoló dolgozott férfiasnak vagy megtévesztőnek hangzó álnéven, hogy több esélyük legyen a publikációra. Az első női szuperhős, az 1914-ben felbukkanó Miss Fury megteremtője, June Mills Tarpé néven alkotot, de McGurk felidézi az Egyesült Államok első női politikai képregényrajzolóját, Edwina Dummot is, aki jóval a női választójog előtt alkotott. Az olyan underground alkotókról sem felejtkezik el, mint Roberta Gregory vagy Joyce Farmer, és a nyomdokaikban járó alkotókról is megemlékezik, mint például Lynda Barry és Phoebe Gloeckner.
McGurkot leginkább az szomorította el abban, hogy a szakma elfelejtkezik ezeknek a nőknek az érdemeiről, hogy azok az emberek, akik az ilyen elismeréseket osztják, hiányos képesítéssel rendelkeznek, és egyáltalán nincsenek tisztában a történelemmel.
Nem értett egyet a nyilatkozattal Tom Spurgeon, a The Comics Reporter szerzője sem: szerinte elég könnyű lenne átírni a képregénytörténelmet, és ő is azt rója a szervezők szemére, hogy fogalmuk sincs, mi történt a műfajon belül korábban. A fesztivál a kortárs szcénát szeretné feltérképezni, ám Spurgeon szerint a 30-0 elég gyászos olvasta a jelennek. Képregényes körökben szerencsére nem mindenki olyan szűklátókörű, mint Bondoux: a San Diego ComicConon 1988 óta kiosztott Eisner-díjnak, vagyis a „képregényszakma Oscarjának” már 1992-ben női győztese volt. Karen Berger nyerte a díjat a Sandman szerkesztőjeként.
Forrás: Guardian
