Fotó: Valuska Gábor
Évekkel ezelőtt a gyerekirodalomról nyergelt át a krimikre, pedig eredetileg nem is írónak, hanem mérnöknek készült. Hosszú évekig dolgozott a szakmájában, és igazság szerint dolgozik a mai napig is, közben pedig ontja a krimit, a thrillert meg a horrort – neve ma már nem hiányozhat a legsikeresebb északi krimiírókat összegző listákról. Az izlandi Yrsa Sigurdardóttir kedvessége és közvetlensége lefegyverző, ami elsőre nehezen kapcsolható ahhoz a sötét, gyakran dermesztő világhoz, mely könyveiből elénk tárul. Nála ugyanis a hétköznapiból hátborzongató, a megszokottból szokatlan lesz. A komfortzóna körvonalai egy pillanat alatt elmosódnak, és a biztonságosnak vélt otthonból a rémségek kicsiny tárháza válik. Regényeiben Yrsa Sigurdardóttir a legbensőbb félelmeinkből sodor szerteágazó cselekményszálat – jó érzékkel ismerte fel, hogy az évek múlásával a rettegés nem múlik el az életünkből, legfeljebb átalakul. Hiszen felnőttként is félünk a sötéttől, az ismeretlentől, vagy éppen attól, hogy az éjszaka közepén egyszer csak egy idegen bukkan fel a hálószobánkban. Akárcsak a magyarul most megjelent Gének című thrillerében, melyben az ismeretlen feltűnésével egy brutális gyilkosságsorozat veszi kezdetét. Budapesti találkozásunkon erről is mesélt.
Yrsa Sigurdardóttir: Gének
Animus, 448 oldal, 3980 oldal
Ha szigorúan csak a bűnügyi statisztikát vesszük alapul, akkor Izland a világ egyik legbiztonságosabb és legnyugisabb országa. Ahogy a Gének egyik szereplője megjegyzi: a gyilkosságok szerencsére elég ritkák Izlandon. Ez azonban nemcsak fikció, hanem tény, ezt megerősíti Yrsa Sigurdardóttir is, aki április elején egy konferencia kedvéért töltött el néhány napot Budapesten, akkor találkoztunk vele a szállodájában. Az itthon főleg thrillereiről ismert író fesztelenül idézi fel, hogy hazájában tényleg nagyon alacsony a bűnözési ráta: „Ennek egyik oka talán, hogy maga az ország nagyon kicsi, összesen 330 ezren lakják. A gyilkossági ügyekben a tettes és az áldozat általában ismeri egymást, a gyilkosságot pedig a pillanat szüli, azt nem tervezik meg előre. Emiatt aztán inkább a szenvedély vagy a vita hevében elkövetett bűncselekményekről beszélhetünk, amiket azután persze nagyon könnyen meg is lehet oldani. Izlandon összesen talán egy megoldatlan bűncselekményt tartanak nyilván, meg egy másikat, amelyiknél a hatóságok úgy vélték, hogy sikerült felgöngyölíteniük az esetet, el is ítéltek egy embert, most viszont újratárgyalják az ügyet.”
Nincs biztonság
Sigurdardóttir regényeiben éppen a biztonság az, amelynek illúziója egy szempillantás alatt darabokra törik. A Génekben egy családanya arra riad, hogy egy idegen mászkál a házában. Az asszony brutális gyilkosság áldozata lesz, az egyetlen szemtanú pedig a saját kislánya, aki arra figyelmezteti a rendőröket, hogy a tettes újra lecsapni készül. Az író azt mondja, hogy amikor a következő könyve cselekményén gondolkozik, mindig fontos szempont, hogy mi az, amit egyáltalán nem szeretne, hogy megtörténjen vele: „Például, hogy a gyerekem felébreszt az éjszaka közepén azzal, hogy van valaki a házban – ez egy olyan jelenet, amelynek nem szeretnék a részese lenni”. A Génekben – akárcsak a magyarul szintén megjelent, ám önálló kötetként számon tartott Emlékszem rád című horrorban, ahol egy elhagyatott, lakatlan házat szeretne felújítani egy csapat fiatal – Sigurdardóttir éppen a biztonságos otthonba vetett hitünket forgatja fel fenekestül. Az ismerős vagy ismerősnek vélt helyszín csapdába ejti lakóját, és téved, aki azt hiszi, hogy a négy fal majd védelmet nyújt az erőszakos behatolóval szemben: „Az otthon egy olyan hely, ahol általában biztonságban érezzük magunkat, ám sokkal érdekesebb, ha ez megváltozik. A könyvemben tehát jó kiindulópontnak éreztem kivonni a biztonságot abból a helyből, melyet automatikusan annak gondolnánk.”
Maga a gyilkosság elkövetési módja sem mindennapi: az ember rettenetes találékonysága megint azt bizonyítja, hogy a gyilkosnak ki sem kell tennie a lábát a családi otthonból ahhoz, hogy az ott talált eszközökkel másnak fájdalmat vagy legvégső esetben halált okozzon. A szerző ugyanakkor sokkal pragmatikusabban közelíti meg ezt a kérdést: azt mondja, a Gének már a tizedik regénye, és íróként kicsit elege volt a leszúrásokból, akasztásokból, és valami egészen más módszert akart választani. Ami persze – ahogy ő fogalmaz – összefügg az elkövető személyével és gondolkodásmódjával is. A regény egyik szereplője amúgy megjegyzi, hogy az izlandi gyilkosok nem vetemednek szélsőséges kínzásokra, és amikor ezt felidézem, Sigurdardóttir azt mondja, hogy az ország lakói soha nem támogatták a kínzásokat és a kivégzéseket. Ez vélhetően abból fakad, hogy amikor Izland még Dánia része volt, a szigetország lakóinak sok esetben kötelező volt végignézniük a kivégzéseket, holott a legkevésbé sem fűlött hozzá a foguk: „Az élet épp elég kemény volt, nem volt szükség még erre is.”
A borzongást inkább a regényeikben élik ki. Saját bevallása szerint például Sigurdardóttir a horrort és a furcsa – például múmiákról és szellemekről szóló – sztorikat már egészen kicsiként szerette. Jellemző esetként felidézi, hogy élete első Hitchock-filmjét, a Madarakat tízévesen látta: „Imádtam. Annyira más volt, mint amiket addig láttam. A szüleim aznap este vacsorázni mentek, én meg az unokatestvéreimmel otthon maradtam, de a gyerekek közül senki más nem akarta megnézni, csak én.”
Sötét, sötétebb, legsötétebb – Izland
Sigurdardóttir azt is mondja, hogy országának nagyon sajátos kapcsolata van a sötéttel: „Nálunk nagyon sötétek a telek, és miután a lakosság számát tekintve Izland nem egy nagy ország, mindenki tudja, hogy a városi sötétség nagyon különbözik a totális sötétségtől, ami vidéken tapasztalható, amikor egy szikrányi világosság sem fedezhető fel. Nálunk az idők folyamán a sötétség és minden, ami ahhoz kapcsolódik, nagy jelentőségre tett szert. A történeteink egy része abból az érzésből fakad, mintha látnánk valamit a sötétben, de nem tudjuk, hogy mi lehet az.” A regénybeli nyomozó, Huldar éppen ezt akarja felderíteni, és a lehető legtöbb információt szeretné kiszedni az egyedüli szemtanúként számon tartott kislányból. Ezen a ponton ugyanakkor két akarat feszül egymásnak, a Gyermekközpont pszichológusa, Freyja ugyanis csak és kizárólag a gyerek érdekeit tartja szem előtt.
Az írónő azt mondja, hogy a regénybeli intézmény Izlandon valóban létezik. Azért hozták létre, hogy a bűncselekmények, jellemzően bántalmazásos ügyek áldozataivá vált gyerekeknek ne kelljen újra és újra idegenek – tehát a kórház, a rendőrség, majd a bíróság munkatársai – előtt felidézniük az eset körülményeit. A kihallgatás rendszerint a Gyermekközpontban történik, ami az író szerint sokkal emberségesebb a gyerekkel szemben, és a központ munkatársai azt a technikát alkalmazzák, amelyet a Gének lapjain is bemutat. Ennek lényege nem más, minthogy a kihallgató a kérdéseivel nem akarja egy bizonyos válaszra rávezetni a gyereket, hiszen nagyon is jól tudja, hogy a nem megfelelő vagy manipulatív szóhasználattal nagyban befolyásolhatja a feleletet.
A jó krimi sikerét általában nem a bűncselekmény és a nyomozás adja, hanem az abban szereplők egymás közötti viszonyai. A Génekben a nyomozó Huldar és a pszichológus Freyja közötti kémia ad töltetet a történetnek, ám a boldog egymásra találás már a regénybeli cselekmény megkezdése előtt megtörténik, igaz, rövidre zárt szerelmi kalandjuk a nyomozás kezdetére kellemetlen emlék csupán. Sigurdardóttir ugyanakkor nem fél a krimibeli kliséktől sem, így a rendőrségen belüli rivalizálást éppúgy kipipálja, mint a szenvedélybeteg nyomozót, igaz, az ő hőse – Jo Nesbo masszívan alkoholizáló Harry Holéjéhez képest – egy fokkal visszafogottabb, és megelégszik annyival, ha a láncdohányzást helyettesítő nikotinrágókkal tömheti tele a száját. Sigurdardóttir nagy figyelmet fordít a – gyakran kellemetlen – mellékszereplőkre is, így emlékezetes karaktere marad a munkából elkéső, és az úton sírdogáló gyerekeket laza mozdulattal kikerülő szomszéd, vagy a csendben gyűlölködő idős házaspár, akiknek fel sem tűnik, ha valami borzalom történik a szomszédságban. A lényeg, hogy a szeméttároló ki legyen takarítva.
Az írásaira jellemző precizitás talán polgári foglalkozásából ered, Yrsa Sigurdardóttir ugyanis a mai napig – igaz, már csak részmunkaidőben – építőmérnökként dolgozik. Nevetve idézi fel, hogy volt olyan szerkesztője, aki arra kérte, hogy a leírásokban hagyja el a mértékegységeket, viszont a mérnöki munka a mai napig nagyban segít neki a cselekmény tervezésében, így nem esik nehezére, hogy fejben tartsa a regénybeli összefüggéseket. Eredetileg gyerekeknek írt könyveket, amikor ugyanis a fia elkezdett olvasni, anyaként nem volt igazán megelégedve a kínálattal. „Ezért aztán úgy döntöttem, hogy én írok könyvet, mégpedig olyat, amit szeretnék, ha elolvasna. Ezek inkább vicces könyvek voltak, de aztán egy idő után a szerkesztőm azt mondta: a cselekményük annyira kidolgozott, hogy miért nem próbálok krimit írni.” Ez utóbb olyan jól sikerült neki, hogy önálló kötetei mellett már két sikeres sorozatot is jegyez (a Thóra Gudmundsdóttir-szériából eddig Az utolsó rítus, míg a Freyja & Huldar-sorozatból a Gének jelent meg magyarul), az Emlékszem rád című regényéből pedig Óskar Thór Axelsson forgatott filmet, melyet május elején mutattak be az izlandi mozik.
