(forrás: Times)
A Times Magazin kritikusai érdekes kezdeményezésbe fogtak: a megszokott listák helyett, amelyekben általában szép sorjában összegyűjtik a folyóiratok, hogy mik a kedvenc regényeik, vagy mely könyveket ajánlják az olvasók figyelmébe most azokat a könyveket gyűjtötték össze, amelyeket a leginkább utálnak.
Első körben azokat a klasszikusokat sorolták fel, amelyeket mindenki fontosnak tart, és sznob társaságokban hosszas elemzésbe lehet róluk bocsátkozni, ám valójában az olvasóknak nemhogy kellemes vagy legalább tanulságos olvasási élményt jelentenek, hanem az ember egyre idegesebb lesz az olvasásuktól.
A Times cikkének címe is tanulságos, hiszen szerintük ezeknek a könyveknek a legjobb, az lenne ha szépen elégnek, másra úgysem érdemesek. A Times kritikusa, Rod Liddle szerint már akkor tudta, hogy sosem fogja Anthony Powell könyveit olvasni, amikor először meghallotta, hogyan ejti a szerző a saját nevét. Emellett szinte fizikai fájdalmat okoznak neki az angol marxista irodalom darabjai, amelyeken húszas éveiben rágta át magát. Sokaknak Robert Pirsig klasszikusa, a Zen és a motorkerékpár-ápolás művészete jelentett hasonló szenvedéseket, de John Fowles, Rushdie, Hesse, Robbe-Grillet, Sartre és Cervantes is előkelő helyen végeztek a valaha írt legrosszabb regények listáján.
Második körben a Times saját kritikusait és írókat kért meg, hogy sorolják fel legutáltabb könyveiket. Peter Kemp, a Sunday Times irodalmi szerkesztője bevallotta, hogy Dosztojevszkij egyenesen rémálmokat okozott számára, és nem azért, mert annyira hatott rá az író művészete. Kollégája, Andrew Holgate számára Martin Amis művészete a befogadhatatlan, nemcsak hogy ki nem állhatja, ahogyan bemutatja a viktoriánus Angliát, hanem minden sorából érződik az apjának, Kingsley Amisnak való való görcsös megfelelni akarás is. A szerkesztők rémálma még Ian McEwan Vágy és vezeklése és Doris Lessing Az arany jegyzetfüzet című könyve, az előbbi azért mert háromszáz oldal után az olvasó rájön a könyvnek kétféle befejezése lehet, ez pedig a szerkesztőt már John Fowles A francia hadnagy szeretője című könyvénél is mindennél jobban idegesítette. Doris Lessing regénye, amelyet máig szinte legfontosabb művének tartanak, azzal verte ki a biztosítékot a Times szerkesztőnőjénél, Susannah Herbertnél, hogy szimplán olvashatatlannak tartja a hatszáz oldalas szövegfolyamot. Virginia Woolf két könyvével is felkerült az utált regények listájára, a Hullámokat azért nem kedvelik, mert megtestesíti mindazt, amilyennek egy regénynek nem szabadna lennie, és az olvasása után úgy érezhetjük magunkat, mintha hosszú órákat töltöttünk volna el egy nagyhangú, szószátyár öregasszony mellett egy Ausztráliába tartó repülőn, John Carey, a Sunday Times vezető kritikusa pedig az Orlandóról jelentette ki, hogy nem más mint a angol irodalom önimádó kiszipolyozása a Bloomsbury-csoport által, amelyet szerencsétlen módon ráadásul Woolf átmenetileg "megzápult" agyán szűrtek át. Szerinte hányászacskó kíséretében kellene árusítani a regényt. Természetesen maguk a kritikusok sem értettek egyet mindenben, hiszen például Woolf esetében voltak, akik pont az Orlandót dicsőítették.
