Bret Easton Ellisnek a közelmúltban jelent meg első non-fiction kötete, a White (ITT írtunk róla), amelyből a LitHubon jelent meg egy hosszabb részlet, egészen pontosan az az esszé, amelyben BEE az Amerikai psycho keletkezéstörténetéről mesél egy kicsit. Az esszé nemcsak egy ma már kultikusnak számító mű létrejöttének állít emléket, de ezen keresztül bepillanthatunk a nyolcvanas évekbeli amerikai yuppie-k életmódjába is, amely eszerint pont annyira dekadens, mint azt elsőre gondolnánk.
Az Amerikai psycho 1991-ben jelent meg, de Ellis már 1986 végén elkezdett hozzá jegyzetelni, és 1987 nyarán nekiállt az első vázlatoknak. Ez egybeesett a New York-i költözésével: a főhadiszállása ekkor az East Village-ben volt, ami akkor korántsem volt még az a procc környék, mint ma, a drogosok fiolái például konfettiként pettyezték az utcákat, a közeli Union Square pedig egy sivár park volt, amit előszeretettel látogattak a narkósok. BEE április elsején foglalta el a lakását a Tizenharmadik utcában (aznap tartották Andy Warhol búcsúztatását is a Szt. Patrik-katedrálisban), és ez lett az Amerikai psycho nyitódátuma is.
Nem véletlen tehát a nyitófejezet címe sem (Április bolondja), ami rögtön a megbízhatatlan narrátor alakját, valamint a történet álomszerűségét idézheti meg előttünk. BEE saját bevallása szerint ebben az időszakban szintén egyfajta álomvilágban élt, és a személyesen megtapasztalt szürrealizmusát vetítette vissza Patrick Bateman fiktív életére. Ellis bevallja, hogy erről csak az utóbbi pár évben kezdett el beszélni, mint ahogy arról is, hogy milyen sok hasonlóság volt közte és Bateman között, legalábbis, miközben a könyvet írta. Egy illuzórikus és kimért kapcsolatot ápoltak mindketten a világgal, mely elborzasztotta őket, ám amelyhez mégis kötődni szerettek volna. Mindkettejüket undorította a társadalom, amely létrehozta őket, és felbőszítette őket a tudat, hogy nincs hová menniük. Patrick a regény egy pontján azt mondta, hogy be akar illeszkedni, ami meg is történt és nem is, és BEE szerint 1987-ben ugyanez állt rá is.
BEE amúgy eredetileg úgy tervezte, hogy Bateman egy realista regény hőse lett volna, mely nélkülözte volna a nyílt erőszakot vagy pornográfiát, és személyében egy olyan fiatalembert jelenített volna meg, aki elveszetten forog a Wall Street-i közegben, és akit egyszerre csábít, illetve ejt foglyul a korszak mohósága. 1987 tavaszán történt aztán, hogy Ellis együtt vacsorázott egy csomó fiatal Wall Street-i figurával. A kezdeti kutatásai során BEE-t teljesen frusztrálta, hogy mindig kitérő választ kapott tőlük arra a kérdésre, hogy valójában mit is dolgoznak, de aztán rájött, hogy ez az információ tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Ehelyett arra koncentrált, hogy bemutassa azt az őrülten materialista életsílust, amit ezek a férfiak képviseltek, és természetesen azt a felvágást, hencegést is, ami BEE szerint időnként már-már a fenyegetés határát súrolta. Végül ez volt az a vacsora, amikor hirtelen úgy döntött – bár konkrét oka különösebben nem volt –, hogy Patrick Bateman egy sorozatgyilkos lesz.
Vagy legalábbis azt képzeli magáról. BEE ezen döntése mindenesetre teljesen megváltoztatta a könyv koncepcióját, és egy csomó mindent újra kellett gondolnia. Ezzel a döntésével ráadásul Ellis elérte azt is, hogy a könyv elkezdte visszatükrözni azt a szürreális életet, amit akkoriban élt. Ez persze nem azt jelenti, hogy BEE sorozatgyilkosnak képzelte volna magát, hanem hogy a városban mozogva sokszor úgy érezte, mintha köd telepedett volna rá, és akkor látott a legtisztábban, amikor otthon, egyedül dolgozhatott a könyvön. A társasági magazinok szorgosan beszámoltak róla, hogy milyen vetítéseken, partikon, kiállításmegnyitókon vett részt, időnként erről paparazzi fotók is készültek, máskor viszont csak a szerzői fotóját használták illusztrációnak, ami nem feltétlenül jelentette azt, hogy részt is vett azon az eseményen. Gyakran látta a nevét olyan listákon, melyek szerint megjelent bizonyos rendezvényeken, miközben valójában nem is volt ott. Ebben az értelemben két Bret létezett - egy privát és egy publikus -, mondja most.
A sikert úgy élte meg, mintha valaki mással történt volna meg - a két énje közül az egyik tisztában volt a helyzet hamisságával, a másik viszont teljesen elhitte azt. Most már azt mondja, valószínűleg túl fiatal volt ahhoz, hogy élvezze a helyzetet, amiatt pedig frusztrált és dühös volt. Utólag mindenesetre úgy véli, hogy az egyetlen megbízható dolog az életében akkoriban a könyv volt - attól eltekintve az élete egyfajta homályban borongott, így nem tudja teljes bizonyossággal állítani azt sem, hogy 1987 tavaszán vajon részt vett-e egy rakás Wall Street-i fickóval egy U2-koncerten, mint ahogy azt sem, hogy ott volt-e a Dirty Dancing vagy a Ki ez a lány? premierjén. Ám még ha erről az időszakról kevés is az emléke, nagyon is jól emlékezik 1988-ra és 1989-re, amikor a könyvön dolgozott. A regényt végül 1989 decemberében fejezte be, és miután kezdetben egy kiadó elhajtotta, végül 1991 márciusában jelent meg. Ma már tudja: sosem volt boldogabb, mint 1991 nyarán.
