Fotó: Németh Dániel
A 43 éves Yuval Noah Harari napjaink egyik legnagyobb hatású történész-gondolkodója, akinek olyan emberek is figyelnek a szavára, mint Bill Gates vagy Mark Zuckerberg (a Facebook-alapító épp a napokban interjúvolta meg, ITT meg is lehet nézni a beszélgetésüket). Néhány éve a Sapiens című könyvével robbant be a köztudatba, melyben nagyon közérthetően mesélt arról, hogy miért pont az ember vált uralkodó fajjá a bolygón, majd ezt követték a Homo Deus és a 21 lecke a 21. századra című kötetei. Szövegei nagyon olvasmányosak, tele vannak aktuális meg popkulturális utalásokkal, és újszerű gondolatokkal, melyekkel nem feltétlenül kell egyetérteni, ám mindig jó alapot kínálnak egy tartalmas vitához. Legutóbbi könyvében például arra figyelmeztet, hogy az adatok birtoklása óriási hatalmat jelent (ahogy mondja: akié az adat, azé a jövő), és a legnagyobb kihívást a jövőben az információs és biotechnológiai forradalmak jelentik, melyeknek egyelőre megjósolhatatlan a kimenetelük. Harari szerdán a CEU-n adott elő, csütörtökön pedig a Sociétében tartott sajtótájékoztatót. Mi előtte találkoztunk vele egy mini-interjúra, melyen főleg a fikcióval és a világunkat átszövő nagy narratívákkal kapcsolatos gondolataira voltunk kíváncsiak, de kiderült közben az is, mit gondol a véletlenekről és hogy melyik szerinte a legjobb sci-fi.
Állandóan azt halljuk, hogy egy új korszakban élünk, ami nem más, mint a fake news kora, ön viszont a könyveiben azt állítja, hogy az emberiséget mindig is hazugságok és fikciók vették körül…
A fake news korántsem új jelenség – a technológia más, de a hamis hírek, a propaganda és a dezinformációk terjesztése nem újkeletű dolog.
Mit gondol, mi az oka, hogy az emberiség képtelen lemondani ezekről a történetekről?
Azért ragaszkodunk a nagy narratívákhoz, mert ahhoz, hogy nagyszámú embert egyesíteni tudjunk, el kell érni, hogy higgyenek egy történetben. Ez az egyetlen módja annak, hogy az emberek nagy számban együttműködjenek egymással. Ha egy kis csoportról beszélünk, mondjuk ötven emberről, ahol mindenki ismer mindenkit, nincs szükség arra, hogy valami nagyszabású fikcióban higgyenek. De ha az kell, hogy tíz- vagy százmillióan kooperáljanak egymással, akkor az csak akkor működik, ha valamiféle közös történeten osztoznak. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy ezek a történetek rosszak, hiszen vannak köztük jók és rosszak. Akad köztük olyan, ami részvétet, szeretetet és empátiát ébreszt, mások viszont gyűlöletet, haragot és erőszakot szítanak. Szóval, nem arról van szó, hogy le kell számolni ezekkel a történetekkel. Vegyük például a pénzt, ami szintén egy történet: önmagában nincs értéke, de ott van mögötte az a sztori, amiben hiszünk. A probléma akkor kezdődik, ha egy történet rossz tettek elkövetésére sarkall – például, ha kiirtják emberek egy csoportját, mert valaki azt állítja róluk, nem is emberi, hanem ördögi lények –, vagy ha az emberek elfelejtik, hogy végeredményben ezeket a történeteket azért hoztuk létre, hogy saját magunkon segítsünk, ám az emberek valamiképp a szóban forgó történetek rabjaivá válnak. Például amikor valaki csak szalad a pénz után, mert azt hiszi, hogy az a világon a legfontosabb, miközben csak egy olyan eszköz, amit azért hoztunk létre, hogy magunkon segítsünk.
Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra
Fordította: Torma Péter, Animus Kiadó, 2018, 304 oldal, 4490 HUF
Az egész világon tulajdonképpen mindenki eladni akar valamit – és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy egy termékről beszélünk, egy politikai szlogenről vagy valamilyen ideológiáról –, a gazdasági és politikai élet szereplői pedig a céljaik elérése érdekében mindig nagy történeteket, narratívákat kínálnak. Mi teszi ezeket a történeteket annyira hihetővé, mi az oka, hogy végeredményben ezek a történetek működni tudnak?
Általában azért hisszük el ezeket, mert mások elhiszik őket. Ha megnézzük a történelem nagy történeteit, az emberek nem mindig a legigazabb vagy a legszebb sztoriban hittek. Gyakran csak a véletlen műve volt egy-egy sztori felemelkedése, és az is, ahogyan aztán később elterjedt. Elég csak megnézni az emberiség nagy vallásait: a történelemben több ezer vallás és mitológia létezett, akkor miért a kereszténység vált uralkodóvá a Római Birodalomban, majd ez terjedt el világszerte, és miért nem a több száz másik vallás? A keresztények erre azt mondanák, hogy azért, mert ez az egyetlen igaz vallás. Viszont a legtöbb ember nem keresztény, tehát nem ez az oka. Mindez nagyon gyakran a véletlen számlájára írható. A történelmet véletlenek alakítják, viszont amikor az emberek visszatekintenek, rendszerint azt mondják egy eseményre, hogy az elkerülhetetlen volt. Például elkerülhetetlennek nevezik, hogy a kommunizmus teret nyert Oroszországban, holott a kommunista forradalom annyira véletlenszerű volt... 1917-ben Oroszországban közel 200 millió ember élt, a bolsevik pártnak meg volt körülbelül 20 ezer tagja. Történelmi véletlen volt, hogy a bolsevizmus meghatározóvá vált Oroszországban, de miután megtörtént, az megváltoztatta a történelem menetét. Vagy ott van a 2016-os amerikai választás: most úgy interpretáljuk, mintha valamiféle elkerülhetetlen történelmi irány lett volna, ám ha Pennsylvaniában ötvenezer ember másként szavazott volna, akkor most Hillary Clinton lenne az elnök, és mindenki azt mondogatná, hogy bolondok voltak ezek a republikánusok, hogy egy olyan embert tettek meg jelöltjüknek, mint Donald Trump. Azt gondolom, nem szabad elfelejtenünk – különösen, ha történetekről van szó –, hogy milyen hatalmas szerepük is van a véletleneknek a világunk formálásában.
Ha már előbb elhangzott az igazság – mit gondol, lehetséges úgy hatalomra kerülni, hogy az ember lemond a fikcióról?
Szerintem nem lehetséges. Viszont fontos kiemelni, hogy a fikció nem mindig egyenlő a hazugsággal. Az ember egy történetmesélő állat. Történetek függvényében gondolkodunk. Ha odamegyünk az emberekhez és csak statisztikákat mutogatunk nekik, akkor a legtöbb embert el fogjuk veszíteni. Ha azt akarjuk, hogy az emberek felismerjék a klímaváltozás veszélyeit, akkor a klímaváltozást úgy kell elmondani nekik, mint egy történetet. Ha csak statisztikákkal bombázzuk az embereket, akkor az nem fog elérni hozzájuk. Ez nem jelenti azt, hogy hazudni kell, ám a tényeket meggyőző és magával ragadó történetbe kell ágyazni. Ez is a politikusok munkájának a része, és persze ezt is lehet jól és rosszul meg csinálni… Egy jó sztori olyan, aminek az alapját tények alkotják, és végeredményben arra használják, hogy az emberiség kedvező lehetőségeit kiaknázzák vele. Egy jó sztori arra bátorít, hogy könyörületesek legyünk, és együttérzők. A rossz történet viszont vagy teljes mértékben hazugságokon alapszik, vagy szimplán az emberiség rossz tulajdonságait akarja aktivizálni. A politikusok nagyon ügyesek az érzelmi húrok pengetésében. Ha valamitől tartunk egy kicsit, egy politikus azt csak erősíteni fogja. Ha, mondjuk, valaki nem kedvel egy embercsoportot, és ezt egy politikus felismeri, akkor kihasználhatja, és elérheti, hogy végül olyan gyűlölet zúduljon azokra az emberekre, ami akár népirtásba is torkolhat.
3 könyv. Aki még csak most ismerkedik Harari műveivel, annak álljon itt az a rövid összefoglaló, amit maga a szerző írt eddigi műveiről az utolsó kötet előszavában: „Első könyvem, a Sapiens az emberiség múltjával foglalkozott, azt vizsgálta, hogyan vált egy jelentéktelen majom a Föld bolygó urává. A második, a Homo Deus az élet hosszú távú jövőjét tárta fel, azon elmélkedett, hogyan válhat az ember végül istenné, és hogy mi lehet majd az értelem és a tudat sorsa. Ebben a könyvben (21 lecke a 21. századra - a szerk.) a jelenre akarok koncentrálni. A most folyó ügyekre és az emberi társadalmak közvetlen jövőjére. Mi történik most? Melyek a jelen legnagyobb kihívásai és döntései? Mire figyeljünk? Mire tanítsuk a gyerekeinket?”
A könyvében azt állítja, hogy az emberek meghekkelhetők, ami, ha jól értelmezem a szavait, szintén a manipuláció egy formájának tekinthető. Ha elfogadjuk azt az állítását, akkor ez a hekkelés is kihat a már korábban említett narratívákra, a nagy kérdés viszont az, hogy ha ez igaz, akkor mi a helyzet a szabad akarattal, mi marad belőle?
Szerintem a szabad akarat olyasmi, amit nem lehet magától értetődőnek venni. Meg kell küzdeni érte. A szabad akarat ideájával az a baj, hogy sokan azt gondolják, minden döntésük szabad akaratukból történik. Például, ha elmennek bevásárolni, akkor szabad akaratukból válogatnak a termékek között. Ez a felfogás szellemileg nagyon ellustít – ahelyett, hogy az illető valóban elgondolkozna azon, miért is döntött pont úgy, ahogy. Azokat a legkönnyebb manipulálni, akik azt gondolják, hogy minden döntésüket szabad akaratukból hozták meg. Az igazi szabadságért viszont meg kell küzdeni, és rá kell ébredni, hogy sok döntésünk egyáltalán nem tükrözi a szabad akaratot, hanem manipuláció eredménye. Jobban meg kell ismernünk saját magunkat és tényleg meg kell értenünk, mi zajlik az elménkben. Ha felismerjük a bennünk lévő erőket, mint a gyűlölet, a félelem vagy a kapzsiság, és azt is, hogy a külső erők időnként bátorítják és kihasználják a gyengeségeinket, csak akkor van esélyünk az igazi szabadságra. De az első lépés, hogy leszámoljunk azzal a naiv feltételezéssel, hogy a bennünk lévő összes vágy a szabad akarattal függ össze.
Egyszer azt mondta, hogy a science fictiont tartja a legfontosabb irodalmi műfajnak. Ha fikcióról beszélünk, akkor ön szerint melyek azok a művek, amelyek segíthetnek jobban megérteni a jelen társadalmát és a ránk váró jövőt?
Azt gondolom, hogy Aldous Huxley Szép új világa, ami a harmincas években íródott, még mindig a legjobb sci-fi és a legprofetikusabb könyv a jövőről. A benne ábrázolt technológia persze ma már eléggé elavult, de a filozófiai tartalma egészen lenyűgöző. Nagyon kedvelem a Fekete tükör (Black Mirror) című brit sorozatot, és szerintem az Agymanók (Inside Out) című rajzfilm is briliáns. Az tényleg arról szól, hogy mi zajlik az ember agyában, erősen ajánlanám. De ott van A nő (Her) című film is, amely szerintem nagyon éleslátón igyekezett feltárni, hogy milyen is lehet a mesterséges intelligencia jövője.
