Fotó: Valuska Gábor
Mi visz rá arra egy koreai doktoranduszt, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország első államfőjéről írja disszertációját? Különösen úgy, hogy Göncz Árpádról nemcsak idegen nyelven, hanem még magyarul se jelent meg eddig átfogó, tudományos igényű munka. Bár miért is jelent volna, tehetjük fel a kérdést, amire részben választ kaptunk a koreai Dae Soon Kim csütörtöki könyvbemutatóján.
A Schmitt Pál körüli botrány és annak utózöngéje miatt talán soha nem esett akkora figyelem a köztársasági elnök személyére és magára az intézményre, mint ezekben a napokban. Az, hogy ki tölti be Magyarországon ezt a tisztséget, a laikus számára valahol mindig viszonyítás kérdése. Az egyik legfőbb viszonyítási pont a politikai rendszerváltozás utáni első államfő, Göncz Árpád, aki legutóbb februárban jelent meg a szűkebb nyilvánosság előtt, miután többen is, civilek, zenészek, politikusok, a háza elé szervezett kisebb rendezvényen köszöntötték az exelnököt.
Sok szempontból is aktuális tehát az a könyv, melyet a napokban jelentetett meg a Scolar Kiadó, és amelynek egyik legfőbb érdekessége, hogy bár Magyarország egykori köztársasági elnökének szerepvállalását, döntéseit, konfliktusait járja körül, ám azt mégsem egy magyar, hanem egy koreai szerző jegyzi.
„Tud magyarul!” - mondják nekem, amikor jó negyedórával a kezdés előtt beállítok, és a koreai szerzőhöz, Dae Soon Kimhez fordulok krédésemmel.
Dae Soon Kim szabódik, hiába. Ritka alkalom, hogy egy koreai szerző magyarul nyilatkozzon bármely témában, élek is vele. Kiderül, hogy koreai egyetemi mentora tanácsára folytatta magyar tanulmányait Hankuk után Debrecenben, ám az „oktatási rendszerek különbsége miatt” végül Glasgow-ban doktorált. És hogy hogy jutott eszébe éppen Göncz Árpádról írni a disszertációját?
„Göncz Árpád nekem olyan, mint Korea volt köztársasági elnöke, Kim Dae-jung. Ő is egész életében a demokráciáért küzdött” – mondja a magyar szavakat gondosan megválogató Kim, aki a két államférfi közötti „közös nevezőt” a demokratikus értékrendek védelmében találta meg. Göncz Árpádról egyébként korábban se magyarul, se angolul nem talált átfogó életrajzot, éppen ezért a másodlagos források felhasználása mellett (a könyvben csak a bibliográfia több mint húsz oldalra rúg) több mint negyven interjút készített, mások mellett Kéri Lászlóval, Stumpf Istvánnal vagy éppen Tölgyessy Péterrel.
Mindemellett kétszer is alkalma nyílt arra, hogy Göncz Árpáddal találkozzon. „Nagyon közvetlen volt, nagyon nyitott. És nagyon szerény” – idézi fel, amikor a személyes benyomásairól faggatom. Mire ideérünk, a terem már lassan megtelik; az eseményen Göncz Árpádot a felesége, Zsuzsa asszony képviseli. Kim elmenőben még megosztja velem, hogy nagyon izgul, de ez igazából nem nagyon látszik rajta. Később a pódiumon is azzal kezdi, hogy eléggé ideges: „Soha nem beszéltem ekkora közönség előtt, még koreaiul sem.”
A kötetet méltató Rainer M. János történész mindenesetre több szempontból is különlegesnek nevezi a könyvet, amely jövőre angolul is megjelenik. Különleges azért, mert Magyarországon eléggé ritka a jelenkori politikai szereplőkről szóló életrajz, és persze azért, mert – mint mondja – az elmúlt húszegynéhány év egyik legkülönlegesebb szereplőjéről van szó. Mindezeken felül különleges a kötet azért is, mert bár a könyv „nagyon magyar” témát dolgoz fel, ám a szerző mégsem magyar.
Maga az író a könyv elején egyébként azzal magyarázza témaválasztását, hogy az ország posztkommunista politikai fejlődésével foglalkozó szakirodalom szerinte „nem fordít kellő figyelmet Göncz Árpád történelmi szerepére és politikai eredményeire”. Munkájával éppen ezért ezt a hiányt szeretné pótolni, és „bemutatni egy életutat a szélesebb értelemben vett történelmi, politikai és társadalmi problémák keretein belül”.
A meglehetősen szikár címet viselő könyv (Göncz Árpád – Politikai életrajz) két markáns részre oszlik: az első Göncz Árpád politikai nézeteinek kialakulását taglalja, a második – Rainer M. János szavaival – egy ember és egy intézmény találkozását ábrázolja. „Egy olyan intézménnyel, amelyet ki kellett találni” – teszi még hozzá. A kötetbe belelapozva valamiért éppen az annak idején nagy port kavart ügyek ötlenek a szemembe, például az úgynevezett La Stampa-ügy, amikor egy olasz cikk, pontosabban az abban megjelentek miatt mérgesedett el újra a viszony az elnök és a kormánypárt között, de olvashatunk Göncz Árpád félbeszakított Kossuth téri beszédéről, vagy a volt Agrobank-vezér, Kunos Péter államfői kegyelemben való részesítéséről is.
A kötet azonban még véletlenül sem botránykönyv, hiszen részletesen foglalkozik olyan témákkal is, mint a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások elindulása vagy az elnöki intézmény kialakulásának alkufolyamata.
A könyvben azok is találhatnak érdekességeket, akiket a politikuson túl inkább a magánember érdekel: bár a kötet első része alapvetően a politikai világnézet kialakulásával foglalkozik, ám sok személyes mozzanat is kiderül belőle. Így például az, hogy Göncz Árpád a hatvanas években a veszprémi Nehézvegyipari Kutató Intézet részmunkaidős fordítójaként kereste a kenyerét, és csak később nyergelt át a szépirodalomra. (Talán nem is kell mondani, de Göncz Árpádnak olyan művek fordítását köszönhetik a magyar olvasók, mint A Gyűrűk Ura, de számos Faulkner-, Hemingway- vagy Updike-regényt is ő ültetett át magyarra.)
Göncz Árpád irodalmi munkássága mindazonáltal nem kap igazán teret a kötetben, az csak periférikusan jelenik meg – Rainer M. János magyarázata szerint „a politikai életrajz műfajának megfelelően”. Azt azonban a könyv mindkét méltatója (Rainer M. János mellett Gombár Csaba politológus) is elismeri, hogy a szerző roppant alapos, valóban tudományos igényű munkát végzett.
Amit talán hiányoltam, hogy a bemutatón nem alakult ki valódi diskurzus a résztvevők között, pedig talán érdekes lett volna hallani, mennyire más vagy éppen mennyire hasonló az a Göncz-kép, amelyet a koreai politológus, Rainer M. János és Gombár Csaba őriz magában az elnökről. Utóbbi „plebejus demokrataként”, „civil politikusként” jellemezte Göncz Árpádot, aki elnöki pályafutása alatt, ha a politikai nézetei szembekerültek az erkölcsi meggyőződésével, mindig ez utóbbi mellett döntött.
A tekintélyről szólva Gombár Csaba úgy vélekedett, hogy Göncz Árpád nem volt tekintélyes politikus. „Hál’ istennek” – teszi hozzá. Szerinte ugyanis a tekintélyben mindig van egyfajta fenyegetés, viszont ahhoz, hogy otthonosak legyünk a mostani demokráciában – véli – nem fenyegetés, hanem bizalom kell.
A kötet ajánlását egyébként a már nagybeteg Václav Havel írta: a volt cseh elnök levele tavaly decemberben, néhány nappal Havel halála előtt érkezett meg Budapestre.
