A félelmetes pop-up szörny
Amióta világ a világ, a gyerekek amivel tudnak, színeznek (tavaly óta tudjuk, hogy ez a felnőttekre is igaz, még ha eddig jól is titkolták). A piac tele van tematikus színezőkkel és foglalkoztatókkal, van aranyos figurás, meg állatos, meg filmes, aki nem talál magának valót, az valószínűleg már kiscsoportos korában elásta a színes ceruzáját. Győri Bori és Szamarasz Vera Zoé viszont csavartak egyet a szokásos színezős-foglalkoztatós koncepción, és a Nézd, ez én vagyok! című kiadványukkal (illusztrátor: Dániel András) egy olyan füzetet hoztak létre, amely a rajzok révén egy kicsit elgondolkodtat, és talán abban is segít, hogy jobban megismerjük magunkat.
Győri Bori és Szamarasz Vera Zoé: Nézd, ez én vagyok!, ill.: Dániel András
Csimota Könyvkiadó, 2016, 90 oldal, 2690 HUF
Nincs jó és rossz megoldás – ez az egyik kulcsmondata a kiadványnak, melynek hallatán mindenki nyugodtan fellélegezhet, akit iskoláskora óta kísértett a kérdés: „vajon mire gondolt a költő?”. A stresszt ezzel le is tudtuk, nem kell megfelelni senkinek, senki nem osztályoz, ítél meg minket vagy a gyereket aszerint, hogy milyen válaszokat adunk. A kisiskolás korosztálynak készülő hasonló kiadványok általában megelégednek a kedvenc- vagy titoklistákkal, a Nézd, ez én vagyok! (továbbiakban: NEÉV) ezzel szemben a belső érzelmek konstatálására koncentrál. A feladatok egy részéhez egyszerűen csak rajzolni kell (lásd „Ezt szeretem csinálni”, „Ebben vagyok különleges”, stb.), aztán vannak olyanok, amelyekhez egy kicsit mélyebbre kell merülni az emlékekbe – például mikor azt kell felidézni, hogy mit éreztünk, amikor nem figyeltek ránk a társaink.
A szerzők már a bevezetőben leszögezik, hogy a rajzok révén a gyerekek (és amúgy a felnőttek is) könnyebben megnyílnak az érzékenyebb témákban. Így lehet, hogy könnyebb rajzban kifejezni azt is, hogy mit éreznek valójában, amikor egy-egy számukra fájdalmas helyzetben pókerarcot vágnak. A füzet ugyanakkor nem csak a rajzolóra koncentrál, hanem hasonló érzékenységgel közeledik azokhoz is, akik körbeveszik őt. Így a buborékokba beírhatja, hogy mit gondolhatnak a megbántott gyerekek, vagy kiszínezheti a képek közül azokat, ahol a figurák egymásnak segítenek.
Még ha nagyon nem is emlékszünk már, de a gyerekkor egyik alapélménye a félelem, a szorongás, több feladat ezen próbál oldani például akkor, amikor egy félelmetes pop-up figurát kell készítenie saját kezűleg, vagy amikor le kell rajzolnia mondjuk egy olyan gyereket, aki kinézete vagy viselkedése miatt esetleg szorongást vált ki belőle. Utóbbi feladatoknál a kiadvány az oldal alján elhelyezett keretekben próbál segíteni a gyerekeknek; ahogy a füzet felnőtteknek is szóló útmutatója mondja: a gyerekekben sokszor ellenérzés alakulhat ki a szokatlan, ismeretlen kultúrájú társaikkal szemben, ugyanakkor saját külsejük vagy az átlagtól eltérő képességeik is önbizalomhiányhoz vezethetnek. Ahhoz, hogy ezek oldódjanak, sok-sok beszélgetés kell, melyet a NEÉV nem tesz meg helyettünk, viszont az abban szereplő feladatok, függetlenül attól, hogy a gyerek egyedül vagy a szülővel oldja meg azokat, jó kiindulópontjai lehetnek egy beszélgetésnek.
A szerzők azt javasolták, hogy a gyerekek a legelején kezdjék a rajzolást, ami nálunk nem jött össze, a saját kisiskolás lányom abszolút a saját feje és preferenciái után ment, a félelmetes feladatot például azért választotta, mert azzal lehetett egy jót kreatívkodni. Végeredményben ez is egy szempont lehet. A kiadvány rajzait Dániel András készítette. Ahogy a saját könyveiben is, a NEÉV-ban is rengeteg apró geg rejtőzik, például nagyon sok oldalon felbukkan egy-egy mókás állatka vagy szörnyecske, aki ellenállhatatlan kényszert érez, hogy kommentálja az adott oldal feladatát. A rajzos, színezős, kiegészítős feladatokon túl több bíbelődős is akad, például olyan, ahol vágni kell, és pörgetős varázskönyvet készíteni.
A kötet tehát egy síkon felfogható egy sima kreatív kiadványnak, van ugyanakkor egy másik síkja is, amely a tudatosságot, a fogékonyságot és az érzékenységet kívánja erősíteni. Mindez ráadásul kétirányú, hiszen segíthet abban, hogy a kisgyerek jobban megismerje saját magát, a saját érzéseit, félelmeit, rájöjjön, mi az, ami örömet vagy éppen fájdalmat okoz neki, ezzel egyidejűleg pedig nyitottabb lesz mindarra, ami körülötte történik. Utóbbiban az a legjobb, hogy nem kell eltitkolnia, ha valami félelmet vagy szorongást ébreszt benne, hiszen ezek leküzdésében az első számú lépés éppen az, ha tudatosodik benne (és a szülőben is!), hogy ezek a félelmek egyáltalán léteznek. Ha ez megtörtént, már könnyebb beszélni róla. A beszélgetést ugyanis nem lehet megúszni, de az egészen biztos, hogy már azokból a feladatokból is nagyon sok minden kiderül, amikor a gyereknek például egy képzeletbeli országot kell kitalálnia (és leírni azt a három legfontosabb szabályt, amit ott mindenkinek be kellene tartania), vagy amikor egy olyan pillanatban kell lerajzolnia magát, amikor boldog és igazán jól érzi magát.
