Egy kommunista zsidó a határon túli magyarság szolgálatában: 50 éve halt meg Sinkó Ervin

.konyvesblog. | 2017. március 22. |

Sinkó Ervin (kép forrása)

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és az Eötvös Loránd Tudományegyetem közösen szervez konferenciát a vajdasági magyar felsőoktatás megteremtőjéről, a magyar Tanácsköztársaságról írt legfontosabb regény szerzőjéről, aki első kézből számolt be a koncepciós perek Szovjetuniójáról kicsempészett naplófeljegyzéseiben.

Kicsoda Sinkó Ervin?

A Vajdaságban születik a 19. század legvégén, zsidó kisfiúként elszenvedett sérelmei vezetik az egyetemes felszabadítást ígérő szociáldemokrácia felé még kamaszkorában. Az első világháború kitörésekor szakít velük, mert úgy érzi, a háborús uszítás támogatásával a szociáldemokraták elárulták az ügyet, amelyre felesküdtek, és a gyilkos sovinizmus szolgálatába álltak: úgy érzi, egyetlen hangnak maradt csak hitele és az Ady Endréé, akiről egész életében szép és fontos, alig ismert esszéket ír: egész szellemi fejlődésének legmeghatározóbb figurája marad.

Megjárja a frontot és már az októberi forradalom kitörését követően érkezik Budapestre már kommunistaként, itt tölti el élete legmeghatározóbb évét: megismerkedik Lukács Györggyel, a fiatal Révai József közeli barátja lesz, a kommün tisztségviselője, aki ugyanakkor határozottan ellenzi a vörösterrort: a „monitorlázadás” ludovikás résztvevői – köztük tizenévesek – érdekében közbenjár, hogy büntetés helyett az ő szemináriumait kelljen látogatniuk: le akarta beszélni őket az ellenforradalmiságról. Lukács ekkori gondolataitól ihletve sűrűn visszatér még a kommunizmus és az erőszak problémájára.

A ’19 utáni évtizedeket hontalanként tölti el feleségével Jugoszláviában, Bécsben, Párizsban, ahol szert tesz André Malraux barátságára és Romain Rolland jóindulatára és Moszkvában, ahol Iszaak Babel lakótársa lesz, de sehol sem sikerül kiadatnia az Optimistákat, a Tanácsköztársaság regényét. Életműve jelentős része egészen addig kéziratban marad, amíg otthonra és fontos szerepre nem lel a háború utáni Jugoszláviában Miroslav Krleza barátjaként. A sztálinizmusban nem tud és nem akar hinni, de Jugoszlávia egy alternatív, a nemzetiségeknek egyforma jogokat biztosító szocialista állammodellt ígér számára, ezért újra elszánja rá magát, hogy higgyen, ahogy az Optimisták írójához illik. A Rákosi-diktatúrát, benne egykori barátja, Révai József ténykedését viszont szívből megveti.

Élete utolsó éveiben újra megfordul Magyarországon és a magyar irodalom – legkivált a felvilágosodás kora és különösen Csokonai – fontos kutatójaként megalapítja Újvidéken a magyar felsőoktatás máig is működő, talán legfontosabb intézményét, a Magyar Tanszéket, amely jelentősen hozzájárul a vajdasági magyar humán értelmiség folyamatos utánpótlásához. Híres székfoglaló beszéde azt javasolja, hogy a magyar irodalmat a világirodalomba ágyazva szemléljük, és egy nyitott és tág horizontú nemzeti irodalomtörténet lehetőségét ígéri.

Erről a kivételesen gazdag, nagyszabású és számos problémát felvető életútról és életműről beszélgetnek írók, történészek, filozófusok és irodalmárok, köztük az újvidéki Magyar Tanszék munkatársai egy márciusi budapesti konferencián. Előad többek között Tamás Gáspár Miklós, Szécsi Noémi, Ablonczy Balázs, Hammerstein Judit, a Balassi Intézet vezetője, Végel László, Schein Gábor és Thomka Beáta.

A konferencia időpontja: 2017. március 27-28.

Helyszín: Az ELTE Bölcsészettudományi Karának Kari Tanácsterme: 1088, Budapest, Múzeum krt 4.

A konferencia programjáért katt IDE!