Nemrég arra kértünk titeket, hogy írjatok nekünk könyvekről, nagy örömünkre érkeznek is a válaszok. Olvassátok szeretettel fleuriste recenzióját!
A
Sherman Alexie: Junior – Egy indián naplója
fordította: Holbok ZoltánEurópa Könyvkiadó, Budapest, 2009, 3200 Ft
Ha egy csokorba kellene gyűjtenünk a világ- és az ifjúsági irodalom leghíresebb és érzelmileg leginkább megbillent gyerekszereplőit, akkor ebben a körben Szalím Szinai, Holden Caulfield és Adrian Mole mellett kétségkívül Arnold Spirit Jr. is joggal követelhetne magának helyet. Sherman Alexie önéletrajzi elemekkel átszőtt könyve, a Junior – Egy indián naplója ugyanis már felütésében sem hagy kétséget afelől, hogy Junior a szpokén indián rezervátum legnagyobb lúzere.
Nem elég, hogy vízfejűnek született, és már hathónaposan megcsapolták a koponyáját, emellett még negyvenkét foggal, egy rövid- és egy távollátó szemmel is megverte az ég (csak hogy néhányat említsünk testi fogyatékosságai közül). Ez azonban még a legkisebb baj. Junior ugyanis még ezzel, valamint a generációról generációra öröklődő és mindent átható szegénységgel (a beteg kutyáját le kell lőni, mert a töltény még mindig olcsóbb, mint az állatorvos), a folyton belékötő indiánokkal és családtagjai alkoholizmusával is úgy-ahogy meg tudna küzdeni, de amikor az iskolában ugyanabból a könyvből kellene tanulnia, amely egykor még az anyjáé volt, elszakad nála a cérna.
A kiúttalanság és az eleve elrendelés elől menekülve Junior úgy dönt, hogy beiratkozik a rezervátumon kívüli fehér iskolába. Itt ő az egyedüli indián, leszámítva a suli kabalafiguráját. Az előítéletekkel, gyanakvással, kisvárosi rasszizmussal a fiúnak ugyanúgy meg kell küzdenie, mint azzal, hogy az övéi árulónak bélyegzik. „Egyik helyen csak félindián voltam, a másikon meg félig fehér” – vallja hősünk, aki – bár útját tragédiák sora szegélyezi – végül mégis megtalálja azt a közeget, amely esélyt nyújt számára a kiemelkedésre.
Alexie Sherman – az általa alkotott Juniorhoz hasonlóan – szintén „alma” volt (kívül piros, belül fehér): az indiánok ezt a gúnynevet használják maguk között azokra, akik a fehérek között keresik a boldogulásukat. Sherman élete egészen a középiskolai évekig nagyjából nyomon követhető a Junior alapján. Ami hozzáfűzésre érdemes, hogy az író később az övéi közül elsőként szerzett egyetemi diplomát, azóta pedig ír rendületlenül, hol regényt, hol verset, hol forgatókönyvet.
A Junior 2007-ben elnyerte az Egyesült Államok egyik legismertebb irodalmi díját, a National Book Awardot, ifjúsági kategóriában. Nem csoda. Sherman kitűnő érzékkel adagolja az érzelmeket, az iróniát és a humort, és ezért még azt is megbocsáthatjuk neki, hogy néha túlságosan is görcsösen igyekszik visszaadni a tizenévesek világát, vélt vagy valós szófordulatait. Az itt-ott csikorgó szöveget azonban mindenhol tovább lendítik Ellen Forney zseniális rajzai (Junior elvégre reménybeli karikaturista lenne, vagy mi a szösz), amelyek nem egyszerűen csak illusztrációk, annál sokkal többek, a regény szerves részei.
Ahogy Junior mondja: „Azért rajzolok, mert a szavak túlságosan kiszámíthatatlanok. Azért rajzolok, mert a szavak túlságosan leszűkítik a lehetőségeinket. (…) Szóval azért rajzolok, mert úgy érzem, ez az egyetlen esélyem, hogy kiszabaduljak a rezervátumból. Úgy képzelem, a világ áradások és gátszakadások sorozata, melyben rajzaim apró mentőcsónakként lebegnek a víz színén.”
Ámen. Tessék elolvasni.