Nincs annál nyugtalanítóbb, ha nemcsak sejtjük, de pontosan tudjuk, hogy valami történni fog. Donna Tartt már az első oldalon megzavarja a nyugalmunkat, és in medias res ránt be a történetbe, amely körül idővel egyre kevesebb lesz a titok. Debütáló regényét majd húsz évvel első magyar megjelenését (Európa, 1996) követően porolta le a Park, bebizonyítva, hogy még mindig megérdemli a klasszikus címkét, és azt is, hogy Vermontban tényleg állandóan ősz (esetleg tél) van, de tavasz és nyár biztosan soha. Tartt a húszas évei elején kezdte írni a könyvet (megjelenésekor épp annyi idős volt, mint narrátora – a szerk.), ami annál nagyobbat üt, minél fiatalabb korunkban vesszük először a kezünkbe. Egy görög tragédia és egy kisvárosi gyilkosság között nem is olyan nagy a különbség, a hét könyve A titkos történet.
„Nehéz elhinni, hogy ilyen felbolydulás követ egy tettet, amelyért részben felelős voltam, és még nehezebb elhinni, hogy úgy mehettem keresztül az egészen – a kamerák, az egyenruhák, a fekete tömeg pöttyei úgy lepték el Mount Cataractet, akár hangyák a cukortartót -, hogy a gyanú árnyáka sem vetült rám.” (9.o.)
- magyarázza a szakadék szélén egyensúlyozó narrátor, Richard Papen. A szakadék a lábai előtt terül el, alján egy törött nyakú holttesttel, akit egykor Bunnynak hívtak. És ott húzódik élete vonalán is, sötéten és fenyegetően, elnyelve és eljelentéktelenítve mindent, ami Richarddal a gyilkosság után történik.
„(...) keresztülmenni mindenezen csak egy dolog: kijutni belőle, fájdalom, egészen más dolognak bizonyult, és bár valamikor azt hittem, hogy egy régi áprilisi délutánon örökre otthagytam azt a szurdokot, most már nem vagyok ebben olyan biztos. Amikor a keresők eltávoztak és az élet elcsendesedett körülöttem, rájöttem, hogy miközben évekig valahová máshová képzeltem magam, a valóságban egyfolytában ott voltam: odafönn a tetőn, a friss fűben húzódó kerékvégés mellett, ahol sötét az ég a reszkető almavirágok fölött, és az aznap éjjel lehulló hó első hűvöse már a levegőben van.” (10.o.)
Donna Tartt: A titkos történet
Fordította: Greskovits Endre, Park 492 oldal, 3900 HUF
Richard Papen egy véletlennek, vagy talán a sorsnak köszönhetően a vermonti magánegyetemen, a Hampdenen találja magát. Vermont éles váltás a sorházakat és autósvendéglőket felvonultató kaliforniai kisváros, Plano után. Épp olyan, mint a képeslapokon: örök őszben fürdő táj és természetes luxus, amit egy kisvárosi fiú csak úgy tehet magáévá, ha kitalál magának egy másik életet. Az első kultúrsokkot egy újabb követi: Richard a magániskola zárt falai között titkos ajtóra lel, amin csak a kiváltságosok léphetnek be. Az ajtó mögött az ógörög csoport tartja szeánszait, öt fiatal vitázik szépségről, halálról, locativusról a karizmatikus professzor, Julian Morrow vezetésével. (Az olvasót akkor éri az első sokk, amikor rájön, hogy csak a töredékét érti az ógörög utalásoknak.) Az ajtón belépni sokkal könnyebb, mint elérni, hogy ne tessékeljenek ki rajta: Tartt fokozatosan tárja fel Richard (és az olvasó) előtt a csoportdinamikát és a konfliktusokat, ám mindig érezteti vele, hogy máshová tartozik, így nem láthat át egyszerre minden összefüggést.
Tartt nagy erőssége a karakterábrázolás, olyan hitelesen rajzolta meg szereplőit, mintha egytől-egyig ott álltak volna az orra előtt: a csoport önjelölt vezére, a kifejezéstelen tekintetű, manipulatív Henry, a nagyhangú, idegesítő és esetlen Bunny, Francis, aki fekete lepleivel, lángvörös hajával és féktelen libidójával egy gótikus csábítóhoz hasonlatos, és a Macaulay ikrek, a kifinomult, éteri és látszólag elválaszthatatlan Charles és Camilla. Szektaszerűen működnek, mint a Holt költők társasága, teljesen egymásra vannak utalva, mint az Álmodozók fiataljai, elég problémás családból származnak ahhoz, hogy Julianre necsak mint tanárra, hanem mint apafigurára tekintsenek, és még a magániskola elitista légköréből is kiemelkednek sznobságukkal. A kampusz többi lakójával például csak akkor lépnek érintkezésbe, ha érdekük fűződik hozzá. Kivételt ezalól egyedül Bunny képez, aki kívülálló barátnője révén az egyetem más diákjaival is kapcsolatba kerül, és akinek épp közvetlensége okozza vesztét. Egyedül Richard lóg ki a sorból: nemhogy eddigi élete, de még a neve sem kellően arisztokrata. Ő az átlagkamasz, akinek legfőbb vágya minél messzebbre menekülni a szülői ház unalmától és kilátástalanságától, és belevetni magát az ismeretlenbe, tartogasson az bármit is. Minden vakmerősége ellenére az első titkos történetből egyszerűen kihagyják.
Az ógörök mítoszoktól megrészegült csoport nélküle rekonstruál bacchanáliát egyikük vidéki házánál, ám a szertartásnak súlyos következményei lesznek. Az erdőben történteknek soha nem lenne szabad kiderülniük, ám Bunny nem képes tartani a száját. Hűségének megingása veszélybe sodorja az életét, Richard előtt viszont megnyitja a kaput, és a csoport teljesértékű tagjává lépteti elő. A Hampden kampuszán azonban minden csak látszólagos, a közös titok sem garancia a tisztánlátásra: Richard (és így az olvasó) előtt ismét homályban maradnak a legfontosabb részletek.
Tartt másik nagy erőssége az atmoszférateremtés, és az, hogy letisztult, már-már tapintatos prózája még egy bacchanáliához hasonlóan hatásvadász jelenet elmesélésekor sem bicsaklik meg és válik túlírttá.
„Megrázó volt. Káprázatos. Fáklyák, szédülés, ének. Farkasok üvöltöttek körülöttünk, és bika bőgött a sötétben. A folyó kifehéredett. Mint a gyorsított felvételen, a hold kikerekedett és elfogyott, felhők rohantak az égen. Indák nőttek ki a földből olyan gyorsan, hogy kígyóként fonták körül a fákat; évszakok értek véget szempillantás alatt, egész évek, már amennyire emlékszem rá....” (152.o.)
A titkos történet hűvös és fojtogató, mint egy titkokkal teli kisváros, ahol az igazi drámák zárt térben zajlanak, az utcára kerülő ügyekből pedig, mint a bacchanália, Bunny halála vagy a keresésére indított hajsza, azonnal újsághír lesz. Legnagyobb erénye, hogy nem marad abba az indítékok megismerése, és a bűn elkövetése után, sőt, még csak ezután indul be igazán. A bűnt minden logikai csavart kihagyva a bűnhödésnek kellene követnie, ám Tartt hősei nem indulnak el a raszkolnyikovi úton. Az ölés aktusa és a bűnrészesség ténye nem fosztja meg őket ártatlanságuktól, mert már a történet elején sem voltak ártatlanok. Bret Easton Ellis kiégett kamaszaira emlékeztetnek, akik csak a probléma megoldását látják Bunny szakadék alján heverő testében, a kisvárosi múltját teljesen maga mögött hagyó Richard pedig olyan hátborzongatóan könnyen idomul hozzájuk és a második titkos történethez, mintha csak egy véletlenül elgázolt erdei állatról lenne szó. Se megbánás, se megváltás, pedig Tartt bőven hagy időt az összeomlásra, sőt még az ideális körülményeket is megteremti hozzá. Bunny temetése előtt az egész csoportot összezárja a gyászoló családdal, metsző és szellemes társadalmi szatírába sűrítve másfél nap történéseit.
„Olyan mese volt ez, mely önmagát mesélte, egyszerűen és jól.” (9.o.)
- utal a narrátor Bunny halálának körülményeire. Épp ilyen lett A titkos történet is, decens, lassan csordogáló pszichothriller, amelyben az illúziók istene (a regény munkacíme God of Illusions volt – a szerk.) elhiteti a szereplőkkel, hogy semmi sem elég nagy ár azért, hogy megmentsék a saját lelküket. Pedig egy görög tragédiában a lélek már jóval az exodosz előtt elkárhozik.
