Fotó: Valuska Gábor
Ha elkészítenénk az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeinek kapcsolati hálóját, Jonathan Franzen és Etgar Keret közös pontja egészen bizonyosan Németország Wunderkindje, Daniel Kehlmann lenne. A Bécsben felnőtt, jelenleg Berlinben élő fiatal író számára A világ fölmérése című, a történelmi regények konvencióit és karakterjegyeit zseniálisan kiforgató műve hozta el a nemzetközi ismertséget, F című könyvében pedig a családregény műfajával kísérletezik. Kehlmannt irodalmi zsánerekről, előképekről, a Rubik-kockáról és a színházról kérdeztük.
A világ fölmérésénél a történelmi regényekből indultál ki, míg az F-ben a családregény zsánerét állítod a feje tetejére. Mindkettőből igen erős a felhozatal, elég, ha csak a fesztivál díszvendége, Jonathan Franzen Javítások című regényére gondolunk. Mennyire hatottak rád azok a kortárs családregények, amelyek ezzel az ősi műfajjal kísérleteznek?
A regény mindig is tökéletes műfaj volt a családi viszonyok boncolgatására. Míg a színdarabok inkább szóltak királyokról, hercegekről és hercegnőkről, a regény a feltörekvő középosztály terepe volt, a 19. századtól kezdve egyfajta ‒ abszolút nem negatív értelemben vett ‒ bourgeois művészeti formaként működött. És ha már itt tartunk, a családi kapcsolatok boncolgatása jobban is áll a regénynek, mint más művészeti formának, például a televíziónak. Ezért is szerettem volna kísérletezni ezzel a zsánerrel, főleg mivel sok kortárs családregény ‒ beleértve a Javításokat is ‒ meghatározó élményt jelentett a számomra. Jonathan Franzen könyve megváltoztatta az irodalomról való gondolkodásomat, azt, hogy milyen regényeket kellene írnunk manapság. Valóban, A világ fölmérését azért írtam meg, mert foglalkoztatott a történelmi regények műfaja. Olyan embereknek akartam történelmi regényt írni, akik nem szeretik a történelmi regényeket. Valami hasonlóra törekedtem az F megírásakor is. Családregényt akartam írni, de a lehető legszokatlanabb módon.
Milyen írók hatottak még rád?
Nabokov írásai, zseniális posztmodern játékosságuk volt talán a legnagyobb hatással rám, és fontos szerepet játszottak abban, hogy egyáltalán írni kezdtem. Amikor egyetemre jártam Bécsben, sokszor hallottam azt a tanáraimtól, hogy a narratív prózának leáldozott az ideje, az irodalom többé már nem mesél történeteket. Ezt eléggé nyomasztónak találtam, de Nabokovot felfedezve rádöbbentem, hogy rengeteg posztmodern író kísérletezik a hagyományos elbeszélői formákkal. Egyszerűen nem igaz, hogy fel kellene áldozni a játékosságot, illetve a történetet a posztmodern oltárán. Nabokov mellett a latin-amerikai írók voltak még rám nagy hatással, Gabriel García Márquez, Mario Vargas Llosa, akik ugyancsak nem mondtak le a történetről. Ráébredtem arra, hogy akik azt mondták nekem, a regények már nem beszélnek el történeteket, azoknak fogalmuk sincs semmiről. Még csak azt sem mondták, hogy Márquez rossz író lenne, egyszerűen nem olvasták, annyira le voltak maradva.
Daniel Kehlmann: F
Fordította: Fodor Zsuzsa, Magvető Könyvkiadó, 2014, 322 oldal, 2797 HUF
Az F három testvér, Martin, Eric és Iwan története. Neked viszont nincs testvéred…
Mindig is a megszállottja voltam annak a gondolatnak, hogy milyen lehet az, ha az embernek van testvére. Észrevettem, hogy ez szinte minden regényemben visszatérő motívum, tehát nem csak az F-ben, hanem már A világ fölmérésében is foglalkoztatott, Humboldt és a testvére kapcsolatában. Nem nyaggattam a szüleimet azzal, hogy legyen egy testvérem, mert ha az ember egyke, akkor csak ő élvezi a szülei szeretetét, csak rá figyelnek, és erről persze nem akar lemondani. Másrészt viszont folyamatosan azon járt az agyam, milyen lenne, ha nem én lennék az egyetlen gyerek a házban, ha osztoznom kellene a szüleim szeretetén. Ez egy furcsa, ambivalens csodálat, mert akarunk is valamit, meg nem is. Felnőttként már úgy gondolom, hogy jó, ha az embernek van testvére. Meggyőződésem az is, hogy hatással van a személyiségünk fejlődésére az, hogy vannak-e testvéreink, vagy egyedüli gyerekként növünk fel.
Az F-ben látszólag hétköznapi hivatásokat választasz a három testvérnek, ám alaposan kiforgatod azokat. Így lesz Martin, a legidősebb fiú olyan pap, aki nem hisz Istenben, Eric piramisjátékban utazó bankár, Iwan pedig zseninek induló festő, majd képeket hamisító kereskedő.
A pénzügyi világról mindenképpen szerettem volna írni, de nem azért, mert szükségét éreztem annak, hogy reflektáljak a gazdasági válságra. Épp fordítva történt, a válság miatt kezdtem érdeklődni a bankárok és brókerek iránt, és lenyűgözött ennek a világnak a szürrealitása, illetve az az elképesztő mértékű alkalmatlanság és tehetetlenség, ami ezt a szakmát jellemzi. Ezek az emberek zseninek tűnnek, miközben egyáltalán nem azok. Erről mindenképpen szerettem volna írni. Azt is tudtam már a regényem megírásának kezdetén, hogy három testvérről akarok írni, akik közül az egyik egyfajta kispályás Bernie Madoff. A többiekkel már nehezebb dolgom volt. Már nem is emlékszem rá, honnan jött a képhamisító ötlete. Talán onnan, hogy egy kicsit jobban ismerem ezt a világot, mivel sok művész barátom van. A harmadik testvérnél többféle hivatással is kísérleteztem, viszonylag későn kötöttem ki a hit nélküli pap mellett. A kritikusok szeretnek valamiféle szimbolikus értelmet vagy általános igazságot találni a regényekben, és abban, hogy milyen életet és foglalkozást választ az író a szereplőinek, de ebben rájuk kell cáfolnom. Nem állt szándékomban direkt valamiféle üzenetet kapcsolni ehhez a három hivatáshoz, a társadalom e szegmenseivel semmit sem akarok reprezentálni. A média világa például hiányzik a regényből, és erre csak azért térek ki, mert felmerült bennem, hogy Martint ebben a közegben fogom elhelyezni, például televíziós sorozatok forgatókönyvírójaként. De hamar rájöttem, hogy nagyjából tíz oldalnyira érdekel engem ez a világ. Mennyivel izgalmasabb akkor már egy olyan pap, aki nem hisz Istenben!
Viszont a Rubik-kocka feltétlen híve, ami ráadásul tökéletes metafora a regény szerkezetére.
Ez is később került bele a regénybe, méghozzá azért, mert a regény első vázlatában Martin túlságosan szomorú, tragikus karakter volt. Szerettem volna, ha nem annyira nyomorúságos az élete. Ennek pedig tökéletes módja, ha találok neki valamiféle szenvedélyt. Valamit, amit szeret, ami értelmet az életének. Először még nem gondoltam metaforaként a Rubik-kockára, csak később esett le, hogy milyen jól működik együtt a regény egészével. Az igazság azonban az, hogy azért választottam, mert mulatságosnak találtam. Tetszett a Rubik-kockával játszó felnőtt pap gondolata.
A regény egyik legkülönösebb része az a néhány oldal, amiben a szereplők őseiről írsz, néhány sorra redukálva egész életeket.
Az egyik dolog, amit a legjobban utálok a hagyományos családregényekben, amikor az író túl sok felesleges információt közöl a családtagokról, a mindenféle unokahúgokról és nagynénikről, miközben engem az érdekel, hogy mi történik a főszereplővel. Ezt akartam kiparodizálni egy harminc oldalas fejezetben, amiben totálisan lényegtelen részletekkel traktálom az olvasót, visszavezetve a szereplők családfáját a középkorig. Túlságosan nem aggasztott, arra gondoltam, hogy bármikor kihúzhatom a regényből. Végül viszont egyáltalán nem paródia lett belőle, hanem az egyik legsötétebb dolog, amit valaha írtam. Amikor megmutattam a kéziratot néhány barátomnak, voltak, akik túlságosan elvontnak találták, és javasolták, hogy vegyem ki, viszont az összes író barátom imádta. Sokáig bizonytalan voltam, hogy van-e helye a regényben. Örülök, hogy jól döntöttem.
Számos nyelvre lefordították a regényeidet. Másképp fogadták, fogadják a műveidet otthon, mint külföldön?
Érdekes módon ‒ és ezt már többen megállapították előttem ‒ a németek kevésbé értékelik a regényeim humorát más nemzetekhez képest. Nem arról van szó, hogy a németeknek nincs humorérzékük, sok nagyon humoros német író van, de igaz, hogy a német olvasóközönségnek néha problémát okoz észrevenni a humort, ezért valami mást is adni kell nekik a regényekben. A világ fölmérését Németországban elsősorban történelmi regényként tartják számon, míg külföldön Németországról, a németekről szóló komédiaként.
A világ fölméréséből film is készült, amelynek forgatókönyvét társszerzőként jegyzed. Milyen volt kirándulást tenni a film műfajába?
Fantasztikus élmény volt részt venni a forgatásokon. A film sok tekintetben különbözik a regénytől, és nem állítom, hogy mindennel tökéletesen elégedett vagyok, de rengeteget tanulhattam ezekből a hibákból, és persze a tapasztalatokból. Lenyűgöző egyébként egy ilyen filmforgatás monumentalitása, az, hogy mennyien dolgoznak rajta, milyen sokáig készül. A prózai műveim és a filmforgatókönyv mellett színdarabokat is írtam ‒ részben ezek miatt is tartott négy évig, mire befejeztem az F-et. A számomra legfontosabb színdarabom címe Geister in Princeton, és Kurt Gödel matematikusról szól, aki hitt a szellemekben. Később szeretném könyvben is megjelentetni. A másik egy könnyedebb, vicces, négyszereplős darab, és időközben írtam egy harmadikat is, amit majd csak jövő ősszel fognak bemutatni Bécsben. Ami azt illeti, eléggé idegesítő, amikor az ember megír valamit, és két évet kell várnia arra, hogy bemutassák.
Humboldt, Gauss, Gödel ‒ hogy-hogy ennyire érdekelnek a tudósok?
Nem tudom, csak azt, hogy nem az ember választja azt, hogy mi érdekli. Már gyerekként is faltam a tudósokról szóló könyveket, lázban égtem, ha tudósokkal találkozhattam. Még iskolásként olvastam egyébként először Gaussról (aki Humboldt mellett A világ fölmérése főszereplője ‒ a szerk.). Természetesen a tudomány is foglalkoztatott, de tudtam, hogy soha nem lenne belőlem jó tudós, hiányzott belőlem a kellő egzaktság.
Prózát, színdarabokat írsz, emellett fordítasz is ‒ például Etgar Keret izraeli író műveit, aki ugyancsak a Könyvfesztivál vendége volt.
Etgar Keret az egyetlen prózaíró, akit németre fordítottam. Etgar annyira kedves, hogy nem lehet neki nemet mondani, és persze hatalmas megtiszteltetés, hogy engem kért fel a művei fordítására. Emellett Christopher Hampton, a Veszedelmes viszonyok írójának The Talking Cure című darabját fordítottam németre, amelyből A Dangerous Method (Veszélyes vágy ‒ a szerk.) címmel készített filmet David Cronenberg. Szeretem a színházat, jólesik néha kilépni a prózaírás magányából. Rendező viszont soha nem lennék, mert bár szeretek próbákra járni, nézni a színészek játékát, az igazság az, hogy egy óra után már eléggé unom, főleg, ha nap nap után ugyanazt a próbát kell néznem. Az a fajta intenzív, aprólékos figyelem, amire egy rendező képes, túl sok lenne nekem.
Szerző: Orosz Anna
