Fotó: Valuska Gábor
A 85 éves Csoóri Sándort köszöntötték barátai, kollégái a Petőfi Irodalmi Múzeumban – hegedűvel, bottal, bibliával. A költőt, akinek verseit már akkor megismerjük, amikor még az ábécét sem tudjuk rendesen végigmondani, és akinek történelmi közérzetet javító, kisebbségekért aggódó, szabadságot váró lírájára tisztelői szerint manapság is nagy szükség van. A népi-nemzeti ellenzék egyik leghangosabb szószólóját, aki részt vett az MDF megalapításában, aki a Magyarok Világszövetségének elnökeként kezdeményezte a Duna Televízió létrehozását, és aki a kétezres évek közepén igaznak tartott barátokat veszített el megmásíthatatlan nemek és igenek miatt. Csoóri Sándor köszöntése az új generációról szólt, ami tovább táplálhatja a reményt és őrizheti a hagyományt, hogy évtizedek múltán is százszor hangozhasson el a kerek évfordulókon az anyanyelv fontosságát megéneklő szentencia. Csoóri Sándor köszöntésén mindenki ott volt, aki szeretne hinni a népi-nemzeti költők új nemzedékében. Csak épp az új nemzedék felejtette otthon magát. Pedig ha valahol, hát a nagy előd születésnapján illett volna megmutatkoznia. Így maradt néhány jól hangzó, de üresen csengő ígéret, amit olyanok visszhangoztak a színpadról, akik inkább jelentik a véget, mint az új kezdetet. Az ünnepelt egy hete a feleségét temette, most állva tapsoló emberek sorfala között vonult be a terembe. Ahogy néztem, az jutott eszembe, hogy miért nem láttam még állva tapsoló embereket egyetlen fontos író, költő születésnapján sem. Válaszom nincsen, az összes megérdemelte volna.
Sebestyén Márta 40 évvel ezelőtt ismerkedett meg „Sanyi bácsival”, „A Költővel”, akinek bölcsességei, tanácsai azóta is iránytűül szolgálnak számára. Csoóri volt az is, aki élete első fellépésén megmentette a megszégyenüléstől. Mikor Halmos Béla kilökte a közönség elé a megszeppent énekesnőt, néhány végtelennek tűnő másodpercig semmi nem jutott az eszébe. Egészen addig, míg a költő fel nem kiabálta kedvenc moldvai csángó énekének címét a színpadra. Negyven évvel később Sebestyén ismét belekezdett a Ludasimba, és a PIM dísztermében bebizonyította, hogy igenis lehet népdalokra headbangelni.
Láthatatlan nemzedék
Szívesebben beszélne most barátként, mint miniszterként, de talán megpróbálja egyesíteni a kettőt, az ünnepelt pedig vagy elválasztja őket egymástól, vagy nem, kezdi beszédét Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter. Látogatásai során egy darabig meg merte kérdezni Csoóritól, hogy érzi magát, de ma már nem meri, a költő ugyanis erre a kérdésre mindig csak annyit válaszolt, „úgy vagyok, ahogy az ország.” Balog szerint nyolcvanon túl az ünneplésre inkább nekünk, barátoknak és rajongóknak van szükségünk, mint magának az ünnepeltnek, azt pedig, hogy a költő mégis tiszteletét tette a körünkben „áldozatai sorába simuló tettnek” minősíti. Úgy véli, Csoóri segített ráismerni a reményre, igazra, szépre, és ehhez kölcsönadta nekünk a szavakat. Neki például az Egyszer csak ez is elmúlik szavait adta kölcsön, amiért gimnazistakorában annyira rajongott, hogy még a bibliájába is beletette. A miniszter úr sajnos ismét rosszul emlékezett, a vers címe Egyszer majd ez is elmúlik, de a rajongást nem kérdőjelezzük meg. Csoóri ott áll, ahol nekünk kéne állnunk, de se erőnk, se bátorságunk nincs hozzá, ott szól, ahol nem szabad hallgatni, mégis hallgatunk, és olyat alkot, amire a legégetőbb szükségünk van. Balog az évforduló alkalmából csak annyit kíván, a jövőben is legyenek, akik kiállnak, szólnak, és alkotnak, és biztos benne, hogy lesz egy generáció, ami ahhoz a közéleti és irodalmi életműhöz méri magát, amit Csoóri megalkotott.
Ezzel a kijelentéssel pedig el is érkeztünk a szülinap legproblémásabb pontjához, az új generációhoz. Új generáció ugyanis egyelőre Balog miniszter vágyálmaiban él, vagy ha létezik is, egyáltalán nem érzi fontosnak, hogy megjelenjen az ikonja, követendő példája, szellemi atyja tiszteletére rendezett ünnepségen. Akárhogy nyújtogattam a nyakam, a csordultig telt PIM-ben mindössze néhány fiatal múzeumi munkatársat, egy-két fotóst, Balog két minisztériumi lótifutiját, egy húsz év körüli fiatal lányt, és három darab dédunokát tudtam összeszámolni. Bár Balog miniszter szavaiból sütött az optimizmus, a rendezvény inkább hasonlított a Schmuck vezette Szocdemek lakossági fórumára, mint egy nagy költő születésnapi ünnepségére, pedig Csoóri versei nem csak az idősebb korosztályhoz szólnak. Senki sem kérdőjelezi meg a hagyomány fontosságát, és azt sem, hogy nyelvében él a nemzet, de amíg a Csoóri nyelvi hagyományait továbbvinni szándékozó generáció láthatatlan marad, addig rajongóinak bőven van okuk az aggodalomra. A nyakát nyújtogatva olyan érzése lesz az embernek, hogy nem is ünnepelni jöttünk, hanem temetni a hagyományt, miközben mellünket verve bizonygatjuk, hogy nincs még minden veszve. Pedig ha valamit, akkor Csoóri Sándor lírai örökségét nem kéne veszni hagyni. Se a csodakutyát, se a Dózsa-koronát, se a kinyalt kutyatányért.
A sarkcsillag és a magányos farkasok
Képtelenségnek tartom, hogy Csoóri már 85 éves legyen, lehetetlen, hogy így megöregedtünk – kezd bele szónoklatába Gróh Gáspár irodalomtörténész, a Köztársasági Elnöki Hivatal igazgatója. Csoóri-ősélménye még debreceni egyetemévei alatt zajlott, ám a költő még ma is a fiatalságot testesíti meg számára. Nem az életkort, hanem magát a fiatalság fogalmát, hiszen csak az idő öregszik, a fiatalság nem. Szerinte Csoóri sosem választotta el magát a megélt sorstól, és ehhez a sorshoz a szándékolt, vagy kikényszerített csöndek is hozzátartoztak. A magány elől a versekbe menekült, műveire, filmjeire és közéleti jelenlétére is a dinamika volt jellemző. Élete fordulatai történelmi sorfordulók is voltak, a háború, a Rákosi-éra, ’56, a kádárizmus, de Gróh úgy véli, ezeket talán könnyebb volt elviselni, mint a következő éveket, főleg 2004. december 5-ét, az elrabolt hitek napját. Csoóri minden történelmi mélypont ellenére sarkcsillaggá lett, aki igazságként csak a teljes igazságot fogadja el, aki nemcsak remekműveket teremt, de tartást is ad, és aki a szabadság ragályát terjeszti - hiszen csak a szabad ember mondhat igazat. Gróh szerint nem nagy írótársaitól, hanem Csoóritól tanultuk a nemzetet - nemcsak megtalálta a hamleti pillanatokat, de vissza is adta őket a nemzetnek. Felidézte Cs. Szabó László szavait, aki azzal élcelődött, hogy a saját élete egy csődtömeg, mert letett ugyan annyit az asztalra, mint Bajza, de ki akar Bajza lenni, ha lehet Vörösmarty is. Csoóri nem akart Vörösmarty lenni, véli Gróh, ő Csoóri Sándor akart lenni, aki elérte, hogy még mindig éljen bennünk egy jobb kor reménye.
Szentmártoni János irodalmi pályafutásának legjobb pillanata is a költőhöz kötődik. Miután Csoóri 20 évvel ezelőtt elolvasta Szentmártoni első kötetét, küldött neki egy kézzel írt levelet, melyben költészetről, sorsról, felelősségről elmélkedett. 2001-ben egy asztalnál dedikálhatott vele a Könyvhéten, legutóbbi esszékötetének megjelenése után pedig munkahelyén, a Magyar Naplóban hívta fel, hogy bíztassa az esszéírásra, mert egy költő nagy hasznát veszi, ha néha kikukucskál a líra mögül. Szentmártoni most a Magyar Írószövetség elnökeként köszönti az ünnepeltet, akihez olyan bőszen hasonlítgatták az első kritikák. A Csoóri nyomdokain elinduló táborhoz sorolták, ám ő úgy látja, nincs tábor, nem lett nemzedék, csak magányos farkasok lettek, akiknek már nem jutott a látomásból, ami szellemi közösséggé formálta volna őket. Pár napja valaki a huszadik század költőjének nevezte Csoórit, meséli Szentmártoni, majd rögtön meg is cáfolja ezt az állítást, mert szerinte a nagy költők túlsugároznak korukon. Csoóri pedig messzire ragyog.
Mikor a ruhatárban kiszúrtam a két bottal közlekedő Sára Sándort, még fogalmam sem volt, hogy egyik botjának kitüntetett szerep jut majd az est során. A költő, aki számos forgatókönyvet írt Sára filmjeihez, barátja nyolcvanadik születésnapján nagyon örült annak, hogy legalább Sárának nincs még szüksége támaszra. Hát, most már van, kontráz rá a filmrendező, és szerintem a botját is meglengetné, ha nem állná útját a szörnyű pulpitus. Legyen a támaszod, nyújtja a botot Csoóri felé, majd hozzáteszi, hogy többfunkciós. Ütni is lehet vele.
