(„Karinthy Frigyesnek és Carrie Fishernek sokkal több köze van egymáshoz, mint azt elsőre gondolnánk. Majdnem azonos a monogramjuk, kortalanul viccesek, és egyszer mindketten szembetalálkoztak fiatalkori önmagukkal” – írtuk a Könyvesblokkban A hercegnő naplója – Találkozás önmagammal című memoárról. A tavaly decemberben elhunyt Fisher megtalálta, és kommentekkel látta el a Csillagok háborúja forgatása során írt naplóját, a végeredmény pedig „szellemes, provokatív, őszinte és intelligens” egyszerre. Aki olvasta az előző könyveit (melyek közül egy sem jelent meg magyarul), vagy látta valaha nyilatkozni mindannyiunk Leia hercegnőjét, az egyáltalán nem lepődik meg ezen.
Carrie Fisher: A hercegnő naplója - Találkozás önmagammal
Libri, 2017, 244 oldal, 3999 HUF
Fisher sokkal több volt, mint egy arany bikinibe bújtatott hercegnő: nemcsak színésznőként, de íróként is igen termékeny volt. Négy regényt jegyzett, melyek közül a félig önéletrajzi jellegű Postcards from the Edge-et filmre is vitték a saját forgatókönyvéből, Meryl Streep és Shirley MacLaine főszereplésével. A 19 éves korában született naplóbejegyzéseinek kommentálása mellett két másik memoárt jegyez – a 2008-as Wishful Drinkingben mentális betegségéről és hollywoodi gyerekkorráról ír, és elmeséli, hogyan reagált, amikor a 15 születésnapjára egy vibrátort kapott ajándékba anyjától, a 2011-es Shockaholic-ban pedig arról vall, milyen volt egy hollywoodi sztár lányaként felnőni. Két színdarab is fűződik a nevéhez, az egyiket a Wishful Drinkingből adaptálta.
Leiából feminista ikon lett
A hercegnő naplójában arról írt, hogyan viselte saját sztárságát, és persze Harrison Fordot sem hagyta ki a kötetből.
A Star Wars volt a munkám és az is maradt. Sosem szabadulhat meg tőlem és sosem vagyok képes otthagyni.
A hírnév már a Csillagok háborúja előtt sem volt ismeretlen számára. Anyját, aki alig néhány nappal élte túl a lányát, Debbie Reynoldsnak hívták, apja, Eddie Fisher pedig Elizabeth Taylor miatt hagyta el a családját. Fisher a könyvében először vallott Forddal való viszonyáról, aki a forgatás idején házasember volt, két gyerekkel. A színész egy taxi hátsó ülésén csábította el őt, miközben Fisher meglehetősen részeg volt: innentől kezdve hétvégenként szexeltek, felvétel közben pedig úgy viselkedtek, mint az idegenek. Egy 19 éves korában írt versben Fordot az igazi Malboro manként definiálta, annak a fajtának, aki kiönti a sört, és a dobozát eszi meg.
Az emberek ki akarták mondatni vele, hogy rosszul vagyok attól, hogy Leiát kell alakítanom, és a szerep tönkretette az életemet. Ha ilyen könnyen tönkre lehetne tenni az életemet, akkor meg is érdemelném, hogy tönkremenjen.
Olvassatok bele a könyvbe:
Azon az estén Harrison többet beszélt, mint amennyit addig beszélni hallottam. Mesélt arról a napról,
amikor nagyon korán a forgatás helyszínére rendeltek minket – ami nem szokatlan –, de még kora délután sem szólítottak minket a díszletbe.
– Nekem nem sokat számít, ha várakoztatnak – jegyezte meg Mark. Közben reszelt sajtot szórt a tésztájára. – Persze nem szeretem… senki sem szereti… de az ember valahogy mindig el tudja foglalni magát, hogy ne unatkozzon.
– Hát, igen – szólalt meg kissé vontatottan Mr. Ford. – Hogyan is? A levelezésedet bonyolítod, vagy citerázol?
Nagyon figyeltem… Minden azon múlott, hogy be tudok-e kapcsolódni a beszélgetésbe úgy, hogy közben úgy tűnjön, mintha ez egyáltalán nem számítana nekem.
– Sok nehezen megkeresett dolláromat áldoznám rá, hogy citerázni lássalak – szólaltam meg kissé félénken, de nagyon vigyáztam rá, hogy jó benyomást keltsek.
Harrison rövid ideig tanulmányozott a kiemelt helyéről, az asztal másik oldaláról. Bal kezével lassan dörzsölgette az állát, és az ajánlatomat fontolgatta. Aztán az ajkát csücsörítette és az ujjaival lassan dobolni kezdett. Mogyoróbarna szeme összeszűkült. Rákérdezett:
– Mennyit?
Nyugodtan, átható tekintettel várta a válaszomat… nem mosolygott, de nem is nem mosolygott. Az asztal alatt hüvelykujjam bőrét csipkedtem, letéptem egy kiálló bőrdarabkát, és hirtelen nem tudtam, mitévő legyek. Miről beszélünk? Miért néz rám így? Van valami kaja az arcomon? Az asztaltársainkra néztem… Egészen véletlenül ők is engem néztek. Miért néz mindenki engem? Biztosan ételmaradék van az arcomon. Enyhén vérző kezemmel megtöröltem a szám sarkát.
– Miért mennyit? – kérdeztem szomorúan. – Nem tudom, hol tartunk. Milyen jelenet ez?
Kissé könyörgőnek hatott a hangom. Nem feltétlenül az életemért könyörögtem, hanem csak azért, hogy méltósággal élhessem azt… megbecsült művészként. Nevettek, amikor azt kérdeztem, milyen jelenet ez. Harrison nem nevetett, de amúgy is úgy nézett ki, mintha más fából faragták volna, mint a többieket. Aztán a jelenet egy része eszembe jutott.
– A citerázásért! Befizetnék arra, hogy citerázol.
– Most? – kérdezte Harrison.
– Igen!
Ekkor nevettem fel először. Mindenki nevetett. Lehet, hogy ezzel minden rendbe jött. Persze! Ez az! Ez valami jel volt! Az egész a citerával kezdődött és végződött. És valami mással is… azzal, hogy Harrison hazavisz. Egészen addig nem voltam biztos benne, és abban sem voltam biztos, hogy mi fog történni, miután hazamegyek vele. Tudtam, hogy ez nem jó ötlet. Nem jó ötlet, de nem lehet nagyon rossz sem. Úgy értem, furcsa és mogorva, de nem rossz ember. Sokkal inkább a spektrum jó felén volt, mintsem a másik, rossz végén. Volt benne jó és rossz is, mint a legtöbb emberben. Jó ember, aki néha rosszat tesz, vagy rossz ember, aki néha jót tesz… az emberek, éppen azért, mert emberek, folyton jót vagy rosszat tesznek egymással. Különösen, ha pénzről (vagy kisebb kutyákról) van szó.
Mindannyian bátran, jó katona módjára harcoltunk azért, hogy kifizethessük a számlát, de az a bizonyos sötét, mosolygós részünk tudta, hogy a végén úgyis azok fogják rendezni, akik el vannak pénzmaggal bőven látva. Koo és én elégedetten játszottuk el, milyen hálásak vagyunk azért, hogy az urak ránk áldozták a testük verejtékével megkeresett pénzüket, azzal felálltunk, és elhagytuk az étkezdét. Kétségkívül kellemesebb események vártak mindannyiunkra. Nem voltam abban a formában, hogy bármit tegyek azon kívül, hogy utasításokat teljesítek, ha és amennyiben az utasítás elég határozott. De talán félreértelmeztem a helyzetet… vajon olyan utasítást követtem, ami csak az én alkoholhoz-nem-szokott-ezért-nem-rendesen-működő tudatomban létezett? Lassan kezdtem kijózanodni, így percről percre csökkent annak az esélye, hogy félreértelmezem a jeleket, ahogy ott állunk a kis olasz étterem előtt a járdán. Sikerült túlélnem a vacsorát. Jólesett a hűvös levegő… nem is tudtam, hogy ilyen sok levegő van idekint! Különösen, ha az általános éttermi légmennyiséghez viszonyítjuk. Egy közeli utcai lámpa halvány fényében álltunk; feszengve topogtunk, időnként az óránkra pillantottunk, cigarettára gyújtottunk, és az éjszakába pislogtunk, hátha taxit látunk.
– Chelsea-ben lakom – szólalt meg Mark.
– Szóval végül mégis megtartottad azt a helyet – jegyezte meg Peter, helyeslőn bólogatva.
Mark vállat vont.
– Gondolkoztam a dolgon, és arra jutottam, hogy miért is ne. Remek a kilátás, pompás a konyha… Persze vannak jobb környékek is, de… – Elhallgatott, megint vállat vont, aztán folytatta: – De olyan lakást nem találtam, aminek két hálószobája van.
Harrison gyors pöccintéssel eldobta az alig szívott Camel cigijét, és köhécselt.
– Rendben – mondta mindenkinek. Aztán rám nézett. – Ki tudlak tenni a lakásodnál. Nekem útba esik.
Azzal karon fogott, és a Piccadilly Circus felé vezetett.
