Nem kicsit borzolta fel a kedélyeket Franciaországban az egyik legnagyobb francia író, Richard Millet 18 oldalas pamfletje, amely Anders Breivik irodalmi védőbeszéde címmel jelent meg az egyik legrangosabb francia kiadónál, a Gallimard-nál. Millet első tévés megszólalásában a 1Télé interjújában önmagát naivként definiálva már "szerencsétlen" címválasztásról beszél, amelyet sajnálni ugyan nem sajnál, de „kicsit módosítana” rajta, hiszen az emberek láthatóan "nem értik a címben rejlő iróniát".
Az interjúban a felháborodását nehezen türtőztető újságíró, miután felidézi Breivik tavaly nyári norvégiai, 77 halálos áldozattal járó ámokfutását, azonnal Millet-nek szegezi a kérdést: mégis, mit akar, mit vár, mit provokál egy ilyen szöveggel?
Millet azzal védekezik, hogy természetesen nem ért egyet sem a terrorizmussal, sem a tömeggyilkosságokkal, ő csupán annyit szeretett volna, ha egy évvel a történtek után megállnánk egy pillanatra, és elgondolkoznánk az eseményeken. "Szeretném, ha észben tartanánk, hogy nem helyeslem a Breivik által elkövetett tetteket (...), mégis ezeket a tetteket tanulmányozom, mert megdöbbent a formai tökéletességük, vagyis, bizonyos értelemben, az irodalmi dimenziójuk" – írja.
Richard Millet face à la meute anti-française by confiteor-II
De mégis milyen formai tökéletesség rejlik 77 ember meggyilkolásában? – kérdezik tőle. Millet furcsa magyarázkodásba kezd: nem a gyilkosságról van szó, hanem annak módjáról, vagyis arról, ahogy megszerezheti a szükséges fegyvereket, majd fényes nappal felrobbantja a norvég kormány egyik épületét, ezután békésen átsétál egy szigetre, ahol rendőrnek öltözve lelő 77 embert. Ez legalább annyira különleges, folytatja, mint amikor Bin Laden felrobbantotta a WTC-t, amiben ugyanúgy ott van a rossz, a borzalom magával ragadó szépsége, akár akarjuk, akár nem – mindezt persze ő maga nem helyesli. Nem hőst akar csinálni Breivikből, aki egy szörny, egy bűnöző, védekezik Millet, ő csupán a tettek magával ragadó szépségéről beszél, amelyet a krimik, a sorozatgyilkosságok olvasása során kiváltott érzéshez hasonlít. Breivik esetében miért nem beszélhetünk erről? - teszi fel a kérdést. Millet értelmezésében Breivik az európai dekadencia egyik terméke, aki „nem bolond”, csak „a multikulturalizmus pusztításait alábecsülő Európa egyik kétségbeesett és kétségbeejtő jele”. A Pierre-Guillaume de Roux Kiadónál Millet ezzel párhuzamosan egy másik könyvet is megjelentet (De l'antiracisme comme terreur littéraire), amelyben a fentieken túl kikel még a szociáldemokrácia, az Európa határain túlról jövő bevándorlás, a marxizmus maradványai, a tudatlanság, a politikailag korrekt és nyelv gyengülése ellen is.
A francia (író)társadalom többsége azonban kevésbé megértő, szabályos tiltakozáshullám kezdődött, két munkatársa, a híres írónő, Annie Ernaux és a marokkói író-költő, Tahar Ben Jelloun Millet kilépését szorgalmazta a Gallimard-tól. Ernaux szerint Millet „politikailag veszélyes tettet” hajtott végre ezzel a szöveggel, és a Gallimard minden íróját „kollektív reagálásra” készteti. Tahar Ben Jelloun szerint nem lehet elválasztani egymástól „a technikát és a morált”, az „undorító gondolatokat” a „tökéletes technikától”. Mások azt emlegetik, hogy nem ez az első elfogadhatatlan szöveg, amelyet a szerző most publikált. Millet azonban az interjúban sokat sejtető mosollyal és egy “Majd meglátjuk”-kal elhárítja azt a feltételezést, hogy Antoine Gallimard, a Gallimard Kiadó igazgatója esetleg távozásra szólítaná fel. (Az igazgató távollétében egyelőre egy rövid közleményt adott ki, amelyben elítéli Millet gondolatmenetét, de bizalmáról biztosítja kiadói munkájával kapcsolatban.) Millet a Gallimard szerkesztőjeként is dolgozik: közreműködése az utóbbi időben is két Goncourt-díjat hozott (2006-ban Littel: A jóakaratúak, és 2011-ben Alexis Jenni: A háború francia művészete).
És ahogy az ilyen védhetetlen megnyilvánulások esetén már sokszor láthattuk, Millet ugyanazzal az álnaivitással teszi fel a kérdést: annak „megállapítása”, hogy este hatkor a párizsi RER egyik legforgalmasabb megállójában ő az egyetlen fehér, vagy mert nem támogatja, hogy keresztény földön mecsetek épüljenek, vagy mert a harmadik generációs gyerekek névválasztása (Rachida, Mohamed) mögött az asszimiláció vagyis Franciaország elutasítását látja – mindez már rasszistává teszi? Talán nem szabad feltenni ezeket a kérdéseket? Természetesen tudjuk, nem az ilyen puszta „megállapítások” tesznek rasszistává valakit, hanem a következtetések, amelyeket belőlük levon: Millet tulajdonképpen a világnak ezt a „hatalmas globális falu-jellegét” nem helyesli, „ami totalizáló, tehát fasiszta”! És bár elfogadja és szereti a másikat, mégis jobb szereti ha az otthon marad. „Maga rasszista? Nem gondolja, hogy szakmai öngyilkosságot követ el? Szereti, ha utálja a szakma?” - kérdezik felváltva a riporterek. Millet azonban tisztában van azzal, hogy az egyik legjobban gyűlölt író ma Franciaországban, ami szerinte „érdekes pozíció” és „különlegessé” teszi alakját, és bár minden igazi író különleges, erre a mai világban kifejezetten szükség van, hiszen olyan sok a „hamis, az ál, az értéktelen” szakmabeli.
Bár azt állítja, megdöbbenti ez a gyűlöletáradat, amit most tapasztal, mégis pont emiatt gondolja, talán egy olyan kérdésre tapintott rá, amiről a francia társadalom valójában nem akar beszélni. Mégsem akarja megnevezni azokat a hírességeket (politikusok is vannak köztük? – szegezik neki azonnal a kérdést), akik állítólag támogatásukról biztosították Millet-t, az író szerint azonban tényleg vannak ilyenek.
És hiába tudjuk, valóban sok olyan fájó kérdés van a mai francia társadalomban, illetve egész Európában, amiről tényleg nehéz beszélni, mégsem érthetünk egyet ezzel az egész hátborzongató fejtegetéssel. Amikor az utolsó kérdésre („Maga szélsőjobboldali író?”) Millet azt a választ adja, hogy nem tudja, mit jelent a szélsőjobboldal, ő „politikailag nem létezik”, mert soha nem szavazott, egy választási jegyzéken sem szerepel, ő egyszerűen egy író, és pont – akkor az egész kínos történet, az egész izzadtságszagú magyarázkodás egyszeriben olyan félelmetesen ismerős lesz, olyan végtelenül elkedvetlenítően hazai, hogy egy pillanatra akár el is szomorodhatnánk. Az eddigi reakciók azonban szerencsére megmutatták, hol van a határ egy jól működő, nyitott, toleráns és szolidáris társadalomban, mit várhatunk a semmitől vissza nem riadó sajtótól és a véleményét hangoztatni nem félő értelmiségtől. Csak tanulhatunk belőle.
