Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt
Partvonal Kiadó, 2013, 176 oldal, 2790 HUF
„Átlagos voltam, mióta csak kikerültem az iskolából. Átlagos voltam az egyetemen, a munkahelyemen, átlagos a barátságban, az elköteleződésben, a szerelemben, és bizonyára átlagos a szexben.”
Julian Barnes Man Booker-díjas regénye, a Felfelé folyik, hátrafelé lejt, csak ránézésre egy átlagos regény egy átlagos férfiról. A vékonyka kötet (nagyjából 170 oldal) azonban Tony Webster semmitmondó, szürke életén keresztül az egyik legizgalmasabb kérdésre világít rá. Arra, hogyan emlékezünk, vagy hogyan akarunk emlékezni bizonyos dolgokra, miért és mikor hagy cserben bennünket az emlékezetünk, és mennyire bízhatunk abban az emlékvilágban, melyet saját magunk építünk fel az évek alatt.
A hatvanas éveiben járó Tony Webster életútja lényegében egyetlen bővített mondatban összefoglalható lenne, hiszen egyetemi tanulmányait egy viszonylag eseménytelen karrier követi (amely annyira jellegtelen, hogy nem is igazán derül ki, mit csinált, valamit a „művészetigazgatásban”), majd házasság és válás következik. Emlékeiben legélesebben egy iskolai baráti társaság képe elevenedik meg, tagjai közül is pedig a filozofikus hajlamú Adrian, valamint egy kínos hétvége akkori barátnőjénél, a rideg Veronica családjánál.
A baráti kötelékek Tony, Colin, Alex és Adrian között az évek múlásával meglazulnak, narrátorunk pedig különösen nehezen viseli, amikor kiderül, hogy Adrian és Veronica egy párt alkotnak. Néhány év múlva Adrian öngyilkosságának hírére gyűlnek össze megint az iskolatársak, akik a fiú tettében a tudatosságot, a gondolkodó egyén választását látják, szerintük ugyanis barátjuk egy filozófus nyugalmával dobta el magától az életet, „mely kéretlenül adatik mindenkinek”.
Tony évekig még csak nem is gondol az esetre, emlékei akkor tolulnak fel ismét, amikor ügyvédi értesítést kap arról, hogy Veronica anyja, akivel a kínos családi hétvégén találkozott, örökül hagyott rá ötszáz fontot és két dokumentumot, ezek egyike pedig nem más, mint Adrian naplója. Mivel Tony nem tudja mire vélni az esetet, megpróbálja felvenni a kapcsolatot Veronicával, a kutakodás fényében pedig teljesen más megvilágításba kerül Adrian öngyilkossága, és Tony abban esetlegesen játszott szerepe is.
Ez a könyv azonban erről sokkal többről szól. Tony a megbízhatatlan narrátor mintapéldánya, saját bevallása szerint sem emlékezik vissza pontosan a múltbeli eseményekre, melyek néha csak foszlányokban, vagy újrakonstruált valójukban térnek vissza: „Tényleg ezek a szavak hangzottak el? Szinte biztos, hogy nem. De emlékeimből – legnagyobb igyekezetemmel – ezek a szavak kerültek elő.” Hősünk az örök-meg-nem-értő, Veronica szerint legalábbis („Ugye, még mindig nem érted? De akkor soha nem is értetted?”), és miután olvasóként teljesen Tonyra kell hagyatkoznunk, sokáig mi is a sötétben tapogatózunk. Tony ugyanis a kellemetlen vagy az önmagáról alkotott képbe nem illő emlékeket egyszerűen törölte, így már csak a regény végén kezdjük kapizsgálni, hogy a megértés kulcsát a családi hétvége apró rezzenéseiben, gesztusaiban, elharapott mondataiban, valamint Adrian titokzatos naplóbejegyzésében (a² + v + a¹ × s = b) kell keresnünk.
Barnes azonban még egyet csavar a történeten, ugyanis Tony sokáig elnyomott, a tudatalattiba száműzött emlékei nem pontosak, érzései nagyban befolyásolják, hogy milyen emlékeket őriz élete bizonyos szereplőiről, ráadásul saját maga előtt is titkol egyes részleteket, így olvasóként csak találgatni tudunk a lehetséges megoldási variációk közül. Megerősíteni egyedül Veronica tudná az igazit (az összes többi érintett halott már ekkor), ő viszont szinte teljesen elzárkózik attól, hogy felfrissítse Tony emlékeit. Így aztán a könyv becsukása után is sokáig merenghetünk még azon, mi is történhetett azon a hétvégén, rakosgathatjuk a puzzle szétszóródott darabkáit, és morfondírozhatunk az időn, mely Tony szerint az emlékek hatására visszájára fordul („Mintha abban a pillanatban a folyó felfelé folyt volna.”).
Ütős, tömör darab, melynek megértéséhez talán kicsit közelebb visz, hogy felesége 2008-as halála után (akivel harminc évig élt együtt, és társa volt jóban-rosszban, munkában-barátságban) ez volt Barnes első regénye. Az elmúlás, elengedés, emlékezés élménye elemi, feldolgozásához 170 oldalnyinál bizonyosan több idő kell.
