Peter Parker halott. Ötven év után jön helyette a 13 éves Miles Morales, aki afro-amerikai és spanyol szülők gyermeke. Hogy történt? Miért volt szükség megölni az ötven éve szeretett szuperhőst? A politikai korrektség kifizetődő? Jönnek a válaszok.
Cikkeink Pókemberről
Nincs ebben semmi újdonság, a világ egyik legismertebb szuperhőse, Peter Parker már egy éve nincs közöttünk: ellenségei, Doktor Octopus, Homokember, Electro, Kraven és a Keselyű, a Zöld Manó vezetésével ismét összefogtak ellene, és sokadszor végre legyűrték – végleg. A Death of Spider-Man című sztori a tavalyi nyár nagy szenzációja volt, még úgy is, hogy sokan csak egy újabb példányszámnövelést célzó marketinghúzást sejtettek mögötte. Újabbat, mert a „Pókember meghal” nyulat már előhúzta a Marvel a kalapból, méghozzá nem is olyan régen, pont egy évvel korábban, 2010-ben. Akkor, az Ultimatum című crossoverben Magneto az egész emberi fajt ki akarta irtani, miután elveszítette a gyerekeit, a Skarlát Boszorkányt és Higanyszálat. Akciói globális mészárlásokba torkolltak, sok főszereplő is otthagyta a fogát a harcokban – így pl. Rozsomák, Xavier professzor és Angyal. Úgy tűnt, Pókember is életét vesztette egy hatalmas robbanásban, és a következő két szám (Spider-Man: Requiem) a halála utórezgéseivel foglalkozott - csak hogy aztán felbukkanjon épen és egészségesen. (Az író, Brian Michael Bendis javára legyen mondva: sosem volt egyértelmű a dolog, Peter Parker „halála” panelen kívül történt, és csak egy szakadt maszkot találtak utána, holttestet nem – mindenki tudja, mit jelent ez a képregényekben, aki nem tegnap kezdte olvasni őket.)
Peter Parker helyett Miles Morales
A tavalyi sztori azonban más volt: végignézhettük a főhős kétségbeesett, elszánt küzdelmét, bátor haláltusáját, majd pedig utolsó pillanatait. És Peter Parker azóta is halott, az írónak, Brian Michael Bendisnek pedig a jelek szerint esze ágában sincs valamiféle olcsó, a sorozat nívóját degradáló húzással visszarángatni őt az életbe. Mielőtt továbbmegyünk, azok kedvéért, akik marveles tudása nem naprakész, és nem olvasták ezeket a részben itthon is megjelent történeket, meg kell jegyeznem: mindez nem a Marvel úgynevezett mainstream, a Fantasztikus Négyes legendás első számával 1961-ben indult univerzumában játszódott le (az ottani, eredeti Pókember köszöni, jól van, sőt, jobban, mint valaha, de erre egy későbbi cikkben visszatérünk), hanem a 2000-ben indult, azzal párhuzamos Ultimate világban. Ennek lényege, hogy a klasszikus karaktereket modernizálva, minden előzetes információ ismeretének szükségessége nélkül prezentálja az új, fiatal olvasók számára, olykor régi történeteknek a korhoz igazított remake-eivel, olykor teljesen új sztorikkal.
Tehát az Ultimate-beli Peter Parker meghalt, de maga a sorozat ettől még persze nem szűnhetett meg. Balról be Miles Morales – egy 13 éves, átlagos tinédzser srác, afrikai-amerikai és spanyol szülők gyermeke; az új Pókember. A Marvel illetékesei szerint a döntés, hogy egy fekete karakterrel cseréljék le ennek az alternatív univerzumnak a falmászó hősét, még 2008-ra, az elnökválasztás idejére nyúlik vissza, amikor is Barack Obama egyre nagyobb esélyekkel tört magának utat a Fehér Házba. A kiadó büszkén (és joggal) állítja magáról, hogy sosem felejt el reflektálni a való világ eseményeire, és amikor a Community című tévésorozatban az alkotók meglátták a Pókember-ruhába bújt amerikai fekete komikust, Donald Glovert (egy, a netes közösségek üzenethordozó képességét tesztelő poén részeként, amelynek lényege az volt, hogy Glover bebocsátást kért a nemsokára mozikba kerülő új Pókember-film főszereplői meghallgatására), döntésük megerősödött.
Csak a politikai korrektség?
A karakter bevezetését (Miles a Peter Parker halálának következményeit ecsetelő minisorozat, az Ultimate Fallout negyedik számában debütált, 2011 augusztusában) természetesen rendkívül heves negatív és pozitív reakciók övezték. Sokakat már Peter halála felháborított, a legkevésbé sem érdekelte őket, ki érkezik a helyére, mások csak egy politikai korrektség által motivált olcsó reklámfogást láttak a fekete-hispán utódban, míg a másik oldalon lelkesen üdvözölték a döntést, hogy egy ikonikus szuperhőst egy etnikai kisebbség képviselőjévé tesznek. A két utóbbi reakció közt nehéz objektíven igazságot tenni. Egyrészt ott a kérdés, hogy a karakter szempontjából mi értelme van ennek a döntésnek, mit tesz hozzá a mítoszhoz, mivel gazdagítja, miért éppen afrikai-amerikainak kell lennie, míg másik oldalról már csak az egyszerű „miért ne?” is elgondolkodtatásra késztet. Avagy: miért kellene feltétlenül abból kiindulnunk, hogy egy új szuperhős fehér legyen, és rögtön kérdéseket feltenni az alkotóknak, ha mégsem az lesz?
A Marvel álláspontja (amit a nagyöreg, Stan Lee is vall): a világ színes, bonyolult, és változik, a képregényeknek pedig ezt tükrözniük kell – de egyébként is, a fenti fejtegetés teljesen okafogyott. Nem egy oktatóanyagról beszélünk ugyanis, hanem egy szórakoztató olvasmányról, vagyis az egyetlen kérdés, ami számít, hogy az új Pókember-történetek az új Pókember-karakterrel szórakoztatóak vagy sem. És e téren már messze nem olyan megosztók a vélemények. Akinek van ellenérzése Miles Morales figurájával kapcsolatban (bármilyen okból), de képes azon legalább egy füzet erejéig túllépni, azt ugyanúgy magával ragadja majd az új Pókember sztorija, mint a régié. Legalább annyira a párhuzamok, mint amennyire az eltérések miatt.
Az író személye nem változott: Brian Michael Bendis 2000 óta viszi folyamatosan az Ultimate Spider-Man címet, többnyire igen magas színvonalon, és Miles az ő gyermeke. A történet, amiben a főhős véletlenül hasonló képességekre tesz szert, mint egykor Peter Parker (köszönhetően egy genetikailag módosított póknak, amivel Pókember nemezise, a Zöld Manó próbálja rekonstruálni a híres balesetet), rendkívül jól megírt, átgondolt, bensőséges és emberi. Bendis, tekintettel a teljesen új karakterekre és környezetre, rendkívül lassú tempóval indította a sorozatot, és nagyon ügyesen, már jóval azelőtt elültette bennünk a szimpátiát az átlagos problémákkal teli, átlagos életet élő Miles iránt, hogy a fiúnak el kellett adnia magát nekünk Pókemberként. Ebben az is segít, hogy Sara Pichelli a legjobb, legszebb rajzokat szállítja, amióta Stuart Immonen 2009-ben kiszállt a sorozatból.
Több szuperképesség
A szereplők hitelesek, élettel telik, a dialógusok, ahogy a szerzőtől megszokhattuk, elevenek, frappánsak, gördülékenyek. Különösen Miles apjával és nagybátyjával való kapcsolatának ábrázolása sikerült nagyszerűen – mindketten afféle Ben bácsi figurának indultak, de Bendis egészen más irányba viszi őket, és bár ez a hős (egyelőre) teljes és boldog családban él, egyik apafigura sem makulátlan (különösen a bűnözői pályán tevékenykedő nagybácsi). Az új Ultimate Spider-Man egyik fő vonzereje éppen az, hogy bár ismerős vizeken halad, de egészen máshogy, és más eszközökkel, mint elődje. A problémák, kihívások és belső konfliktusok, amikkel Miles szembesül, hasonlóak azokhoz, amikkel Peternek kellett megbirkóznia (és Miles pontosan tudja, milyen nagy cipőket kell kitöltenie), de Bendis elég jó író ahhoz, hogy markánsan disztingválja a két karaktert – személyiségjegyekkel, környezettel, atmoszférával. A srác ráébredése képességeire (többek közt „láthatatlanságra” és egy bénító érintésre is, amikkel az eredeti Pókember nem rendelkezett), a családi dinamika, az új szupergonosz (Skorpió) bevezetése mind remekül kezelt történetelem, és egy év után ott tartunk, hogy kijelenthetjük: Miles Morales karaktere a saját jogán érdekes és izgalmas, anélkül, hogy folyton Peter Parkerhez hasonlítgatnánk.
És a bőrszín? Bendis nem csinál belőle ügyet. Ez nem egy antirasszista propaganda, a faji kérdés többnyire fel sem merül, a sorozatban természetesnek van véve, hogy most éppen nem egy fehér, hanem egy fekete fiú kapott szuperképességeket. Lehet (sőt, biztos), hogy a Marvel sokat profitált abból, hogy Peter Parker utódja színesbőrű lett, de az tavaly nyáron volt, és az Ultimate Spider-Manről nem ezért érdemes beszélni még mindig, hanem azért, mert egy baromi jó képregény.
