Fotó: Valuska Gábor
Korai lenne még temetni a posztmodern irodalmat, de volt már jobb bőrben is, állítja az Observer, ami szerint Krasznahorkai László az utolsó olyan nagy posztmodern író, aki a II. világháború árnyékában nőtt fel. A New Direction kiadónál ma jelent meg „Magyarország legjobb regényírójának” újabb könyve angolul. A Seiobo járt odalent című „szédítő, és világjáró” elbeszéléskötetet, csakúgy, mint az Állatvanbentet, Ottilie Mulzet fordította.
Az Observer azoknak is segít, akik nem ismerik a leginkább „az apokalipszis kortárs magyar mestere” címkével megjelölt írót (az eposzi jelző nemcsak a neve előtt virít ott, de könyveinek borítóján is). Szerintük Krasznahorkai az az író, akinek prózájától az olvasónak még a lélegzete is eláll, és aki nyilvánvalóan valamiféle személyes bosszút folytat az írásjelekkel szemben, hiszen sokszor oldalakon keresztül nem jön szembe egy sem. (Tegnap volt a National Punctuation Day, ami ezek szerint nemcsak Cormac McCarthynak, de Krasznahorkai Lászlónak sem a kedvenc ünnepe - a szerk.) Épp ez a kaotikus ütem teszi a Seibot letehetetlenné, még akkor is, ha Krasznahorkai stílusa folyamatosan arra kényszerít, hogy egy oldal elolvasása után kettőt lapozzunk vissza, hogy ne veszítsük el a fonalat.
A Seibo címszereplője, a japán istennő visszatér a Földre, hogy a tökéletességet kutassa. Az istenség egyszerre mindentudó, és a résztvevője is a történetnek, amit elmesél. Az Observer külön kiemeli a kötet negyedik elbeszélését, a Cristo mortot, melyben az utazó egy velencei Jézust Krisztust ábrázoló festményt bámul oldalakon keresztül, egészen addig a pontig, amíg Krasznahorkai hosszú, mániákus mondatait már nem lehet megkülönböztetni szereplője monológjától, mert pontosan azt csinálja, amit karaktere – csak bámul és bámul egy műalkotást, és próbálja megérteni, hogy mi teszi ennyire gyönyörűvé.
Nincs Krasznahorkairól szóló külföldi írás, ami meg ne említené leghíresebb írásának, a Sátántangónak örökösen szitáló esőjét, és nemlétbe vesző hőseinek reménytelenségét. Az Observer szerint a regény egyszerre tűnik allegorikusnak (bár, hogy minek az allegóriája, azt nehéz lenne megmondani), és „feltűnően igaznak”.
A Seibo már sokkal átgondoltabban látszik nem eviláginak, és eltávolítja a történetet a Kádár-korszak gulyáskommunizmusától. Krasznahorkai korábbi munkáihoz képest talán kevésbé nyomasztónak, de kétségtelenül nagyon melankolikus, úgyhogy a kedves olvasó ne gondolja, hogy miután letette könyvet, úgy érzi majd, hogy minden rendben lesz. A keleti és a nyugati vallásos filozófia és szimbolizmus, és a leheletnyi modern utalás (például a görög barátok vitája arról, hogy a The Clash The Guns of Brixton című dala az eredeti, vagy az Arcade Fire verziójában hangzik-e jobban) közötti egyensúly, valamint Seibo istennő szinte sci-fi-szerű megfigyelései teszik a könyvet egyetlen hosszú szónoklattá a szépség természetéről, amelyben az elnyomásnak kevesebb szerep jut. Korábbi munkáival összehasonlítva, úgy tűnik, Krasznahorkai egy kicsit kevésbé érzi nyugtalannak magát a környezetében. Megtanulta értékelni a szépséget, de még mindig elismeri az ember pusztításara való hajlamának rútságát.
