A Bajza utcától a Kossuth térig, a szovjet 70-es vagy 78-as trolibuszon a reggeli hajtásban 8 oldalt lehet elolvasni bármelyik iskolai kötelező olvasmányból. Legyen az Móricz, Arany vagy Flaubert. Miért kell harcolni mindig, életünk árán is az ülőhelyekért? Hogy olvasni tudjunk.
A Kossuth téri trolimegálló és a metró között csak egyszer olvastam, de a szél szétfújta a Nagy Imre szobornál a MEK-ről kinyomtatott könyv lapjait, akkor fogadtam meg, hogy illegálisan nyomtatott szöveget többet nem olvasok. Ott szedegettem a Parlament kávéháznál A szív segédigéit. A mozgólépcsőn lefele már újra lehet olvasni, sőt érdemes, csak jobb kézzel kapaszkodni vagy lapozni kell, ez mindig döntés kérdése. Kossuth, Batthyány, Moszkva. Újabb 8 oldal. A metrón a legrosszabb az olvasónak: a szerelvény tele, az ajtónál nagyjából 30-an állnak, belépsz, és már emeled fel a könyvet, de a tömeg nem engedi. Kapaszkodsz egyik kézzel, a másikkal tartod a könyvet. Felfele tartod, hogy majd a fejek felett olvasol, senki nem zavarhat, vagy nagyon lefelé nézel, a szatyrok és csípők világába száműzve a szöveget.
Mire 7:40-re beértem az iskolába, 16 oldalt elolvastam. Azt nem számolom végig, hogy délután a Moszkva tértől a 11. kerületben található Menyecske utcáig hány oldalt tudtam elolvasni. Edzés után meg haza, összesen egyébként 30 oldal. Én biztosan sokkal többet olvasok útközben, mint otthon. Jó időben ezért jár lemondással a biciklizés.
Az Utazó Olvasóval Takács Nóri kezdő Gerald Durellként vizsgálja a városi közlekedést: a reggel munkába igyekvőket, akik kizárják a teljes külvilágot, hogy belebújjanak egy másik, nagyon zárt, de épp a zártsága miatt rendkívül szabad világba. Nóri és társa, a hobbifotósnak hazudott Juhász István pedig ott voltak mindenhol: lesben álltak, csapdába csaltak, fotóztak. Az eredmény a Facebookon, illetve most egy ideig az Óbudai Platán Könyvtárban látható. Photoshoppal jól megmunkált szociofotók ezek, feltárul az olvasó ember mögött egy seregnyi történet. Arcok és könyvek sorozatából kiderül, milyenek vagyunk.
Fotóriportjaik mélyfúrások a magyar kultúrába. Vizsgálódásaik alapján a villamosokon és metrókon többféle olvasói kultúra látszik kialakulni:
1. a kérkedő: ő az, aki úgy olvassa Heideggert németül, hogy a BKV-ellenőrök sem merik megszólítani. Lazán neki dől a metróajtónak, a könyvet kicsit felemeli, hogy a borítót mindenki lássa, de arcát ne takarja el
2. a szégyenlős: általában A szürke ötven árnyalatát olvassa, a rövidebb kötözős szexleírásokat pironkodva, szinte gyorsan lapozza át
3. az óvatos: aki Orbán Viktor életrajzát becsomagolja egy Magyar Nemzetbe, hogy ne sérüljön a könyv
4. a trendszetter: aki a Jászainál letölti az Amazonról a könyv belelapozóját, hogy a Boráros térre már idegesen törölje ki a listából.
5. az átlagos: aki olvas
6. akik nem olvasnak: azokról most nem ejtünk szót
Úgynevezett nagy kérdéseket feszegetnek minden egyes fotóriportjukban: egy könyv, az hány utazás? A villamosjegyet miért nem lehet levásárolni a könyvesboltban? Mi történik akkor, amikor útközben fejezek be egy könyvet, de nincs helyette másik? Lehet olvasás nélkül utazni?
Az utazás az olvasás által válik igazi, fantáziával, képzelgéssel, hősökkel, szerelmekkel megtöltött utazássá. George RR Martin Trónok harca-sorozatát például életünk végéig olvashatnánk a metrón, mert olyan hosszú, de azért azt nem gondoltuk, hogy előbb fejeződik be a 4-es metró építési munkálata, mint A tűz és a jég dala.
Takács Nórinak eszébe jutnak dolgok, amiket általában meg is valósít. Az Utazó Olvasó már most az egyik legszórakoztatóbb kulturális tartalom a Facebookon, és a hírek szerint ez még csak jobb lesz, ha igaz az a választási ígéretük, hogy feldolgozzák a csepeli HÉV-vonalát, a rózsadombi buszjáratokat, a földalatti turistáktól hemzsegő világát. Elemzéseket, infografikákat, trendeket várunk a továbbiakban is!
(Az Utazó Olvasó Facebook-oldal képeiből nyílt kiállítás az Óbudai Platán Könyvtárban. A kiállítás megnyitóján elhangzott szöveget közöljük most.)
