Nos, létezett egy város. Üres telkein szurtos arcú külvárosi kölykök játszottak métát. Bakternak hívott éjjeliőrök járták szürkület után utcáit, a konflisok és fiákerek baloldalt közlekedtek sugárútjain. A földalatti a Kuglertől Wampetics étterméig szállított utasokat, a külső kerületekben lakók csizmái sarat hordtak a belső karéj betonjára. Nagyjából hatszáz kávézó, mintegy két tucat bordély, huszonkét napilap és kilenc színház városa. És igen, egy város, ahol a Magyar utca madámja Krúdy Gyulába volt szerelmes. Budapestnek hívják azt a várost, amely hozzávetőleg 1900 táján festett így.
A magyar származású, Amerikában élő történész, John Lukacs angolul 26, magyarul először 23 éve megjelent fővároskönyvét ma sem haszontalan kézbe vennünk. Igaz ugyan, hogy az elsősorban angolszász olvasókra számító kötet egyes részei számunkra (ha máshonnan nem, hát középiskolai tanulmányainkból) ismerősek lehetnek, könnyed stílusa, információgazdagsága, követhető okfejtései és befogadható terjedelme okán mégis jó szívvel ajánlható minden várossétarajongónak. Legfőképpen azoknak, akik nem idegenkednek a tökremeneteltörténetektől sem.
John Lukacs: Budapest, 1900 – A város és kultúrája
Fordította: Mészáros Klára, Európa Könyvkiadó, 2014, 308 oldal, 3137 HUF
B+
A fények mellett Lukacs könyve megmutatja ugyanis az árnyakat is. Mintha a nyüzsgő, lármás városportrét töprengő, szomorkás dallamra komponálta volna a szerző. A századforduló Budapestje szerinte sok szempontból provinciális inkább, mint kozmopolita, hogy „nyomor és bőség, alázat és gőg, hitványság és hatalom” él együtt a városban. A városban, amely – Krúdy megfigyelése szerint – éppen ekkortájt, 1900 körül vette észre önnön szépségét. És amely addigra már a lassuló fejlődés foglyává lett. Lukács egy nincsbe menetelő újszülött metropolisz dicsfénytől övezett, pompás agóniáját láttatja tehát. Hisz a 19. század legvégére az eklektikus építészettől a szentimentális lírahangon át a szabadelvű politikáig sok minden zsákutcába jutott az akkori világ legnagyobb malomvárosában.
Hogy részletgazdag pillanatkép készülhessen az évszázadváltó évről, óhatatlanul hosszabb expozíció, továbbá jó néhány próbafelvétel szükséges. A kötet ezért át- meg átlépi olykor a tárgyául választott évet és kilép a gyárkéményektől feketéllő város falain túlra is. A tér- és időbeli határsértések mind motiváltak azonban. Arra szolgálnak, hogy megmutassák: az 1900-as esztendő egyszerre csúcs- és fordulópont volt Budapest történetében.
Lukacs könyve méltó az angolszász esszéista történelemírás legjobb hagyományaihoz. Remek stílusa (magyarul Mészáros Klára tolmácsolja), kikacsintásai, korabeli szemtanúktól vett idézetei és a főszöveg sodrását egy-egy lábjegyzetanekdotával bátran megakasztó közbevetései miatt néha olyan érzésünk lehet, mintha egy regény receptjét, vázszerkezetét olvasgatnánk. Előbb a helyszínt ismerjük meg kerületről kerületre, aztán a mellékszereplő mindennapi embereket, majd a hatalom természetrajzát látjuk, végül színre lépnek a főhősök is, az 1900-as nemzedék. Krúdy és Ady, Szőke Szakáll és Trebitsch Ignác, Bartók és Kodály, Korda Sándor, Neumann János, Arthur Koestler, Lukács György, Moholy-Nagy László, Molnár Ferenc és Mannheim Károly nemzedéke. A magyarok első kozmopolita generációja. (Különösen izgalmas, amikor Lukacs a kivándoroltakról, és az ő Magyarországhoz fűződő viszonyukról ír, elvégre, 22 éves korában maga is elhagyni kényszerült az országot. A könyvből egyfajta féltő, óvatos, számon kérő büszkeség olvasható ki, amit szülővárosa iránt érez a szerző.)
Lukacs Budapest-LEGO-jából mindenesetre ki-ki kirakhatja a saját városát. A régi, zárkózott és vidékies Vízivárost, a tarka (szerb, magyar, görög, cigány) népességű, kisvárosias Tabánt, az óbudai Frindt-féle kocsmát, ahol az Aquincumban ásott leleteket őrizték, Lechner Ödön madarak számára kicicomázott épületeit, a Vígszínházat, ahol a 22 éves Molnár Ferenc első színművét mutatták be, valamint a mezővárosokat idéző József- és a Ferencvárost.
Igaz ugyan, hogy szívesen bekukkantottam volna még pár korabeli kocsmába, átlapoztam volna a vendéglők étlapjait, a napilapok szépségápolási hirdetéseit, a színházak repertoárját, vagy fülön csíptem volna még pár legendát, vagyis részletesebben érdekelt volna a város mélyszerkezete, popkultúrája is, kétségtelen, hogy Lukacs könyve a megjelenés után majd’ harminc évvel is friss, alapos, lényeglátó opusz. Szellemes várostörténeti gyorstalpaló helybélieknek, elszármazottaknak és ideköltőzőknek.
