A vámpírok is csak emberek, nem?

C
Richelle Mead: Vámpírakadémia, Ford.: Farkas Veronika

Agave Könyvek, Budapest, 2009, 2680 Ft, 236 o.

 

Kezdetben volt a vámpír, aki csúnya és ijesztő, a nők sikítva menekülnek előle, s egyáltalán nem akarnak a vacsorájává válni. Aztán következett a vámpír, aki földöntúlian szép, de azért még ijesztő, és a nők egyáltalán nem akarnak a vacsorájává válni – köztük akadt már olyan is, akinek erkölcsi aggályai voltak saját személyével kapcsolatban, de azért még gyilkolt. Mivel ezek a lények kevéssé feleltek meg egyes szerzők romantikus elképzeléseinek, megjelentek azok a vámpírok, akik beérik kevesebb vérrel is, nem kell megölniük az áldozatukat, hogy oltsák a szomjukat, na meg azok, akik inkább isznak állatvért, mint emberit. Ezek már együtt élnek az emberekkel, vagy mert előjöttek és azonos jogokat követelnek, vagy azért, mert nem is zavarja őket annyira nagyon a napfény, és képesek köztük járni. Így válik a horrorfilm főszereplőjéből romantikus hősszerelmes. Ezek után azt hihetné az ártatlan olvasó, hogy már nem lehetne jobban humanizálni a vámpírokat. De téved.

Richelle Mead lányregényében ugyanis csak a rossz, mindenki által megvetett strigák olyanok, mint Anne Rice híres vámpírjai – hihetetlenül gyorsak és erősek, mind egy cseppig meg akarják inni a vért, halottak, tehát nem esznek, isznak és lélegeznek, s mind emellé még gonoszak is. De vannak más vámpírok is, a morák, akiknek csak néhanapján kell pár korty vér, különben elélnek vodkán és fagyin. Mi több, a harapásuk egyenest orgazmust okoz az embereknek, akik mondhatni tülekednek, hogy a vacsorájukká válhassanak – habár ételként utalni rájuk mégoly nagy illetlenség ebben a világban! –, ők maguk nagyon is élők, csak kicsit zavarja őket a nap, mélyen hívők és templomba járnak, továbbá tudnak varázsolni, amely tudásukat az emberek üdvére kamatoztatják. Ha a kedves olvasó arra kíváncsi, hogy mégis mitől vámpírok ők, akkor a személyleírásokban lezserül néha odavetett „agyar” és „hegyes szemfog” kifejezéseket tudom a figyelmébe ajánlani – ugyanis ez minden. Emellett ezek a halandó vámpírok kissé esendőek is, ezért félvámpír-félember testőrökre van szükségük (ők a dampyrok), akik persze nem erősebbek a strigáknál, de cserébe érző szív dobog kebelükben, és sokat edzenek is.

Ez hát a csinos kis ál-mitológiai háttér, amely köré Mead regényt kerekít – s még ennek lényei sem dicsérik mind az ő teremtő fantáziáját –, s ezeken túl egy tizenkettő egy tucat tiniregény a Vámpírakadémia. Valószínűleg sok amerikai számára meghatározó élmény a klikkesedő középiskola, ahol az, hogy a kertváros melyik felében laksz és onnan milyen márkájú kocsival hajtasz el az iskoláig, négy évre meghatározza az életed minden apró rezdülését. Ugyanis nem egy film és könyv szól arról, hogy milyen érzés az iskola elit rétegébe tartozni – vagyis képesnek lenni arra, hogy minden drága és márkás holmit megvásárolj, és egyetlen pillantással földbe döngöld kevésbé jólöltözött iskolatársaidat –, illetve a fenti réteg után sóvárogni, továbbá bekerülni oda és szépen lassan kicsúszni onnan. Megnyugtathatok mindenkit, a vámpírozás csak maszkabál: valójában ugyanerről szól a Vámpírakadémia is. A kamasz lányok keverik a szart, vérlázító pletykákat terjesztenek egymásról, fiúkkal flörtölnek, idősebb mentorokba szeretnek bele, leveleznek az órán, és eközben néha vért isznak, illetve valamivel többször varázsolnak.

Nem mondom azt, hogy annyira rossz szórakozás egy-egy ilyen könyv vagy film, de azt egyáltalán nem értem, miért lett újabban divat az, hogy a kamasz lányoknak szánt regények főhősei tökéletesek legyenek. Én tíz évvel ezelőtt, tinédzserként egészen jól megbarátkoztam a gondolattal, hogy Szabó Magda Illés Borijának igen sok hibája van, s ezek egy részét levetkezi a történetben finoman ábrázolt jellemfejlődés során. Itt viszont a főszereplő dampyr lány kiemelkedően csinos és szép, minden fiú a lábai előtt hever, oldalakon keresztül folyik a vicces társalgás arról, hogy mind milyen szívesen képzelnék el ruhátlanul. Roppant tehetséges testőr, aki pillanatok alatt behozza két éves lemaradását, s egyébként is kiváló testőri érzékkel van megáldva, ráadásul különleges kapcsolat alakul ki közte és védence között. Habár nem mora, így nem lehet ez igazi elit tagja, azért szívesen látják minden társaságban, mert olyan vicces és szórakoztató, hogy nélküle nem is lehet igazi egy buli. És, ha ez nem volna elég, a legjobb barátnője mora, különleges varázsló, és még azokkal is megszeretteti főhősünket, akik egyébként nem látnák szívesen.

Természetesen ezeknek a tökéletes főszereplőknek is vannak problémáik, különben tényleg semmiről se szólna a regény. És – ezt el kell ismerni – Mead ezeket a problémákat jó dramaturgiai érzékkel tálalja. Így hát bármilyen szívesen hajítanánk is a sarokba öt-tíz oldalanként a könyvet, átverekedjük magunkat egy halom olyan jeleneten, amilyet eddig csak álmodozásaikat történetté kanyarító kamaszok internetes publikálásaiban láttunk, hogy eljussunk a végkifejletig. Ami némi csalódást okoz, mert túl könnyen és gyorsan oldódik meg. De hát ismét egy sorozattal állunk szemben, így biztosak lehetünk benne, hogy ez a megoldás, béke és nyugalom csak átmeneti – ha nem lennénk biztosak, akkor arról olyan végtelenül átlátszó mondatok segítenek megbizonyosodni, mint az, hogy a főgonosz, amikor elfogták „egyáltalán nem tűnt rémültnek […]. Végig csak mosolygott, mintha tudna valamit, amit ők nem.”. Bizonyára azt is mondta közben, hogy „majd meggyűlik még velem a bajotok a második részben”, csak azt a krónikaírók nem jegyezték le.

A kellemes fordítás, gördülékeny szöveg, az, hogy a kamasz szereplők szájába nem erőszakoltak szleng és pongyola kifejezéseket, emelik ugyan a könyv színvonalát, de ez sajnos nem elég. A kiadót dicséri még a könyvhöz készült, kiváló, youtube-on megtekinthető előzetes ötlete és kivitelezése (habár az ebben feltett kérdés – hogy a legjobb barát és a szerelem közül mit válasszunk – nem ennek a kötetnek a fő kérdése), de ez sem változtat a tényen, hogy Richelle Mead csak egy középszerű, „hogyan fújnak egymásra a kamaszok a középsuliban?”-könyvet írt, a mostanában oly divatos vámpírköntösbe bújtatva. Nem kételkedem benne, hogy sikeres lesz – az Alkonyatnak úgyis már csak egy része van hátra, és kell valami új vámpíros az álmodozásra vágyó kamasz lányoknak. De aki igazi rejtélyt, misztikumot, színvonalas kamaszregényt, ne adj isten horrort szeretne, ne a Vámpírakadémiával próbálkozzon – és egyébként is, lassan mondjon le a vámpírokról.