A horrorirodalom huszadik századi nagymestere, aki óriási rajongótáborral bír, és olyan írók tartják példaképüknek, mint Stephen King vagy éppen Neil Gaiman. Ma így látjuk a 125 éve született Howard Phillips Lovecraftet, ő maga azonban nem élhette meg ezt a sikert: 1937-ben csaknem teljes ismeretlenségben, nyomorúságos körülmények között halt meg. Rövid földi pályájára gyerekkori traumák, rémálmok, testi-lelki betegségek és anyagi gondok nyomták rá a bélyegüket, legendás fantáziáját azonban a legnagyobb viszontagságok sem tudták leláncolni – legfeljebb sötétebb tartományok felé terelték.
A kis Howard 1890. augusztus 20-án látta meg a napvilágot Providence városában Winfield Scott Lovecraft és Sarah Susan Phillips egyetlen gyermekeként. Szülei mindketten angol telepes családoktól származtatták magukat – a Phillipseknek jól menő vállalkozásuk volt, a Lovecraftek pedig ékszer-kereskedelemből éltek és szintén elég tehetősek voltak. A fiúnak azonban a kitüntetett figyelem és a jólét ellenére sem volt boldog gyerekkora, hiszen édesapja hároméves korában elmegyógyintézetbe került, és öt évvel később meg is halt – mentális problémái valószínűleg a szifilisz mellékhatásai lehettek. Az apa elvesztésekor az összetört és szintén egyre labilisabbá váló anya visszaköltözött fiával a nagyapa házába. Az idős Phillips nagy irodalomrajongó volt és több mint 2 ezer könyvet számláló könyvtárral büszkélkedett: nem csoda, hogy lassan felcseperedő unokája is hamar rákapott az olvasás élvezetére. Különösen a mitikus történetek nyűgözték le: már gyerekként falta az olyan történeteket, mint az Iliász, az Odüsszeia vagy éppen az Ezeregyéjszaka meséi. Az írásba is rendkívül korán belekóstolt, hiszen mindössze nyolcéves volt, amikor megírta első horrornovelláját. A műfajválasztás talán meglepőnek tűnhet egy kisgyerektől, a kis Lovecraft azonban nagyon is jól tudta, mi az a rettegés.
Sarah, Howard és Winfield Lovecraft
Egészen kicsi kora óta rémálmok gyötörték, melyeket ő maga csak „éjszakai terrornak” hívott. Gyakran előfordult, hogy sikítva riadt fel, és az sem volt ritka, hogy alva járt. Leggyakrabban különös, emberszerű, de kísérteties lényekről álmodott, akik addig csiklandozták, amíg meg nem adta magát. A különös teremtményeket később éji huhogány néven írásaiban is megörökítette.
Lovecraft számára azonban nem csak az éjszakák, de a nappalok is igazi lidércnyomást jelentettek. Nem szeretett iskolába járni, ahol folyton szorongott nagyhangú osztálytársai miatt – otthon viszont mindig feszült, basáskodó anyja szeszélyei keserítették meg a napjait. Sokat betegeskedett, a sok szorongás miatt valószínűleg pszichoszomatikus tünetei lettek. A középiskolában aztán valamivel könnyebb helyzetbe került: barátokat szerzett és a tudományokban is jeleskedett. Főleg a kémia és az asztronómia érdekelte – csillagász szeretett volna lenni. Azonban az iskolát végül sohasem fejezte be: egy betegség miatt (melyet ő maga idegösszeroppanásként definiált) még az érettségi előtt otthagyta az intézményt, és többé nem is tért oda vissza.
Így aztán polgári szakmát sem szerzett soha. Fiatalkorában ugyan megjelentetett néhány kémiai és csillagászati témájú cikket egyes tudományos lapokban, majd később a novelláit publikálta több helyen, főleg amatőr irodalmi újságokban, azonban hivatásos újságíró sohasem lett – és ami azt illeti, semmi más sem. Pedig a nagypapa 1904-es halálával a család nehéz helyzetbe került, és az örökség apadásával anyagi körülményeik egyre kilátástalanabbá váltak. A huszonéves Lovecraft depressziós anyjával összezárva, munka, pénz és társas kapcsolatok nélkül tengette mindennapjait.
Az anya végül 1919-ben, ugyanabban az elmegyógyintézetben halt meg, ahol annak idején a férje. Lovecraften egy kicsit enyhült a nyomás: többet írhatott, és elkezdett járni az amatőr újságírók rendezvényeire is. Egy ilyen alkalommal ismerkedett meg Sonia Greene-nel, egy sikeres kalapkereskedő üzletasszonnyal. Megszerették egymást, és 1924-ben úgy döntöttek, összeházasodnak. Lovecraft beköltözött Sonia brooklyni lakásába, és gyakorlatilag a felesége tartotta el őt. A nő visszaemlékezései szerint a harmincas író a nászéjszakájukig szűz volt, és bár az esemény előtt több szexualitással kapcsolatos könyvet is elolvasott, egész házasságuk idején gátlások gyötörték, sosem tudott feloldódni a szerelemben. Sonia az anyával való túl szoros kapcsolatát okolta emiatt.
Jobbra Lovecraft, középen Sonia Greene
Az asszony kalapüzlete nem sokkal a házasságkötésük után tönkrement, Sonia pedig beteg lett, így sem a férjét, sem önmagát sem tudta eltartani többé. Lovecraft lelkiismeretes házastársként próbált segíteni a feleségén, azonban a munkatapasztalat hiánya miatt csak alacsonyrendű hivatalnokállásokat kapott, melyek rosszul fizettek, és egyébként sem bírta őket sokáig. Bár ekkoriban ajánlották fel neki a Weird Tales ponyvamagazin főszerkesztői székét, Lovecraft a lap chicagói székhelye miatt visszautasította az ajánlatot: azt állította, ő már túl öreg a költözéshez. 34 éves volt.
A betegségből felépülő Sonia jóval rugalmasabbnak bizonyult, mint a férje, és egy állás miatt hamarosan Clevelandbe költözött. Bár hetente küldött Lovecraftnek pénzt, az író mégis nyomorgott Brooklynban, és mivel időközben lassan elhidegültek egymástól, a férfi nemsokára hazaköltözött a nagynénjéhez Providence-be.
Társas kapcsolatai újra lecsökkentek, és Lovecraftre még inkább jellemző lett a vámpír-életmód: nappal többnyire aludt, éjszaka pedig írt. Külsejében is a vérivókhoz hasonlított: magas volt, vékony, arca pedig mindig falfehér. A társaság iránti igényét személyes kapcsolatok helyett kiterjedt levelezésében élte ki: élete során több, mint 80 ezer levelet írt, és olyan írókkal tartott fenn távbarátságot, mint a Conan, a barbárt jegyző Robert Howard vagy éppen a Pszicho szerzője, Robert Bloch. Íróbarátaival rendszeresen küldtek egymásnak szövegeket, és természetesen véleményezték is a másik írásait. Bloch-hal még egy kis játékba is belebonyolódtak: Bloch az egyik novellájában megölte a Lovecraftről mintázott szereplőt, mire bosszúból Lovecraft is írt egy történetet, melyben viszont Blochnak kellett elhaláloznia.
Lovecraft valamikor a harmincas évek elején New Yorkban
Lovecraft az 1926 és 1933 közé eső időszakban élte a legtermékenyebb írói korszakát; ekkor írta többek között a Cthulhu hívását, a Pickman modelljét és a Rémület Dunwichbent is. Egészségét és anyagi helyzetét tekintve azonban életszínvonala egyre csak romlott. Annyira rosszul élt, hogy sokszor még a levelek postaköltségének a kifizetése is gondot okozott a számára, és bizony nem egyszer a saját szájától vonta meg a falatot azért, hogy mégis feladhassa a küldeményeket. 1937-ben aztán vékonybélrákot diagnosztizáltak nála, mely feltehetően a sok éves koplalás és a krónikus alultápláltság miatt alakulhatott ki. A kór pillanatok alatt végzett vele: március 15-én, rengeteg szenvedés után meghalt.
Írói példaképe mindig Edgar Allen Poe volt, azonban mesterétől eltérően az ő történetei egy mitikus, képzeletbeli világban játszódnak. Szereplőinek az ismeretlen iszonyattal, vagyis furcsa és ijesztő emberfeletti lényekkel kell szembesülniük, megismerve Földünk ősi és rettenetes Mítoszát. Művei a klasszikus rémtörténet, a sci-fi és a fantasy határvidékén mozognak, és mindig megborzongatják az olvasót. Bár Lovecraft életében a történeteit csak a barátai és az amatőr ponyvaújságok előfizetői olvasták, halála után egyre több novellája vált ismertté, köztük a máig leghíresebb írása, a Cthulhu hívása is – az általa megteremtett történetkört ezért a Cthulhu-mítosznak szokás nevezni. A Cthulhu-mítosz lényege, hogy a Földet valaha ősi lények, a Nagy Öregek uralták, akik azóta sem akarnak mást, mint visszajönni és elpusztítani az emberiséget. Lovecraft világa rengeteg filmet, zenét, képregényt, szerep-, illetve videojátékot inspirált, és mára a popkultúra megkérdőjelezhetetlen tényezőjévé vált. Az írót olyan szerzők vallják mesterüknek, mint Neil Gaiman vagy éppen Stephen King. Utóbbi szerint Lovecraft „a huszadik századi horror sötét, barokk hercege” volt, aki nélkül a horror történetírás ma valószínűleg sehol sem tartana.
Képek forrása: hplovecraft.com
