A hatalom a nők kezében sem lenne jó helyen

Naomi Aldermant 2012-ben beválogatták a Rolex mentorprogramjába (Rolex Mentor and Protégé Arts Initiative), ahol a mentora Margaret Atwood lett. 2016-ban megjelent A hatalom, és azóta alig akad cikk, ami ne próbálna meg valamilyen párhuzamot vonni a regény, és a sokadik virágkorát élő A Szolgálólány meséje között. A ziccer azonban nem azért kihagyhatatlan, mert mindketten olyan könyvet írtak, amelynek középpontjában a nők és a hatalom viszonya áll, hanem mert a tanítvány képes volt utolérni mesterét. A hét könyve a változásokról szól, amelyek akkor következnek be, ha a hatalom a társadalom férfifelétől átkerül a társadalom női felének kezébe (szó szerint), de ami még ennél is fontosabb, arról, ami a hatalomcsere közben és után is változatlan marad.

Míg a Szolgálólány a hatalom veszteseit (vagyis a nyíltan nőellenes intézkedések elszenvedőit) helyezi fókuszba Fredé karakterén keresztül, Alderman a hatalom nyerteseire koncentrál. Elképzeli, mi történne, ha a nők hirtelen olyan képesség birtokába kerülnének, amelynek segítségével évezredekre leráznák magukról a gyengébbik nem eposzi jelzőt. A szuperképességekkel rendelkező nő nem ismeretlen toposz a popkultúrában és az irodalomban (Carrie-től Buffyn át az X-Men mutánsaiig vagy épp Wonder Womanig), de arra nem nagyon van példa, hogy a szerző ne egyetlen nőt, hanem az emberiség női felét ruházza fel valamilyen erővel. (The Power címmel viszont nem Alderman ír először regényt a témában, Frank M. Robinson 1956-ban jelentette meg sci-fijét egy fantasztikus képességeket birtokló férfiról.)

Naomi Alderman: A hatalom

Fordította: Borbély Judit Bernadett, 21. Század, 2018, 383 oldal, 3990 HUF

 

A hatalomban minden nő képes arra, hogy elektromos szerve, vagyis a kulcscsontja mellett található, motringnak nevezett harántcsíkolt izomszövet segítségével elektromosságot bocsájtson ki az ujjaiból. A képesség először a 14-15 éves tinilányoknál jelentkezik, akik néhány érintéssel idősebb nőtársaikat is elektromos angolnává tudják változtatni, a Lányok Napjának felvirradása pedig jelentősen átrajzolja a társadalmi erőviszonyokat. Hogy milyen irányba, ahhoz elég csak rápillantani a Nathan Burton által tervezett borítóra, ami egyszerre hívja elő a kommunista propagandaplakátokat, J. Howard Miller We Can Do It!-jét és az SS villámait, vagy szabadon asszociálni a regény nőközpontú vallásának szimbólumáról, a mindent látó szemről.

A motringból fakadó fizikai erő számos más előnnyel jár:

• láthatóvá tesz, ami a nőtársadalom nagy részének épp olyan szuperképesség, mint a láthatatlanság,
• gondolatolvasóvá, mert a hatalmasok már azelőtt tudják, hogyan reagál majd a tömeg, mielőtt egyáltalán eljuttatnák hozzá az üzenetet (lsd. propaganda és félelem viszonya),
• és (képletesen) még repülni is megtanít, ugyanis nem marad olyan cél, ami elérhetetlen lenne egy tökéletesen funkcionáló motringgal - irányuljon akár a fizikai ösztönök kielégítésére, akár a teljhatalomra.

A lányok másra várnak

Harmadik regényében, a The Liars’ Gospelben Alderman négy karakter perspektívájából mesélte el egy fiatal zsidó férfi, Yehoshuah (Jézus) történetét, ezt a négyes narratívát pedig most is megtartotta, bár helyenként beengedett egy-egy új hangot. A hatalomban három nő és egy férfi szemszögéből mutatja be a változásokat, méghozzá nagyjából úgy, mintha Drót összes évadát (a városi politikával foglalkozótól az iskolarendszerrel foglalkozón át a médiával foglalkozóig) egyetlen regénnyé gyúrnánk össze. Emiatt néha még a közel négyszáz oldal is túlzsúfoltnak tűnik, néhány jelenetnek pedig mintha csak az lenne a funkciója, hogy kitöltse a két nagyobb szál közötti réseket, vagy sebtében felvillantsa, mit tesz még lehetővé a halálos érintés.

A különböző perspektívák lehetővé teszik, hogy Alderman megvizsgálja, hogyan hatott a fordulat az élet azon területeire, amelyeken már alapvetően is fennállt valamilyen hierarchikus viszony: a vallásra, a szervezett bűnözésre, a politikára és a médiára. Női hősöket ültet a vezető pozíciókba, amelyekben általában férfiak üldögélnek

• Allie-t, a félvér árvát, aki bosszút áll abuzív nevelőapján, majd a fejében megszólaló, Isten-szerű hang hatására a Szent Anyát félő új vallás vezetőjévé, Éva Anyává lép elő (vö. Atwood VadÁdám-trilógiájának Évái),
• Roxyt, a londoni maffiavezér lányát, akinek a kizárólag férfiakból álló családi bandával akarnak konfliktusai,
• Margot-t, a polgármesterből lett amerikai szenátort, aki kvázi magánhadsereget képez ki az Egyesült Államok-szerte létrehozott táborokban, ahol megtanítják a lányoknak, hogyan használják az erejüket,
• a férfikvótát pedig Tunde, a nigériai újságíró képviseli, aki a fordulat elsőszámú tudósítójává lép elő, előbb, mint a saját hírnevében megmerítkező, okostelefonos vlogger, majd, mint a tűzvonalig merészkedő CNN-riporter.

Atwood a Szolgálólány kapcsán arról beszélt, hogy a regényben a valóságot írta meg, és Alderman sem írt le semmi olyasmit, amit ellentétes előjellel ne láttunk volna korábban. Míg a hagyományos nemi szerepek és hierarchikus struktúrák szerint általában a nő számít az elnyomott, elhallgattatott félnek, A hatalomban

• a fiúk öltöznek lánynak, hogy erősebbnek tűnjenek,
• a fiúk nemi szervét csonkítják meg,
• a férfiak nem mernek sötétedés után az utcára lépni,
• a férfiak szenvedik el a legtöbb családon belüli erőszakot
• és ők lesznek a legnagyobb feministák is (értsd. egyenlő jogokat követelnek maguknak a másik nemmel).

Ez azonban, még ha néhány olvasó számára épp olyan felháborító lehet is, mint a nőkkel forgatott Szellemirtók, nem jelenti, hogy férfigyűlölő disztópiával van dolgunk. Az pedig, hogy a regénybeli férfiak legtöbbször verbális vagy fizikai erőszakkal reagálnak a háttérbe szorulásukra, nem jelenti, hogy nőgyűlölővel. Disztópiával sincs, de erről majd később. A nők ellen irányuló terrorakciók, a gyűlöletblogok és a különböző szeparációs kísérletek (pl. a csak fiúknak fenntartott iskolák) történetbe emelésével Alderman remekül ábrázolja a félelmet (a legjobb védekezés a támadás), a hatalmuktól megfosztottak sértettségét, és a gyűlöletet, amit leggyakrabban olyanok felé irányítunk, akik különböznek tőlünk.

A hatalom rossz, értem?

Bár a történet globális térben mozog, és bemutatja, mi történik például Afrikában, Szaúd-Arábiában vagy Delhiben (csúnya dolgok), az angolszász női főhősök túlsúlya miatt az olvasónak könnyen olyan érzése lehet, hogy Alderman a privilegizált nyugati ember élettörténetében vesztegel. Ám a viszonylag lassú felvezető után, amely felrajzolja a szereplőket a matriarchátus térképére, a regény magasabb fokozatra kapcsol, és szinte már thrillerként kezdi olvastatni magát.„A világ szexkereskedelmi központja”, Moldova területén létrejön Besszapara, a nők országa, de a szakadár nemzetállam vezetője, Tatyjana Moszkalev hű marad a nevéhez, és női utópia helyett véreskezű diktatúrát valósít meg.

A feleségekből, nővérekből Besszaparában a férfiak gyámjai lesznek, a szexrabszolgának használt, elnyomott nőkből pedig harcos amazonok, és könyörtelen zsoldosok, akik mindenféle cél nélkül, a saját szórakozásukra dúlnak fel menekülttáborokat, és gyilkolnak ártatlanokat.

 Azért teszik, amit tesznek, mert megtehetik. (325. oldal)

Alderman prózájának az akció áll a legjobban, különösen erősek és borzongatóak a különféle háborús bűnök, kínzások, túlkapások leírásai és a (férfiak sérelmére elkövetett) nemierőszak-jelenetek, ám legalább ilyen hatásosak azok a jelenetek is, amelyekben a potenciális áldozat(ok) fejébe pillanthatunk be.

A regény valódi mondanivalója, amit már a legelső, nem önvédelemből elkövetett elektromos támadás óta adagol, az egykori Moldovában csúcsosodik ki: a hatalomnak semmi köze a biológiai vagy a társadalmi nemhez, mindenki kezében ugyanolyan veszélyes. Alderman nem csinál Gileádot Besszaparából: bár A hatalom is a jövőben játszódik, nem egy saját szabályai szerint működő államra húzza fel a történetet, sokkal jobban érdekli, milyen változásokat idéz elő a hatalomcsere egy olyan társadalomban, ami szinte semmiben sem különbözik attól, amiben jelenleg is élünk. Spekulatív fikciót ír, de nem disztópiát, hiszen a nők által irányított társadalom ugyanazokkal a negatívumokkal jár, mint a férfiak által irányított: rengeteg privilegizált és rengeteg elnyomott emberrel, háborúskodó országokkal, polgárháborúba beavatkozó idegen hatalmakkal. És ha egy nők által irányított világot disztópiának tekintenénk, az mindent elárulna arról, miért van szükség ilyen könyvekre. 

Micsoda nő ez a férfi

Meg Elison 2016 októberében írt egy cikket If women wrote men the way men write women címmel (Ha a nők úgy írnának a férfiakról, ahogy a férfiak írnak a nőkről), nem sokkal később pedig megjelent A hatalom, amiben Alderman pontosan ezt csinálta. Tett róla, hogy Tunde figurája minden attribútummal rendelkezzen, ami miatt egy hagyományos regényben nőnek írták volna. A damsel in distress szerepét ezúttal egy férfire osztotta, a kíváncsi és mindenhol felbukkanó újságíróra, aki még egy szerelmi szálat is kapott. Alderman a testi adottságait sem felejti el kihangsúlyozni, ám miközben szándékosan tárgyiasítja férfiszereplőit (elég csak a televíziós hírolvasóra gondolni, akit azért ültettek tapasztalt női kollégája mellé, hogy legyen, aki felkonferálja az időjárást, vagy a fiatal pincérre, akivel a diktátorasszony felnyalatja az üvegcserepeket), a konstanssá váló rettegésük és paranoiájuk által azt is ábrázolja, hogyan torzítja el a hatalom nemcsak az elnyomók, de az elnyomottak személyiségét is.

Ahogy a történet a Kataklizma felé halad, Alderman a könyvszakmai patriarchátusnak is bevisz néhány övön aluli ütést. Nemcsak olyan stilisztikai ujjgyakorlatokba csomagolja a véleményét, mint a férfiszereplők nőiesítése, de egy kerettel is demonstrálja, ami egyértelmű főhajtás a Szolgálólány előtt. A hatalom című történetet, ami Neil Adam Armon (anagramma!) történelmi regényeként van definiálva, abszurd levelezés fogja közre Armon és egy Naomi Alderman nevű szerző között. Előbbi előolvasásra küldi a kéziratot utóbbinak, aki épp úgy reagálja le, ahogy a nőket irodalmi karanténba záró, Isten-komplexusos fehér férfiszerző archetípusa tenné: változtatásokat javasol, hogy a regény kikerüljön a „férfiirodalom” kategóriából, sőt, diplomatikusan bár, de az egész értelmét is megkérdőjelezi.

Alderman a parodisztikus kerettel megerősíti a tanulságot (a hatalom öl, butít és nyomorba dönt), előrevetíti a regény lehetséges recepcióját (nőirodalom), sőt, mintha még egy kétségbevonhatatlan konklúziót is levonna. A társadalom, ahol mindenki egyenrangú (még a hím- és nőnemű írók is), és ahol mindenki kezében ugyanannyi hatalom van, a legdurvább utópia. De nem felejt el emlékeztetni arra sem, hogy kizárólag a hatalmasok döntik el, mit kezdenek a szuperképességükel. Hiszen

mikor létezik a hatalom? Csakis abban a pillanatban, amikor gyakorolják. (372.o.)