Elizabeth Wurtzel 1994-es regénye legalább annyira korszakalkotó volt, mint Sylvia Plath Az üvegburája, csak dögösebb, szókimondóbb, kevésbé melankolikus: igazi „rock and roll regény”. A poklok poklát megjárt szerző a Prozac-ország megírásával igyekezett az emberiség tamáskodó felét meggyőzni arról, hogy a depresszió nem úri hóbort, és nem választás kérdése. Hogy ez egy szörnyű betegség, ami rettentően megkínozza zsákmányát, hogy a kibírhatatlan szenvedésnek nem szükséges testinek lenni, lelki is lehet, s ha ilyen esetekben kérelmezhető volna az eutanázia, Wurtzel legmélyebb hullámvölgyeiben biztosan örömmel megtette volna.
A-
Elizabeth: Wurtzel: Prozac-ország - Fiatalon és depressziósan Amerikában
Fordította: Zentai Éva, Európa, 488 oldal, 2014, 3290 Ft
Ellie szépreményű, tehetséges, kreatív gyerek. Lába alól kiskamasz korában csúszik ki a talaj: önmarcangolás, halál-fantazmagóriák, kibírhatatlan félelmek gyötrik. Szülei válása tovább mélyíti az űrt. A lány két kézzel csimpaszkodik édesanyjába, miközben el-ellöki magától, apjával felváltva cinkos, vagy kölcsönösen elutasító a kapcsolata, és attól sem riad vissza, hogy a szüleit időnként manipulálja, vagy kijátssza egymás ellen. Esztelen módon rombolja emberi kapcsolatait, a barátai nem tudnak mit kezdeni kínlódásával, a pszichiáterek kézről kézre adják, szerelme, akit őrjöngő telefonhívásokkal és szűnni nem akaró szeretetvággyal gyötör, elhagyja. Egyetemista korára alkoholista és drogos lesz, szinte csak azért, hogy bebizonyítsa: szenvedésének kézzel fogható, könnyen leírható, bedobozolható oka van, amibe kapaszkodhat, és nem kell a depresszió homályos ködketrecében tapogatóznia. Ám a szesztenger és a kábítószerek sem segítenek. Ellie számára a halál egyre reálisabb választás: egyedül sodródik az öngyilkosság felé, magányosan kell átvergődnie a félelem és reszketés útvesztőin, hogy aztán egy deus ex machinaként érkező gyógyszer segítségével – talán – új életet kezdjen.
Az önéletrajzi regényben az áttörést a pszichiátriákon nemegyszer cukorkaként osztogatott antidepresszáns hozza meg, így jogos a kérdés, sima Prozac-propaganda-e az önéletrajzi regény? Kicsit igen, ugyanakkor tűpontos látlelet a depresszió (vagy mi: nekem, bevallom, inkább borderline-nak tűnt ez a lány) szorításáról. És kíméletlenül őszinte, kitárulkozó önanalízis. Ellie éveken át vergődik a betegség csapdájában, mely teljesen átveszi az uralmat személyisége fölött, szinte eggyé válik vele. Szenvedése elviselhetetlen, szűnni nem akaró zokogás, a lét értelmetlenségének tudata és a megváltás reménytelen vágya kíséri minden egyes napját. A könyv sorait átitatja a betegség átható szaga, a lélekbe eszi, fúrja magát, s a végén olyannyira a személyiség része lesz, hogy a tulajdonos szinte beleszeret, és nehezen szánja rá magát, hogy elengedje végül.
Wurtzel regényét nehéz letenni. A szikár tényeket és a lávaként felszínre törő, érzelemtelített hangvételt váltogató kötet lebilincselő, vibráló, nem vidám olvasmány persze. Mindenki szenvedése közölhetetlen, szörnyű, magányos tapasztalat, a kívülálló a maga teljességében soha nem érezheti át. Wurtzel erre a közölhetetlen közlésre majdnem képes.
Az egész világot elárasztó fluoxetine-mánia ellen pedig ő maga, a Prozac-gyerek emel szót az Utószóban. Hiszen miféle világ az, ahol egy szomorú, reményvesztett ember segítséget kér a pszichiátrián, és öt perc múlva kisétál egy – talán előre gyártott - recepttel? Mintha a lelke, a gondolatai senkit sem érdekelnének, és a pirula úgy oldaná fel a gondokat, ahogy a reggeli kávé simítja ki a rémálmoktól gyűrt idegeket.
