Pip és Flora nagy bajba keveredtek. Megszöktek a Sunny Bay Elhagyott és Váratlanul Elárvult Gyermekek Nevelőotthonából, ahol életük szomorú és kilátástalan volt, ám sorsuk most sem nevezhető épp rózsásnak. A két kis árva meghökkentő és varázslatos világba csöppent, ahol fahéjmedvék, lápi koboldok, bukdácsok és talán még takonyférgek is élnek, és persze mindenekelőtt a csibukok, ezek az esetlen, kelekótya, de végtelenül elbűvölő lények, akik J. R. R. Tolkien gyermekeinek szívét is rabul ejtették.
E. A. Wyke-Smith elbűvölő meseregénye, amely A hobbit egyik fő inspirációjaként szolgált, most olvasható először magyarul.
Veronica Cossanteli: A csibukok varázslatos földjén (részlet)
1. fejezet
– A gyermekeknek szabályok kellenek – jelentette ki Miss Watkyns. – És azokat be kell tartani.
A hölgy, aki mintha csak egyenes vonalakból és kiszögellésekből lett volna összerakva, és akinek mindene tiszta és ropogós volt, a hajtűitől a fekete, hosszú szoknyája szegélyéig, vagyis Miss Watkyns mélyen hitt a helyes viselkedésben, a tisztességben, a friss levegő jótékony hatásában a növésben lévő gyerekekre – és a szabályokban.
Egyenes, merev háttal ült egy óriási asztal mögött, amelyen makulátlan rend uralkodott. Még az aranyhal is tökéletes köröket írt le gömb alakú kristályüvegében. A hölgy mögül, a nyitott ablakon át sós tengeri levegő áramlott be a szobába, gyerekzsivajjal és sirályvijjogással keveredve.
Az asztal előtt pedig a három szabályszegő gubbasztott: egy lány, egy fiú és egy apró emberke, aki már egyértelműen nem volt gyerek, és több esze is lehetett volna.
Flora csendben üldögélt, arcát szőke hajának függönye mögé rejtve. A kislányban volt valami különös távolságtartás, olyan gyermeknek tűnt, aki inkább megtartja magának a gondolatait és az érzéseit. A mellette ficergő, plezúros térdű fiúcska türelmetlenül lóbálta a lábát, sötét szeme tisztán és éberen ragyogott. Pip világéletében elővigyázatos volt: a baj első jelére készen állt, hogy köddé váljon.
A padba, amelyen ültek, gondos kezek gravírozták bele a Sunny Bay Elhagyott és Váratlanul Elárvult Gyermekek Nevelőotthona nevet. Ez volt az úgynevezett vallatópad, amelynek felületét számos kis bűnös kelletlen feszengése koptatta fényesre. Flora és Pip jól ismerte, ám eddig a napig csupán hallomásból.
– A Sunny Bay neveltjei nem éheznek, Mr. Gorbo – közölte Miss Watkyns az előtte ülő alacsony, köpcös emberkével, aki alig érte fel az asztalt, jóllehet egész biztosan felnőtt volt már. – A diákok gondosan meghatározott diétát követnek, vasárnaponként pedig tejsodót és nagy adag szilvát kapnak. A megfelelő étkezés megfelelő gondolkodást eredményez. Tehát megmagyarázná, kérem, miért bukkantam rájuk – pillantott Pip és Flora felé – ott, ahol semmi keresnivalójuk, egy szigorúan tiltott időpontban, nyakig a tésztában és a lekvárban?
– Egy kis lekváros pite még senkinek sem ártott, nem igaz? – szólalt meg Gorbo hatalmas sóhajjal. – Süteményből egy kicsi, álmodat megkönnyíti, ahogy az anyám mondogatta.
– Szabályszegés történt. Ez igenis ártalmas dolog – felelte Miss Watkyns határozottan. – A gyerekeket az ágyneműsszekrényben találtuk, ahol tilos lenniük, és éppen torkoskodtak két étkezés közt, ami szintén tilos. nem beszélve arról, hogy egy idegentől kapták az ételt…
– Gorbo nem is idegen! – tiltakozott Pip. –
Ő a barátunk!
– Valamint nem voltak ágyban lámpaoltás után – folytatta Miss Watkyns zavartalanul –, ami szigorúan tilos. Nem hagyhatom, hogy a sötétben kóboroljanak, ahol számtalan kellemetlenség érheti őket, üvegszilánkba léphetnek, vagy akár idő előtt elhalálozhatnak!
Gorbo bűnbánóan lehajtotta a fejét.
– Megeshet, hogy Mr. Gorbo nem olvasta a szabályokat – szólt közbe az öreg Miss Scadging, a legidősebb tanár az intézetben. A néni úgy festett, akár egy csillogó szemű, puha párna – egykor ő maga is az otthon lakója volt, és felnőve sem hagyta el Sunny Bayt. Jól emlékezett azokra a sötét napokra, amikor még nem Miss Watkyns volt felelős a rendért. – Tud ön olvasni, Mr. Gorbo?
– Ami azt illeti, nem egészen – Gorbo a homlokát ráncolva szemlélte a hosszú szabálylistát, amely Miss Watkyns falán függött. – Attól függ, milyen írásról van szó, milyen szavakról, és hogy a szavak megfelelően viselkednek-e. Néhányuk ugyanis hajlamos a tekergőzésre. Általában így jobban megy – mondta, és váratlanul felpattant, majd lehajolva átpislogott a két lába között. – Ily módon a tudás mind a fejembe száll…
Pip felkuncogott.
– Ne vihogjunk, kérem! – Miss Watkyns éles pillantást vetett rá. – A modortalanság szigorúan szabályellenes Sunny Bayben.
– Nem voltam modortalan – felelte Pip ártatlan tekintettel. – Kit érdekel, hogy nem tud olvasni?
Igazság szerint Pip sem tudott. Egy cirkuszban született, a Fantasztikus Felhőtáncos Frangipani Família legkisebb tagjaként. Senki sem tanított neki mást soha életében. Amikor a sors a Sunny Baybe vezérelte, természetesen ő is kapott saját iskolapadot, akár a többiek, ám
az oktatás lepergett róla, mint kacsáról a víz.
Miss Watkyns újra Gorbónak szentelte a figyelmét.
– A szakács nagyon mérges – közölte vele. – A lekváros pite Miss Scadging születésnapi teájára készült.
– Nagyon kedvelem az eperlekvárt – vallotta be Miss Scadging.
– Fogalmam sem volt – tápászkodott fel Gorbo bűntudatos tekintettel. – Nagyon boldog valahányvalahányadik születésnapot, Miss Scadging, és még ezerévnyi boldog életet!
– Nem olyan sok „valahány”, amennyinek hiszi – vágott vissza a hölgy. – Negyvenhárom éves vagyok.
– Hiszen még szinte gyermek! És erre itt vagyok én, aki a kétszáztizenkettediknél hagytam abba a számolást, de vajon lesz-e belőlem felelős felnőtt valaha is? – Gorbo végighúzta a kézfejét a homlokán, majd hirtelen térdre hullott. – Ó, te gaz, gátlástalan, garázda Gorbo!
– Kevésbé drámaian, ha kérhetem – szólalt meg Miss Watkyns jeges hangon. – És legyen szíves felállni, Mr. Gorbo. Van még egy kis megbeszélnivalónk. Már hetek teltek el, mióta megjelent Sunny Bayben azzal, hogy munkát keres. „Bármilyen alkalmi munka megteszi”, mondta, „ügyes kezem van”, állította. Nos, ellenőriztem, mit sikerült elérnie eddig.
– Igazán? – kérdezte Gorbo nyugtalanul.
Miss Watkyns az orrára biggyesztette szemüvegét, és egy újabb lista után nyúlt.
– Volt egy rés a manzárd tetején…
– Befoltoztam! – szólt közbe Gorbo. – Gondosan megcsináltam! Egy csepp eső sem jutott át rajta… Csak sajnos kisütött a nap, és megolvadt a tejkaramella-ragasztóm.
– Továbbá ön azt ígérte – folytatta Miss Watkyns –, hogy megjavítja az órámat.
Mindenki a kandallópárkány fölött függő órára pillantott. Szó se róla, vidáman ketyegett, csak sajnos mindhárom mutatója visszafelé haladt.
– Az idő előremegy, Mr. Gorbo – jelentette ki Miss Watkyns. – A világ így működik – majd újra a listára pillantott. – Nem akartam említést tenni a polcokról, amelyeket a fiúk hálótermében szerelt fel, ám sajnos a kis Humphrey éppen alattuk tartózkodott, amikor leestek a falról. Való igaz, egy-két óra múltán elapadtak a könnyei, és ki merem mondani, hogy nem szenvedett maradandó károsodást.
– Már a vérzés is elállt – vetette közbe Miss Scadging –, és a dudor is egyre kisebb.
Gorbo láthatóan magába roskadt.
– Lenyírtam a sövényét, asszonyom – szólalt meg cérnavékony hangon.
– Valóban – felelte a hölgy mogorván. – Az nem kifejezés.
Ezzel felállt, az ablakhoz lépett, és kinézett a kertbe. A nevelőotthon mögött egy sziklafal futott meredeken a tenger napfény pettyezte vizéig, a hullámok lágyan nyaldosták a sápadt, kekszmorzsához hasonlatos homokot. Gyönyörű kilátás nyílt innen a Puffin-szigetekre, ám Miss Watkyns pillantása most a kertjére szegeződött. A magas vaskapu mellett mindkét oldalon vörösberkenye-fák nőttek, a gyerekek pedig vidáman játszottak a rozmaring- és levendulabokrok között, amelyeknek itt-ott meglehetősen sajátságos formájuk volt.
– Maga kész művész, Mr. Gorbo.
Persze nem gondolta komolyan, amit mondott, ám Gorbo arca felragyogott. Szökkent egy aprót, majd csatlakozott Miss Watkynshoz az ablaknál.
– Az ott Flumper nénikém a legjobb kalapjában – magyarázta izgatottan, és egy bokor felé intett, amely leginkább egy óriási mérges gombához hasonlított. – Az a másik egy teáskanna, az pedig – hajolt meg enyhén Miss Watkyns előtt – ön, ha meg nem sértem. Attól félek, nem igazán felismerhető, sokkal inkább egy boszorkányra hasonlít…
– Egy gonosz boszorkányra? – csilingelte a padon fészkelődő Pip.
– De még milyen gonoszra! – vágta rá Gorbo. – Látszik a hegyes orrán. Annak a boszinak is olyan van, aki ott él a…
– …A mesékben – fejezte be a mondatot Miss Watkyns. – Boszorkányok csak a mesékben vannak. Kizárólag Azt hiszem, ezt mind tudjuk.
Gorbo kétkedő pillantást vetett rá, majd megérintette az icipici makkot, amely egy madzagon fityegett a nyakában.
– Ennyi erővel azt is mondhatná, hogy koboldok sem léteznek, vagy bukdácsok vagy csikorkák vagy takonyférgek vagy…
– Mi az a bukdács? – kottyant közbe Pip, és még Flora is megmoccant hajfüggönye mögött.
– Olyasmi nem létezik! – csattant fel Miss Watkyns. – Kérem, Mr. Gorbo, tartózkodjék attól, hogy ilyen képtelenségekkel tömje tele a gyerekek fejét, csak rémálmaik lesznek tőlük!
– Én nem félek a vénséges vén boszorkányoktól! – jelentette ki Pip megvetően.
A nap fénye most a mellette ülő Florára esett. A kislány némán és nyugodtan ült ott, kék szeme kifürkészhetetlenül ragyogott, mintha a tulajdonosa még csak gondolni sem mert volna semmi rosszra soha életében.
Ha találkoznék egy boszorkánnyal, megkérném, hogy mutassa meg, hogyan kell békává változtatni az embereket, mint a mesékben. Ez – gondolta Flora – sokaknak a hasznára válna…
Már három év is eltelt azóta, hogy a kislány utoljára megszólalt. A gondolatai a fejébe zárva repdestek, akár a fogságba esett pillangók.
Ekkor Miss Watkynsnál elszakadt a cérna.
– Hajlandó lennék elnézni önnek a tetőt, az órát, a polcokat, még szegény kis Humphrey fejét is – fordult Gorbo felé. – És a bokraim idővel biztosan visszanőnek.
Ám szabályszegésre sarkallta ezeket a gyerekeket,
ezt pedig nem tűrhetem. Nagyon sajnálom, Mr. Gorbo, de ideje elbúcsúznunk. Többé nem látjuk szívesen Sunny Bayben.
Kínos csönd támadt, amit csak a sirályok vijjogása és a gyerekzsivaj tört meg. Gorbo lehorgasztotta a fejét, Pip morcos képet vágott, Flora pedig az ajkába harapott. Ez nem tisztességes.
– Ez nem tisztességes! – szólalt meg a kisfiú. – Gorbo csak azért vette el a pitét, mert megkértük rá. Csak kedves akart lenni.
– Örömmel látom, hogy kész vagy magadra vállalni a felelősséget, Pip – felelte Miss Watkyns –, de ez mit sem változtat a tényeken. Mr. Gorbo botor döntést hozott, és most viselnie kell a következményeit. Biztos vagyok benne, hogy megérti.
– Kénytelen vagyok – válaszolta Gorbo mély sóhajjal. – Egészen úgy beszél, mint Flumper nénikém.
Miss Watkyns kihúzott egy fiókot, kis vászonzsákot vett elő, és átnyújtotta az asztal fölött. – A bére, Mr. Gorbo.
A köpcös kis alak arcán meglepetés tükröződött, ahogy meghúzta a zsákocska zsinórját, és maga elé öntötte a tartalmát. Az asztalon aprópénz gurult szét, Gorbo pedig felkapott egyet, és a fény felé tartotta.
– Szép fényesek – jegyezte meg udvariasan. – Ki ez a szakállas legény?
– Az ott őfelsége, a király! – vágta rá Miss Watkyns döbbenten.
– Csak egyet kérek, köszönöm – határozta el Gorbo –, kiteszem a falamra – ezzel a fejébe húzta lapos, kerek sapkáját, meghajolt Miss Scadging felé, majd olyan mélyen, hogy a feje teteje szinte a földet súrolta, Miss Watkyns irányába is.
Aztán a gyerekek felé fordult, és egy marék kacatot, valamint pár rövid madzagvéget húzott elő a zsebéből.
– Viszlát, ifjú féllaskák! – búcsúzott, és a kicsik tenyerébe szórta a kincseket. – Kössetek csomót a madzagokra, hogy emlékezzetek rám. Ott, ahonnan én jövök, így búcsúzunk el. Pitéd mindig megpiruljon, madzagod el ne szakadjon! Hallgassatok Miss Watkynsra, mert ő mindig tudja, mi a helyes és mi nem, így váltok majd bölcs és józan felnőttekké… nem úgy, mint szegény Mr. Gorbo, a csibukok szégyene!
2. fejezet
– Mi az ördög az a csibuk? – vonta össze a szemöldökét Miss Scadging, miután Gorbo léptei elhalkultak. – igazán furcsákat fecsegett össze holmi bográcsokról meg csiganyákról…
– Azok bukdácsok – javította ki Pip. – És csikorkák.
– Egészen különös – jelentette ki a hölgy. – Ám én mégis sajnálom ezt a furcsa kis figurát. Vajon van hová mennie, és eljut oda biztonságban?
– Gorbo ismeri az utat az erdőn át – felelte Miss Watkyns, és morcosan az aranyhal gömbjére pillantott. – Remélem, nem felejti el bezárni a kaput…
– A kaput? – visszhangozta Miss Scadging zavartan. – Miféle kaput? – tudni kell ugyanis, hogy Sunny Bayben a kapuk mindig nyitva álltak. Miss Watkyns mélyen hitt abban, hogy a vörösberkenye-fák távol tartják a nemkívánatos látogatókat.
Az igazgatónő összepréselte az ajkát, mintha az előbbi szavak véletlenül csúsztak volna ki rajta, majd az asztal előtt kuporgó gyerekekre pillantott.
– Hogy jóvá tegyétek, ami történt, vinnetek kell egy zsák zöldséget Vanderdecken kapitánynak.
A kapitány hajója, a A bolygó hollandi a szomszédos öbölben horgonyzott, jó sokat kellett sétálni odáig. Pip osztott-szorzott: ha elég lassan mennek, ellóghatják a reggeli tanórákat. nem fájt volna a szíve a kínkeserves írásgyakorlatért, számtanért és földrajzért…
– És ne aggódjatok a kihagyott órák miatt – folytatta Miss Watkyns, akinek a figyelmét nem kerülte el a kisfiú szemében megcsillanó sóvárgás –, mert amúgy is elmaradnak. A többiek piknikezni mennek a Puffin-szigetre.
Egy pillanatra dermedt csönd ülte meg a szobát.
Csak a pikniket ne! Ne kelljen kihagynunk a pikniket!
– Csak a pikniket ne! – Flora néma sikolya Pip ajkain vert visszhangot. – Olyan régóta várjuk… nem is mondta, hogy ma lesz!
A Puffin-szigeten rendezett piknik volt a legjobb a sunny bay-i nyarakban. Ritkán rendezték meg, és csakis Miss Watkyns kegyétől függött. Csak akkor volt hajlandó engedélyt adni rá, ha az ég vakítóan kék volt, a tenger szikrázóan csillogott, és a parti homok tökéletesen alkalmas volt a homokvárépítésre. Ilyenkor hajókkal vitték át a gyerekeket a szigetre, miközben kíváncsi fókák dugták ki a vízből bajszos fejüket, és fénylő, csokibarna szemükkel fürkészték a látogatókat. Néha még delfineket is lehetett látni, a kosarak pedig rengeteg szendvicset, süteményt és limonádét rejtettek. A gyerekek egész nap úszhattak és hancúrozhattak a vízben, ugrálhattak a hajókról és a sziklákról, homokvárépítő versenyt rendezhettek. Végül pedig, amikor a nap már lebukni készült a láthatár mögött, hazafelé indultak – homokkal és a tenger sójával borítva, ásítozva –, hogy kimerülve és boldogan ágyba bújjanak.
Sunny Bay legújabb lakóiként Pip és Flora még sosem vehetett részt a pikniken, ám a többiek lelkes beszámolói alapján pontosan tudták, mit hagynának ki. Pip kétségbeesett arcot vágott.
– Holnap reggel nagyon korán felkelünk, és elvisszük a kapitánynak a zöldségeket, még reggeli előtt!
– Ma van rájuk szüksége – ellenkezett Miss Watkyns hevesen. – Sajnos a Kitűnő Tőkehal Tengerész elvesztette a műfogsorát, és nem tud rágni, ezért a legénység zöldséglevest kap ebédre.
A Hollandi legénysége kizárólag öreg, nyugdíjazott tengerészekből állt, akik szinte mind fogatlanok voltak, és nem volt saját otthonuk. Mindannyian hetvenen felül jártak már, sőt, egyesek a kilencvenhez közelítettek. Vanderdecken kapitány befogadta őket, és igyekezett megőrizni a maradék élénkségüket, ezért mindennapos tornát, lőgyakorlatot és zenekari próbát írt elő nekik.
„A legjobb legénység, akikkel valaha hajóztam” – mondogatta gyakran, bár ami azt illeti, sem ő, sem pedig A bolygó hollandi nem hagyta el a kikötőt már sok-sok éve.
Pipben egyre nőtt a csalódottság, míg végül képtelen volt uralkodni magán.
– Puszta gonoszságból rendezi meg a pikniket éppen ma, hogy ne tudjunk elmenni! A hülye szabályai miatt, amiket csak szeszélyből hozott!
– Kötelességem megvédeni a gyerekeket, és gondoskodni a biztonságukról – felelte Miss Watkyns nyugodtan. – Szabályok nélkül bármi megtörténhetne. Bármi a világon!
– Bár úgy lenne, csak történne bármi! – fortyogott Pip. – Nem érdekel, micsoda! – Ezzel a gömbben úszkáló aranyhal felé bökött. – Szerintem a hal is ugyanezt kívánja. Szegény csak úszkál körbe-körbe egész álló nap, mert nem tehet mást, aztán egyszer csak úgy megunja majd, hogy felfordul és megdöglik. Maga ugyanezt csinálja velünk, csakhogy
én nem akarok örökké itt rostokolni,
bármilyen biztonságos is!
Miss Watkyns tekintete a fiú vöröslő arcáról Floráéra siklott, aki gyorsan visszabújt a hajtincsei mögé. Az igazgatónő egy pillanatra éles nyilallást érzett a szívében. Talán túl szigorú velük? Szedd össze magad! – korholta magát. – A szabályokra szükség van.
Ó, Miss Watkyns! Ha hallgattál volna erre az apró nyilallásra! Ha Flora és Pip részt vehettek volna a pikniken, milyen sok veszély és szerencsétlenség elkerülhető lett volna! De mit számít, mi lett volna? Bárhogy lesz, úgy lesz. És olykor végül minden jóra fordul.
Olykor pedig nem.
3. fejezet
– Maradjatok az úton – rendelkezett Miss Watkyns. – Legyetek udvariasak a kapitánnyal, és eszetekbe ne jusson elkóborolni!
Két nagyon szomorú kisgyermek lépett ki az árvaház kapuján, akik egy nagy zsák zöldséget cipeltek. Pippel és Florával megint kibabrált az élet; bár sajnálták ezt, különösebben nem lepte meg őket. Az élvezet és a boldogság az ő szemükben csak másoknak járt. Mindenről a felnőttek döntöttek, ők pedig idejekorán megtanulták, hogy
ne várjanak tőlük túl sokat.
Valamikor régen Pipnek is volt édesanyja: csillagokkal teleszórt, feszes harisnyát viselő nő, aki egy fehér póni hátán egyensúlyozva szédítő trükköket adott elő. Ám egy holdfényes éjszakán Belle, a Boszorkányos Bombázó elvágtatott a cirkuszból a kardnyelő, Szenzációs Stefano oldalán, csupán a csecsemő fiát, némi aranyflittert és enyhe lószagot hagyva maga után. Miután egyedül maradt az apjával – egy keménykötésű, lobbanékony, durva öklű férfival, aki szívesen használta a nadrágszíját –, a dolgok egyre rosszabbra fordultak Pip számára. Szégyenszemre a Fantasztikus Felhőtáncos Franginpani Família legifjabb tagja egyáltalán nem bizonyult fantasztikusnak a kötéltáncot illetően. Talán ha az apja nem lett volna olyan kíméletlen hozzá, ha nem csattant volna rajta minduntalan haragos kiáltás vagy csípős szíj, jobban ment volna neki. Ő igazán mindent megtett – addig gyakorolt, míg rosszul nem lett az idegességtől és a félelemtől –, ám ha megtanulod, hogy tőled mindenki csak a legrosszabbat várja, hamarosan már nem is leszel képes jobbá válni.
Végül a tigris változtatott meg mindent. Ahányszor csak a cirkusz megállt valahol, a nézők valósággal tülekedtek, hogy lássák Behemót Borist és az ő Borzalmas Bestiáját. A bestia valójában vén volt, mint az országút, már a szőre is kihullott, ezért Pip néha, ha nagy bajba került, a kocsija kerekei közé rejtőzött. A tigris feleannyira sem volt rémisztő, mint az apja dühe.
Senki sem tudta, hogyan sikerült megszöknie azon a napon. Pip látta meg először odaföntről, a nagy Csúcs legtetejéről, mivel a Fantasztikus Felhőtáncosok épp az új számukat próbálták. Minél többet üvöltött vele az apja, a kisfiú annál rosszabbul teljesített. Reménytelenül himbálózott a trapézon előre-hátra, le és fel, egyre zöldebb arccal, amikor hirtelen észrevette, ahogy egy csíkos árnyék suhan át a sátorponyvák között.
– Mi bajod már megint? Mire vársz? – A fiú nagybátyjai és unokatestvérei már piramis alakba rendeződtek, és csak arra vártak, hogy Pip a gúla tetején landoljon. Apja a piramis legalján állt, megfeszített izmokkal, paprikavörös arccal, izzadtan és dühösen. – Ugorj már, te gerinctelen kis…
A férfi egyre csak üvöltött, ám hirtelen egy még erőteljesebb hang rázta meg a sátrat: a tigris válaszolt neki mély, sötét és vérfagyasztó ordítással. Nem sokkal később további sikolyok és nyögések hangzottak fel, ahogy a rokonok piramisa recsegve-ropogva összeomlott. Az akrobaták végül nagy nehezen feltápászkodtak a földről – kivéve Pip apját…
Pip tehát így érkezett meg Sunny Baybe elhagyott és váratlanul elárvult gyermekként – pont ugyanazon a napon, mint Flora.
Flora nem tudta, milyen lehet egy erőszakos apával élni, vagy bármilyen más apával, neki ugyanis nem volt apja. Magányosan nőtt fel, hatalmas babaház, pöttyös hintaló és drága francia nevelőnő társaságában. Az édesanyja naponta egyszer látogatta meg, akkor is csupán kötelességből: tíz perc együtt töltött idő lefekvés előtt épp elegendő volt az asszonynak.
– Anyának lenni olyan kimerítő! – panaszkodott a barátainak. – Én igazán mindent megteszek, de a lányom olyan különös kis teremtés, és micsoda locsifecsi! Be nem áll a szája…
Három évvel ezelőtt Flora nevelőnője egy alkalommal sétálni vitte őt a parkba. A kislánynak aznap volt a születésnapja, ezért az édesanyjával ebédelhetett, ami különleges alkalomnak számított.
– Mama, legközelebb gyere velünk te is a parkba megnézni a kacsákat! – Florának aznap a szokásosnál is több mondanivalója volt. – Nagyon édesek, és folyton csak hápognak, így, hogy „háp-háp”!
– Ne hápogj az asztalnál, Flora! – szólt rá az anyja, aki az előző éjszakát egy impozáns partin töltötte új férjjelölt után kutatva. Nagyon későn ért haza, és most iszonyúan fájt a feje.
– És láttunk mókust is! – folytatta Flora. – Éppen felszaladt egy fára. Nem lenne jó, ha te is fel tudnál szaladni a fára, mama?
– Ne beszél teli szájjal, Flora! – nyögte az anyja.
– És volt ott egy féllábú galamb! – csacsogott tovább a kislány. – Szerinted hová lett a másik lába, mama?
– Ne játssz a borsóval, Flora! – emelte fel a hangját az asszony. – Nem hölgyhöz illő.
– És – folyt tovább a szó Florából – találkoztunk egy hegedűssel is. Az emberek aprópénzt szórtak a kalapjába. Én is akartam, de a Madame azt mondta, non. Visszamehetek holnap megnézni, hogy ott van-e még, mama?
– Flora! – csattant fel az anyja. –
Te sosem hallgatsz el?
Az őrületbe kergetsz!
– De mama, olyan sovány volt, és éhesnek látszott. Szerintem vennie kellene egy kis ételt. Szerintem…
– Flora, nem érdekel, mit gondolsz. Nem érdekelnek a kacsák, a mókusok, a galambok vagy a hegedűsök, egyszerűen csak FOGD BE A SZÁD!
A szülőknek jobban meg kellene válogatniuk a szavaikat.
Flora az anyja rosszkedvű, fejfájástól eltorzult arcára meredt, és tette, amit mondtak neki. Befogta a száját. Egy árva szót sem szólt – sem aznap, sem másnap, és azóta sem. Még akkor sem, amikor elújságolták neki, hogy a Titanic nevű óriási hajó jéghegynek ütközött az óceánon, az anyja és az új apja pedig vele együtt süllyedt a hullámsírba – egy hang nem sok, annyit sem hagyta el a száját.
A rokonai idegenkedtek a gondolattól, hogy magukhoz vegyék a furcsa, néma kislányt. Flora tehát így érkezett meg Sunny Baybe elhagyott és váratlanul elárvult gyermekként, pont ugyanazon a napon, mint Pip.
Az első nap reggelén a két magányos gyermek, akik egymás mellett állva bámulták a hosszú, fekete szoknyás Miss Watkynst, önkéntelenül közelebb húzódtak egymáshoz –
és úgy is maradtak.
– Be fognak illeszkedni – jegyezte meg Miss Scadging bizakodva, ahányszor csak bajba kerültek. – Csak idő kérdése.
Az idő pedig csak múlt, napra nap jött, hétre hét, hónapra hónap – ám úgy tűnt, Sunny Bay legújabb árvái még mindig nem értik, miért olyan fontosak a szabályok.
A zöldségekkel teli zsák nehéz volt. Ahogy Pip és Flora egymás mellett baktattak, a tarisznya kényelmetlenül kettejük közé szorult, ezért leeresztették a földre, és vonszolni kezdték maguk mögött a göröngyös úton.
– Úgyis leves lesz belőle – érvelt Pip. – Még segítünk is azzal, ha előre feldaraboljuk.
Nézd! Flora némán a tenger irányába mutatott.
A hegyfok mögül kis hajók sora bukkant elő, az öbölben pedig feltűnt az árvák csapata – a lányok és fiúk két oszlopba rendeződve siettek a víz felé. A szikla tetején álló Pip és Flora nehéz szívvel nézte, ahogy a hajók kikötnek, és a gyerekek feltódulnak a fedélzetre. Látták Miss Watkyns magas, szögletes alakját is a móló elején. Mögötte Mr. Gribblestone haladt, akinek iskolamesterhez illő, bő köpenyét vadul rángatta a szél, majd Miss Scadging zárta a sort széles karimájú szalmakalapjában. ők hárman folyton szimatoltak, mint a juhászkutyák, és sürgették a lemaradó diákokat. A csíkos mellényű tengerészek felpakolták a piknikkosarakat, majd bevonták a köteleket, és a hajók orra a Puffin-sziget felé fordult.
Nemsokára már csak apró pontoknak tűntek a távolban,
Ám ekkor hatalmas BUMM! hangzott fel, amelytől megremegett a levegő, a sirályok pedig rikoltozva rebbentek az ég felé.
– Ez Doris, a Dögkirálynő – állapította meg Pip. – Ezek szerint már dél van!
Doris, a Dögkirálynő A bolygó hollandi hajóágyúja volt. Mindennap pontban tizenkettőkor elsütötték, mivel Vanderdecken kapitánynak a mániája volt a pontosság.
– Mindig a váratlanra várj! – magyarázta a kapitány, aki legszívesebben naphosszat a tengert kémlelte látcsövén keresztül. – Sosem tudhatod, ki les rád éppen!
A gyerekek folytatták útjukat, maguk mögött vonszolva a zöldségeszsákot. Doris déli köszöntője után a sirályok elhallgattak, így most csend volt és nyugalom – míg csak el nem érték a szomszédos öböl fölé nyúló sziklát, amely alatt a Hollandi ringatózott lágyan.
– Egy, két, hár’! Egy, két, hár’! – ez Vanderdecken kapitány magas, éles hangja volt, amellyel játszva túlbömbölte a legádázabb tengeri vihart is. – Egy, két, hár’! Fújjátok csak, kedveseim, fújjátok!
A legénység épp zenekari próbát tartott, és talán a hangnemet sikerült eltalálniuk, de sajnos a ritmussal meggyűlt a bajuk. A végeredmény leginkább úgy hangzott, mint egy fémből készült tehéncsorda keserves bőgése, egy hatalmas üstdob dübörgésével kísérve.
Flora elengedte a zsákot, és a fülére szorította a kezét, Pip pedig szélesen elvigyorodott.
Aztán a földre hasalt, óvatosan a szikla széléhez kúszott, és letekintett a mélybe. A banda a tengerparton masírozott, élükön a kapitánnyal, aki bronzteleszkópjával verte a ritmust. Mögötte a Kitűnő Tőkehal Tengerész rogyadozott a roppant üstdob súlya alatt.
– Erőltessétek meg magatokat! – vakkantotta a kapitány.
– Ez csak egércincogás!
Flora követte Pip példáját, és addig kúszott, míg hamarosan ő is ott feküdt a fiú mellett. Együtt figyelték, ahogy a fülsiketítően tülkölő és dudáló zenekar elért a part végéig, majd megtorpantak, hogy egy kis levegőhöz jussanak.
– Még egyszer! – rendelkezett a kapitány. – Hátra arc!
Erre a kürtös az egyik irányba indult el, a harsonás a másikba, a tubás pedig összeütközött a trombitással.
– Jobbra! – ordította a kapitány. – Jobbra fordulj!
A szikla széléről Pip és Flora egyenesen belelátott a tuba ásító bronzszájába, amely éppen alattuk meredt az ég felé… tökéletes célpont!
– Ha volna egy labdánk… – mormolta Pip, ám ekkor Flora a kezébe nyomott valamit: egy hagymát.
Gyerünk! Úgyse mered!
A következő pillanatban a hagyma átsuhant a levegőn, majd szörnyűséges csattanással egyenesen a tubában landolt.
Pip fojtott, győzedelmes kiáltást hallatott.
– Ezt kapd ki!
Csak figyelj!
Valami elsuhant Pip füle mellett, majd mennydörgésszerű robaj hallatszott, ahogy Flora krumplibombája az üstdob membránjának csapódott, aztán egyszerűen átszakította.
– Hűha! – rikkantotta Pip lenyűgözve. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól dobsz!
Ami azt illeti, Flora sem. Szégyenlősen a szája elé kapta a kezét, de a szeme vidáman csillogott.
– Most aztán nyakig benne vagyunk – figyelmeztette a kisfiú. – Nézd!
Vanderdecken kapitány a szeméhez emelte látcsövét, és a sziklatető felé irányította. A gyerekek hátrébb kúsztak, és próbáltak láthatatlanná válni. Sosem derült ki, melyikük lökte meg lábával a zöldségeszsákot, amitől az összes krumpli, hagyma és káposzta lefelé kezdett gurulni a sziklafalon.
A gyerekek a zöldségek után kaptak, de hasztalan. Azok továbbgördültek, kicsit egyensúlyoztak a sziklatetőn, majd egymás után a mélybe zuhantak, egyenesen az odalent állók fejére.
A fájdalmas kiáltások közül – „Ellenség!”, „Vigyázz, kalózok!”, „Ágyút tölts!” – Összetéveszthetetlenül kiemelkedett Vanderdecken kapitány vészjósló bömbölése:
– Tudom, hogy ti vagytok odafent, kis csirkefogók! Várjatok csak,
amíg a kezem közé kerültök!
Pip és Flora nem kívánta megvárni ezt a pillanatot. Még egyszer az odalent kavargó káoszra pillantottak, majd megfogták egymás kezét, és rohanni kezdtek.
Ha megfogadták volna Miss Watkyns tanácsát, miszerint ne kóboroljanak el, és egyenesen visszaszaladtak volna az árvaházba, ez a nap egészen másképp alakul. Ám Pip és Flora jobban szerette nem megfogadni a tanácsokat, és persze honnan is tudták volna, miféle veszély leselkedik rájuk?