Félúton Berlinbe címmel jelent meg Schwechtje Mihály filmrendező első könyve, egy ifjúsági regény. Hőse egy Vivi nevű 18 éves lány: anyja és öccse a közeli faluban él, az apja tíz éve Németországban dolgozik, ő pedig most érettségizik egy vidéki kisvárosban. Koliban lakik, tanárképzőre készül, és reméli, viszonylag gondtalan élete a gimi után is folytatódik. De a dolgok nem a tervei szerint haladnak - mind a barátnőivel, mind a szüleivel, mind a szerelemmel közbejön valami, ami miatt Vivinek mennie kell és muszáj megállnia Halle-Neustadtban, félúton Berlin felé.
A Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :) című film rendezőjének regénye kérdések egész sorát veti fel:
- Mit csinálsz, ha a barátaid, akikkel együtt terveztétek el az érettségi utáni éveket, akik köré szervezted a jövődet, egy pillanat alatt irányt váltanak?
- Mit csinálsz, ha egy másik pasival kapod rajta anyádat, míg apád mit sem sejtve gürizik külföldön a családért?
- Mit csinálsz, ha te leszel – hamarosan – az első érettségiző a családban, ha mindenki büszkén hangoztatja, hogy továbbtanulsz, de valójában egyáltalán nem vagy benne biztos, jó lesz-e ez neked?
- Mit csinálsz, ha úgy érzed, nincs más hátra, menned kell, az se számít, eljutsz-e a célodig, vagy megállsz valahol félúton?
A regényből a Pagony blogján olvashattok egy részletet, amiből most csak egy kis részt mutatunk (a hosszabb verzióért kattintsatok IDE):
"Holnap szóbeli, fel kellene kelnem, de legszívesebben átaludnám a napot, mert ilyenkor, ha felébredek, egész nap az előző estén szoktam kattogni, és még Szilvike sincsen itt, akivel ki tudnám beszélni, mi hogy volt. Valamikor az éjszaka közepén veszítettük el egymást, mikor az az András, akinek olyan kék a szeme, mint Zac Efronnak, megfogta Szilvike kezét, és átvitte a tömegen. Szilvi könnyű préda. Büszke rá. Mindig azt mondja, a jelenben él, és a tapasztalás a legjobb tanár. Ilyenkor azt is hozzáteszi, ezt az egyet tanulta a nagyapjától, aki egy hülye alkesz volt, de ezt pontosan fogalmazta meg. Irigylem is ezért Szilvikét, mert én erre képtelen vagyok, inkább tervezgetni szeretem a jövőt, nem beleugrani az ismeretlenbe.
Nem is emlékszem, hogy valaha beleugrottam-e csak úgy bármibe. Mindent százszor átgondolok, és minden döntés csupa szorongás. Általában minden szorongás, a bulik másnapjai is szorongásosak. Túl sok az inger, túl sok a megfejthetetlen gesztus, az értelmezésre váró pillantás. A másnapok meg még rosszabbak, és nem is a másnaposság miatt, az valahogy sosincs, talán nem is iszom eleget hozzá, hanem hogy mindenre emlékszem, de általában nem tudom, mit hogyan kellett volna érteni. Vajon mikor Gergővel olyan hosszan néztük egymást, az azt jelentette, hogy lenne nála esélyem, vagy csak a haverjával összebeszéltek, és gyűjtötték a szemezős skalpokat? Vagy nem is volt ez hosszú összenézés, csak az időérzékemet veszítettem el? Pedig éreztem, hogy tűzforró az arcom, és lassan kiszárad a szemem, ha nem pisloghatok, de pislogni, azt nem lehetett."