Hát ez hallatlan! Lutz Ferenc, a helyettes természettudomány tanár hét diákot is megbuktat év végén. Ráadásul nem is akárkiket, hiszen ott van a Bukottak között Pötyi, aki pont a természettudományokban verhetetlen, a kitűnő tanuló Nagymester, valamint a mindenhez értő Edison. De a többiek - Bombázó, Fagyi, Homérosz és Hármaska - is bőven négyes átlag feletti tanulók. És ez még csak a kezdet! A pótvizsgára készülő csapat furcsábbnál furcsább kalandokba keveredik, és valahogy mindegyikben Lutz tanár úr, vagy ahogy a gyerekek hívják: Plutónium keze van. Szerencsére felbukkan a titokzatos Lukrécia, aki egy-két papucsért cserébe jó tanácsokkal látja el a gyerekeket. De mi történik, ha már Lukrécia sem tudja a megoldást? Lehet, hogy nemcsak a nyár, hanem a világ vége is közeledik? Réz András ifjúsági könyve a tőle megszokott humorral és fantáziával van tele, a szemtelenül szórakoztató illusztrációkat Ritter Ottó készítette.
Réz András: Lukrécia papucsai (részlet)
1. FEJEZET
CSONTVÁZ ÉS KÉNKŐSZAG
– Lehetetlen, nevelhetetlen gyermekek! Rettenetesek! – mekegte Lutz Ferenc tanár úr, miközben Judit néni, az osztályfőnök arca egye sápadtabb, szeme egyre nedvesebb lett.
– Azért mégsem kellene megbuktatni őket… – könyörgött remegő hangon. – Mindenből jól állnak, senkinek nincs különösebb panasza rájuk.
– De nekem lehet! – mordult fel Lutz tanár, akit az iskolában egyébként
mindenki csak Plutóniumnak hívott.
– Tényleg meg akarja buktatni ezt a hét gyereket?
– Hetet? Hetvenhetet! Nem engedek! – Plutónium felállt az asztaltól, kurtán biccentett, majd elhagyta a tanári szobát. A tanárok döbbenten ültek.
– Nyisson már valaki ablakot! – nyögött fel Jambus, a magyartanárnő. – Valaki belepukizott az értekezlet közepébe.
– Ne köztünk keresd az elkövetőt! Lutz tanár úrnak van irtó erős kénkőszaga – felelte az énektanár, és gyorsan ablakot nyitott.
– Hát ööö… A vegytani kísérletek miatt! – fűzte hozzá sietősen az igazgató úr.
– Ezt nem tehetjük meg a gyerekekkel… – fogta sírósra Judit néni.
– No, hmmm… – mondta határozottan az igazgató. – Lutz kolléga talán egy kicsit szigorú. Ám ne feledjük azt sem, milyen készségesen vállalta a tanítást, amikor Ilike elment szülni. Kihúzott bennünket a slamasztikából, mert hát a tanárhiány, ugye… És hát a szigor… Nos, a szigor az egyrészt jó, mert teljesítményre sarkallja a tanulókat. Másrészt pedig fölöttébb szükséges, mert hát különben… Mindazonáltal…
Lutz tanár úr elégedetten emelte el fülét a tanári szoba ajtajáról. Megigazította fekete malaclopóját, amely a júniusi melegben nem tűnt igazán célszerű viseletnek, majd hóna alá csapta pudlifejes sétabotját, és lábujjhegyen, de kissé sántikálva elindult az iskola folyosóján. A kanyarban megállt. Tekintetét a teli szemeteskosárra szegezte, amelyben mintha hirtelen kis forgószél támadt volna. A kosár tartalma felröppent, majd visszapilinkézett a folyosó kövére.
Furcsa feszültség lengte be az osztálytermet. A táblán ott virított a felirat: VAKÁCIÓ!
Skultéti is igen nyáriasan festett. Gondos kezek szalmakalapot nyomtak a fejébe, derekára úszógumit húztak. És mintha mosolygott volna – bár ezt egy szemléltető célokat szolgáló csontváznál nehéz megmondani. Amikor tesztet kellett írni, úgy tűnt, mintha vicsorogna. Amikor pedig Judit néni valamiért letolta az egész osztályt, olyan volt, mintha együttérzés csillant volna meg üres szemgödreiben. Skultéti úgy két éve ragadt az osztályban. Hogy ki tette oda, nem tudta senki. Le akarták vinni a szertárba, de mivel éppen csőtörés volt, mindenki jobbnak látta, ha az osztályban marad. „Itt kedvezőbbek a túlélési esélyei”, jegyezte meg Ili néni, aki akkor még nem sejtette, hogy majdani gyermeke születése kis időre el fogja választani Skultétitől. S ha már így alakult, sebtében tartott egy kiselőadást a fennmaradásért folytatott küzdelem szépségéről az élővilágban. Skultéti tehát maradt, s mivel a következő leltárnál nem találták a szertárban, egyszerűen leírták mint veszteséget. Ezután pedig – mint leltár fölötti darab – már nem is került vissza a kitömött madarak, egérkoponyák és formalinban pancsikáló titokzatos alkatrészek közé. Így is jó sora volt: karácsony előtt fenyőgallyat kapott a kezébe, farsang idején álarcban és cilinderben pompázott, s az első tavaszi ibolyából is mindig megajándékozták egy csokorral. Az illendőség határait sértő kiegészítőket pedig maguk a gyerekek távolították el, mert szeretett csontkollekciójukat semmiképpen nem akarták megbántani.
Hiába árasztotta azonban magából Skultéti a perceken belül beköszöntő nyári vakáció felszabadultságát,
az osztályban olyan sűrű volt a levegő, hogy láncfűrésszel lehetett volna darabolni.
– Szívem szerint azt mondanám, elégedett vagyok az osztállyal – mondta komoly arccal Judit néni. – De nem tehetem, mert idén példátlan eset történt. Osztályunk hét tanulója bukott meg természettudományból.
Félhangos sutyorgás kezdődött: „Szemét Plutónium…” „Ezt igazán nem vártam volna…” „A kénkőszagú…”
– Nem olvasom fel a neveket. Azt kérem, hogy az a hét gyerek, aki megbukott, maradjon még itt néhány percre. És hát mindenkinek boldog nyaralást, meg minden jót! Sipirc hazafelé! Mostantól vakáció van.
A gyerekek nagy zajjal, lökdösődéssel kirohantak a teremből. Csak heten maradtak. Hét nagyon szomorú, nagyon elkeseredett gyerek. A bukottak.
– Nem is tudom, mit mondjak… – Judit néni szemmel láthatólag zavarban volt. – Nem értem, mi történt. Péternek, Daninak és Patríciának csupa ötöse van a bizonyítványban. És, ugye, az egyes… Zsófi, Gergő, Noémi, Bori… Ti is erősen négyes átlag fölött lennétek, ha nem lenne ez a…
Patrícia ezen a ponton a padra borult, és elsírta magát:
– Soha nem lesz belőlem természettudós!
Oké, megbukni nem nagy öröm, de Barát Patrícia (ismertebb nevén Pötyi) esetében ez igazi tragédia volt, hiszen az egész iskola tudta róla, hogy természettudományokban verhetetlen, és az elkövetkező évtizedek Nobel-díjai közül legalább egyet ki fog érdemelni. Ebből fakadt első – és végzetes – összeütközése Lutz Ferenc tanár úrral. Plutónium ugyanis különös szeretettel beszélt eszperente nyelven, tehát ha tehette, olyan szavakat használt, amelyekben a magánhangzók csupán az e hangra korlátozódtak. Szükség esetén más magánhangzókat is beengedett, de nem örült nekik.
– Vedd eme ebet, ezen petymeget… – kezdte Plutónium, de Pötyi félbeszakította:
– Bocs, tanár úr, de a petymeg, például a közismert Genetta maculata, a cibetmacskafélék családjába tartozik. Nem kutya…
– Engedd meg nekem ezt helyre tennem! – hördült fel Plutónium, és máris átváltott kedves témájára, a sátán fekete ebére. Ehhez Pötyi már nem kívánt hozzászólni, de
így sem kerülhette el Plutónium bosszúját.
Azaz a bukást.
Judit néni megsimogatta Pötyi fejét. Már mozdult a szája, de végül mégsem mondott semmit. Vékás Dani – ismertebb nevén Homérosz – viszont fölcsattant magas, raccsoló hangján:
– Ez igazságtalanság! Az egész csak azért van, mert a Plutónium – Judit néni szemöldöke felcsusszant egy cseppet –, izé, Lutz tanár úr nem is igazi tudományt tanít.
– Szépen is állnánk, ha a diákok mondanák meg, mit kell tanítani!
– Á, a tanárnő ezt nem érti… Nem is értheti meg.
– Sok mindent megértek. De most – tetszik, nem tetszik – meg kell barátkoznotok a helyzettel. Biztosan tudom, hogy játszva leteszitek a pótvizsgát. És hát… a körülményekhez képest jó vakációt kívánok. Szevasztok! Fel a fejjel!
Judit néni kilépett az osztályteremből. A bukottak lassú mozdulatokkal csatolták be hátizsákjaikat, aztán már indultak volna, amikor belépett Lutz Ferenc. Nesztelenül érkezett, mint egy hatalmas, baljóslatú madár.
– Á! A bukottak! Éppen heten… Aztán szorgosan tanuljatok nyáron! – Plutónium szemében gonosz fény gyulladt ki. – Bár teljesen mindegy! Úgyis meg fogtok bukni.
– Az nem igaz, hogy ennyire hülyék lennénk! – ugrott fel Petőcz Bori (Bombázó). Nem volt sok híja, hogy elessen vadonatúj, emelt talpú cipőjében, amely állat jól nézett ki, bár talpon maradni nem volt egyszerű benne. – Hagrid professzor azt mondja…
– Csend legyen! Ezen egyed e helyen nem nevel. Vetted?
– Borinak tökre igaza van! Én akár most felmondom a tanár úrnak a Mengyelejev-táblázatot! – ugrott fel Bolgár Péter (más néven Nagymester).
– Ne gyere nekem Mengyelejevvel, kedves gyermekem! – csapott le rá Plutónium. – Elemek gyermeteg elegye!
– De tanár úr, a denevérnyálnak és az akasztott ember kötelének semmi köze nincs a tudományhoz – szólt közbe Pötyi.
– Velem ne feleselj! – intette le a tanár.
– Én mindig mindenből jeles voltam! – makacskodott Pötyi.
– Egyszer jeles, egyszer egyes. – Plutónium hirtelen döntött, éppen eleget gyakorolta ma már az eszperente nyelvet. – Na, mars haza! Már ma este kezdjétek meg a felkészülést a pótvizsgára. A szüleitek biztosan nagyon fognak örülni. Hehehe! – És kibicegett a tanteremből.
És hahh! Minő rejtélyes dolgok történnek olykor: Skultéti megemelte a szalmakalapját, derekán az úszógumi pedig harsány szellentéssel kiköpte a dugót, és leeresztett.
2. FEJEZET
A BUKOTTAK
Ha aznap délután egy gyanútlan járókelő tévedt volna a Nádirigó és a Butykos utca környékére, biztosan nem talált volna magyarázatot a lakásokból kiszűrődő ingerült párbeszédekre. A Nádirigó 8/b-ből, Bolgárék lakásából egy férfihang hallatszott:
– Állandóan csak sakkozik meg számítógépezik, mással nem törődik! Sakkvakság, fiam, így hívják ezt! Tudod, mi lesz belőled? Sakkbarbár! Tudod, mit csinálsz ezen a nyáron? Tanulsz, fiam! Nyaralásról ne is álmodozz! A számítógépedet pedig elzárom, nehogy meghekkeld az iskolai adatbázist. Ja, a telefonodat is…
– De apa, hogyan tanulhatnék számítógép nélkül?! Hiszen éppen te mondod mindig, ha valamit kérdezek, hogy nézzem meg a világhálón.
– Ott a tankönyv! Majd kikérdezlek!
A Nádirigó 10. szám alatt egy nő zokogott:
– Miért csinálod ezt velem, Borikám? Lehet, hogy kevés időt töltök veled… Én azt hittem, hogy értelmes nagylány vagy… Mi csak ketten vagyunk… Te nekem, én neked… Miért csinálod ezt velem? Miért? Bocs, most el kell mennem. Amíg hazajövök, gondolkodj el ezen! Ha későig nem jönnék, feküdj le!
A túloldalon, egy kicsit odébb – a Nádirigó 11. első emeletén – egy férfi kesergett:
– És én még azt hittem, te veszed majd át a műhelyemet. Payer és fia. De szép is lett volna! Megvert engem az isten veletek! A két nővéred, na, azok is jó firmák…
Payer Gergely (Edison) leszegett fejjel hallgatott. Nem mintha olyan nagyon vágyott volna rá, hogy társtulajdonosa legyen a kicsit már lepukkant lakatosműhelynek, hiszen ő feltaláló volt. Vagyis lett volna, lehetett volna…
De hogyan fog továbbtanulni, ha Plutónium a pótvizsgán is megbuktatja?
És ha valakinek nem volt még elég a bánatból, belehallgathatott a harmadikon zajló beszélgetésbe:
– Igazad van, lányom – jelentette ki egy férfihang. – Ne is törődj vele! Végül is mit számít, hogy megbuktál, hogy nem lesz belőled semmi? Nem nagy ügy, igaz? Az öcséd a maga másfél évével egyetemi tanár hozzád képest.
– Ne bántsd, fiam, a Zsófit – próbálta csitítani a férfit egy reszketeg női hang.
– Ez a gyerek hálátlan, nincs tekintettel senkire! – szögezte le egy fiatalabb női hang.
– Anyáddal együtt dolgozunk látástól vakulásig, hogy tisztességesen éljünk, te pedig ahelyett, hogy segítenél…
– A Zsófi segít… vigyáz a kicsire… főz is…
– Ne védje a Zsófit, anyuka! Aki elhanyagolja a tanulást, az nem viszi semmire.
Takács Zsófi (Fagyi) zokogva kirohant a szobából. Aztán szipogásra váltott, nehogy felébressze az öccsét, Levit.
Az a járókelő, aki ugyanebben az időben éppen a Butykos utca és a Nádirigó utca sarkán sétálgatott, egy határozottan raccsoló hangra figyelhetett fel:
– Ezt igazán nem viccnek szántam! Esküszöm, a Plutónium pikkel rám… Ránk… Hetünkre… Mert azt mondtuk neki, hogy a Bölcsek Köve nem is létezik! És azt mondtuk, hogy a varangyot nem szabad megfőzni!
– Szóval a varangyot nem szabad megfőzni – ismételte némi éllel egy férfihang. – És miért nem szabad megfőzni, ha szabad érdeklődnöm?
– Mert védett állat. És meg kell menteni!
– Danikám, nekem semmi kifogásom a varangymentés meg ilyen izék ellen, de ha egyszer a bölcsek köve a tananyag ásványtanból, akkor nyald be a könyvből, és ne beszélj vissza a tanárnak!
– Azt szeretném elmondani…
– Talán már nem is vagyok olyan nagyon kíváncsi rá. A meséidet tartogasd másnak, gyermekem. Vagy írd le, mint az idétlen verseidet.
– Ami pedig a tengerparti nyaralást illeti… – szólt közbe egy nő.
– Anyúúú!
– Nos, a tengerpartnak annyi. Környezetvédelmi meggondolásokból. Nem szennyezzük a tengert. Kíméljük a varangyokat.
– De anyúúú!
– A biciklit pedig bezárom a pincébe – tette hozzá a férfi.
– De a bringa nem szennyezi a levegőt! – mondta szinte sírva a raccsoló gyerekhang tulajdonosa.
– Nem.
De bringázás közben nem lehet pótvizsgára készülni.
Részemről volt a szerencse.
Ennek a szomorú beszélgetésnek a helyszínéről csak tizenöt lépést kell tenni, hogy eljussunk a Czapweiler & Tsa-hoz. A bolt már évtizedek óta zárva volt, de hűségesen óvta őt a hullámos vasredőny, alján a lerobbanthatatlanul odarozsdásodott lakattal. A kicsiny ház csupán az üzlethelyiségből állt. Már rég omlásnak indult, de még állt. Hogy valaha mit árultak itt, nem volt rejtély. A cégtáblán apró lúdtalpbetétek, haskötők és mankók voltak láthatók, s szerény felirat jelezte: „Fűzők, haskötők, gyógyászati segédeszközök”.
Épeszű ember itt természetesen nem vesztegeti az időt, hanem sietősen halad tovább. Az viszont kizárt, hogy ne hallja meg a földszinti lakásból kiszivárgó beszélgetést. Márpedig ha meghallja, megtorpan egy percre.
– Nézd, Noémi, ha megbuktál, hát megbuktál – szögezte le hűvösen egy női hang.
– Anyu, ígérem, minden rendben lesz. Tényleg nem haragszol?
– A legkevésbé sem. Pontosan erre számítottam tőled.
– Most miért mondod ezt?
– Csak úgy. Ha az embernek van öt gyereke, nem lehet mindegyik egyforma. Klárit hál’ istennek fölvették az egyetemre, Dávid is be fog jutni, hiszen megnyerte a tanulmányi versenyt. Az öcséd szépen hegedül, a kishúgod szépen rajzol. A középső gyerek, a Hármaska pedig… megbukott. De hagyjuk is! Kicsi vagy hozzá, hogy megértsd, mit jelent ez nekem.
– De én értem… Hidd el, hogy nem vagyok hibás!
Én tanultam!
Ha nem hiszed, akár most kikérdezhetsz!
– Nem elég tanulni, tudni kell. Elég nagy vagy már. Ezt igazán tudhatnád.
Ha ilyesmit hall az ember, elszorul a szíve, ezért gyorsan továbbáll, és befordul a Szömörce utcába. Itt a környékhez képest újabb, szebb házak állnak. Egy pillanatra meg is állhatnánk ezen a meghitt helyen, hogy kifújjuk magunkat, megszabaduljunk a sok keserűségtől, ami ezen a napon vastagon terült rá a város máskor békés részeire. De úgy látszik, ma sehol nincs béke.
– Nem élem túl ezt a szégyent! – kiáltott fel egy nő. – Mostantól nem mehetek társaságba.
– Miért ne mehetnél?
– Mert ha megkérdezik, hogy mi van a gyerekkel, hogy tanul, akkor ugyebár azt kell válaszolnom: „A gyerek? Ó, köszönjük, a gyerek remekül van. Megbukott.”
– Te aztán igazán tudhatod, anyu, hogy én tanultam, készültem…
– Tudom, tudom. Te voltál az iskola reménysége, az iskolai természettudományos vetélkedő győztese.
– Pontosan így van! Még a nyolcadikosoknál is jobb eredményt értem el. És…
– Akkor viszont orvoshoz kell vigyelek, Patrícia. Mert az mégiscsak furcsa, hogy egy olyan gyerek, aki versenyt nyer, mindent tud, veri az egész iskolát, egyszerre csak
elém tesz egy olyan bizonyítványt, aminek a kellős közepén egy toronymagas egyes éktelenkedik.
– És arra nem gondolsz, hogy a tanár…
– Én arra gondolok, kislányom, hogy fölösleges bűnbakot keresned. Ha hibáztál, vállald a következményeket! Csak azt nem tudom, hogy adom elő ezt apádnak.
– Apu meg fogja érteni…
– És belehal a szégyenébe.
Na, ebből elég legyen! El innen, gyorsan! Az embernek ökölbe szorul a keze, ha ilyesmit hall. Ráadásul hétszer egymás után. Szinte érthetetlen, mi örömét leli ebben az a furcsa, fekete malaclopót viselő alak, az ott, ni, aki a kezében pudlifejes sétabotot tart. Mert ez a rejtélyes figura boldogan hallgatózik, kezét dörzsölgeti,
sunyi tekintetében csak úgy villognak a gonosz kis szikrák.
Ebből sem kérünk! Akkor már bölcsebb dolog, ha az égre emeljük tekintetünket, ahol a nyári alkonyban festőien csillannak meg a lebukó nap utolsó sugarai… Meg még valami…
Ejnye! Mi a fene lehet az ott? Bárki azt mondaná rá: ufó. Micsoda szenzáció! „Ufó a Butykos utca légterében!” Ez aztán a hír, az összes újság címlapon hozná. A Facebookon, a Twitteren, a TikTokon, a WhatsAppon pörögnének a bejegyzések, a kamuvideók. Megszólalnának a szemtanúk! Nos, ami a szemtanúkat illeti, csupán egyetlenegy van. Egy szép nagydarab, jól fejlett szemtanú. Ha közelebb lépnénk hozzá, a szemünkbe ötlene az izomzata. Nem mintha ez az úr hivalkodna vele. Szó sincs róla. Sokkal inkább úgy fest, mintha bő ruhájával takargatni próbálná az erejét. Sikertelenül. Így aztán egyelőre nem is lépünk közelebb hozzá, hiszen ki tudhatná, milyen személyiséggel állunk szemben. Fő az óvatosság!