A középkorban játszódik a Manó Könyvek díjnyertes könyvek-sorozatának új darabja, a Fiú könyve: a rejtélyes múltú, púpos, sokat gúnyolt Fiú ért az állatok nyelvén és ügyesen mászik fára, talán ezért is viszi magával Secundus, a különös zarándok, hogy együtt gyűjtsék össze Szent Péter hét értékes ereklyéjét. A Fiú hamarosan rádöbben, hogy gazdája korántsem ártatlan vándor, de kitart mellette, mert hiszi, hogy útjuk végére kiderül, hogy ő is lehet-e ugyanolyan, mint a többi fiú. A kötet egyik érdekessége, hogy a szerző, Catherine Gilbert Murdock az Ízek, imák, szerelmeket jegyző Elizabeth Gilbert testvére, aki leginkább gyerek- és ifjúsági könyveket írt.
A Fiú könyvének a hazai zenei élethez is van kapcsolódása: Müller Péter Sziámi két gyermekével, Mátéval és Lili Berillel fordította a könyvet magyarra. Müller Péter Sziámi pedig dalszöveget is írt a könyvhöz a YouTube csatornáján indított kihíváshoz kapcsolódóan, amelyben egy éven át minden nap ír egy dalt. Nem egyedül: most bárki a szerzőtársa lehet, beküldheti a maga verzióját: nemcsak az ismert és a kezdő komponistákat, zenészeket, előadókat hívja közös alkotásra, hanem mindenkit, aki úgy érzi, hogy "van benne egy dal", aki szeret énekelni, vagy csak kipróbálná magát egy új terepen. Müller Péter Sziámi nem kész dalokat tölt fel, de nem is megzenésítendő verseket, hanem dalszerkezeteket, tempóval, a verzék és refrének elhelyezkedésével, frazeálással, esetleg beszédszerű énekdallammal – ahogyan egy dalt elképzel.
Már 180-nál is több dalvázlatból lehet választani, illetve az összefoglaló különkiadásokban azt is láthatjuk-hallhatjuk, hogy milyen kész dalok születtek meg eddig. A Fiú is megihlette a zenészt, ez a dalszöveg készült a könyvhöz:
(Dalszöveg)
MICSODA NAGYSZERŰ TÖRTÉNET VOLT
EGY DRÁGAKŐ SZÍVÉBEN ÁLLNI
A PÁRATLAN, SZENTSÉGES EREKLYÉVEL
AMI TÖBBET ÉR, MINT BÁRMI
EGY KIRÁLYSÁG VAGYONA SEMMI AHHOZ
AZ ÉRINTÉSÉVEL GYÓGYÍT
ADDIG SE VOLT ÉPPEN SEMMI BAJOD
DE MOST MEGÉREZTED, HOGY JÓ ITT
MÁR ISMERED TE IS
A PILLANAT CSODÁJÁT
BESZÉLSZ AZ ÁLLATOK NYELVÉN
ÉS KÜLÖNÖS ERŐ JÁR ÁT
FELSZÁRNYALSZ, ÉS MEGSZŰNIK BENNED
AZ ÉBERLÉT-ÁLOM HATÁR
MIND EGGYÉ VÁLIK, ÉS MINDEGGYÉ VÁLIK
HOGY ANGYAL VAGY, VAGY CSAK MADÁR
EGYSÉGBEN LÁTOD A LENTI VALÓT
UGYANÚGY ONNAN, MINT INNEN
MEGMERÍTKEZEL A LEVEGŐÉGBEN
ÉS NEVETVE LEBEGSZ A HITBEN
A BIZONYOSSÁGBAN, HOGY TÖBB A VILÁG
MINT, AMIT LÁTNI BELŐLE
TESZEL EGY KÖRT ÉS ÉSZREVÉTLEN
LESZÁLLSZ EGY ÜRES LEGELŐRE
MÁR ISMERED TE IS
A PILLANAT CSODÁJÁT
BESZÉLSZ AZ ÁLLATOK NYELVÉN
ÉS KÜLÖNÖS ERŐ JÁR ÁT
FELSZÁRNYALSZ, ÉS MEGSZŰNIK BENNED
AZ ÉBERLÉT-ÁLOM HATÁR
MIND EGGYÉ VÁLIK, ÉS MINDEGGYÉ VÁLIK
HOGY ANGYAL VAGY, VAGY CSAK MADÁR
MEGÉRINTETT, MERT MEGÉRINTETTED
A BALGÁK BÁTORSÁGA
AZT MONDTA, KEVÉS, HA JÁRNI TUDSZ
REPÜLJ, HISZ NEM VOLTÁL EDDIG SE SÁNTA
MÁR ISMERED TE IS
A PILLANAT CSODÁJÁT
BESZÉLSZ AZ ÁLLATOK NYELVÉN
ÉS KÜLÖNÖS ERŐ JÁR ÁT
FELSZÁRNYALSZ, ÉS MEGSZŰNIK BENNED
AZ ÉBERLÉT-ÁLOM HATÁR
MIND EGGYÉ VÁLIK, ÉS MINDEGGYÉ VÁLIK
HOGY ANGYAL VAGY, VAGY CSAK MADÁR
Catherine Gilbert Murdock: Fiú könyve (részlet)
1. fejezet
Az idegen
Ez a történet, egy másikhoz hasonlóan, egy almával kezdődik. Az én mesémben szereplő alma nem volt sem érett, sem kívánatos. Öreg volt és ráncos; túl magasan csüngött ahhoz, hogy bárki is letépje, és túl makacs volt ahhoz, hogy lepottyanjon. Ostorvékony ágon lógva táncolt a hideg márciusi szélben. A kecskék felágaskodtak a fa törzse körül, és csalódottan bégettek.
– Ne legyetek ilyen mohók, kecskék! – kiáltottam, miközben az ágakon másztam. – Ha ennyire hasonlítotok a disznókra, Szakácsnő sonkát fog csinálni belőletek!
Hogy könnyítsek a fenyegetés súlyán, nevettem, miközben megszidtam őket. Az ágak mindenfelől karmolásztak, mert a gyümölcsös fáit két éve nem metszette meg senki, és a hajtások madárfészekként gubancolódtak össze.
– Ne karmolj, fa! – suttogtam. – Nem foglak bántani. Megígérem.
Az almafa magasabb volt, mint feltételeztem, de a magasság és a mászás nem rémiszt meg engem. Egy felhőt is meg tudnál mászni – mondta mindig Petrus Atya, az Isten nyugosztalja!
– Te egy csoda vagy, Fiú
– tette hozzá oly gyakran, hogy majdnem el is hittem neki.
Csak másztam felfelé, míg a fejem már olyan magasan volt, mint a gyümölcsös teteje. Láttam az udvarházat, ami megvédett minket a gonosz emberektől.
– Kecskék! – kiáltottam. – Látom az istállónkat!
És akkor megpillantottam a zarándokot. A kecskék nem láthatták, mert az utolsó két évben az árkokat is kimélyítette az idő.
– Magas termetű, úgy bizony, kecskécskék, barna köpönyeget visel, meg széles karimájú kalapot, akkora vándorbotja van, mint ő maga, és egy hosszú rúdon lógatja a batyuját. Talán a Szentföldre utazik, vagy Rómába, hogy megnézze a mennyország kulcsát.
Csodálattal bámultam erre az emberre, aki, szerencséjére, a nagyvilágot járva kereshette Isten kegyelmét. Integettem neki. De a zarándok nem integetett vissza.
Így hát elhatároztam, hogy le fogom nyűgözni. Végigsétáltam a fa egyik ágán, majd még egyen, anélkül, hogy akár egyetlen gallyba is belekapaszkodtam volna, de tudjuk, hogy a büszkeség hozza el minden ember bukását. Közelebb léptem az almához… Előreszökkentem és utánakaptam. Hűvös márciusi levegőn zuhantam keresztül, de én nem félek a zuhanástól, ezért levelekkel a csuklyámban és nevetéssel az
ajkamon terültem el a hideg földön. Semmi sem oly édes e világon, mint a repülés érzése.
A kecskék fölém nyomakodtak. Meee!, horkantották. Kevesebbet kellene ugrálnod, és többet etetned minket. A barna nősténykecske kikapta az almát a markomból, és falánkságtól csillogó szemekkel rohant tova, mert a bűnök nem ismeretlenek a kecskék számára sem.
Feküdtem, kacarászva az életen, a kecskéken, és ezen a ragyogó, hideg napon.
Mert hiszen nem lesz örökké hideg, és hamarosan az almafa virágai úgy dagadoznak majd, ahogyan az élet dagadozott a kecskék pocakjában…
A zarándok fölém hajolt, kalapjának karimája eltakarta az eget.
De megijesztett! Ez az én gyümölcsösöm volt, egy hely nekem és a kecskéknek fenntartva.
– Ki az urad? – A zarándok arcára árnyék borult, hangja sötét volt.
Még csak nem is üdvözölt engem. Nekem üdvözölnöm kellene? Vajon megtehetem-e?
– Tudsz beszélni?
– I-igen.
– Hol van az urad?
Feltápászkodtam, és lesöpörtem a száraz fűszálakat a csuklyámról, a kecskebőrömről, és a nadrágomról. A zarándok kalapjára tucatnyi zarándokjelvény volt tűzve: egy Szent Jakab-kagyló, Szent Tamás feje… te jó Isten, de sokat utazott ez az ember!
A gazzal teli árok túloldalán lévő udvarházra mutattam.
– Ott.
– Hmm. – Botjával kezében megfordult, és elindult. – Nos… Vigyél oda.
– Ó! Igenis… uram. – Az illem úgy kívánta, hogy hozzátegyem, hogy uram.
– És állj egyenesen.
Arcomat elöntötte a pír. Miért veszi észre? Miért veszi észre mindenki?
– Egyenesen állok – suttogtam.
– Hmm. Egy púpos. Legalább sétálni tudsz – csettintett, és a batyujára mutatott, a batyura, amelyet a rúd végére kötve hordott. – Hozd. És vigyázz, ez itt többet ér, mint te.
A batyuért siettem, nem tudván, hogy a karjaimba fogjam-e (tényleg többet ér, mint én?), vagy egyensúlyozzam a rudat a vállamon, ahogyan azt a zarándok tette. A kecskék odagyűltek, de távol tartottam tőlük a batyut. Nem lehet tudni, mire készül egy kecske.
Leszegett fejjel indultam a zarándok után. Mindenki púpos, amikor összegörnyed.
Az udvarház felé lépdelt, nem kérdezte az utat, de nem is volt szüksége rá, mert az előtte haladó kecskék mutatták neki. Követtem hát őt, a lábam össze-összeakadt a bottal. Olyan gyorsan haladt, hogy ügetésre kellett fognom.
– Hogyan neveznek téged?
Éreztem, hogy bámul, és azt kívántam, bárcsak ne tenné.
– Fiú.
Felhorkantott.
– Hogyan nevezett el az anyád?
– Nincs anyám.
– Áhá. A pestis.
– Sosem volt anyám.
– Sosem? – kérdezte gúnyosan.
Megráztam a fejem. Petrus Atya nem volt az anyám, bár közel állt hozzá.
Ő volt az, aki elnevezett Fiúnak.
Sose fedd fel magad, Fiú… Vert, miközben ezt mondta, hogy bizonyossá tegye, az emlékezetembe vésem szavait.
– És atyád?
Vállat vontam. Az udvarházban nem egy gyermek volt apa nélkül.
Szemei ragyogtak széles karimájú kalapja alatt.
– Ó, egy angyal arca és egy ördög teste. Azt hiszem, ez jobbára leírja, milyen egy fiú.
– Nem egy fiú. Fiú. Ez a nevem.
Nem érdekeltek a szavak, amelyekkel dobálózott. Nem érdekelt, hogy az emberek csak Fiúnak hívtak.
Kunyhók között haladtunk át, vagy legalábbis ami megmaradt belőlük. A zarándok egyenesen haladt, nem követve a kecskék által kitaposott kerülőösvényt. A kunyhókat még a kecskék is elkerülték.
Az első kunyhóban – amely mára kétévnyi gazzal telenőtt, megfeketedett heg volt csupán – korábban egy pásztor élt, aki sípon játszott. Isten nyugosztalja! Megígérte, hogy megtanít rá, de elvitte a pestis, mielőtt alkalma lett volna rá. Talán most a Paradicsomban él, és ott fújja a sípját.
A második kunyhót egykor egy özvegy és annak fia lakta. Elpusztultak ők is, mindketten. Nyugovóra tértek, de fel már nem keltek sosem, és kunyhójuk mára nem volt más, mint négy elszenesedett cölöp. Kérlek benneteket, imádkoztam magamban, mennyei szentek, fogadjátok be őket a Paradicsomba.
Ellopództam az utolsó kunyhó mellett; nádteteje elrohadt, ajtónyílása sötét lyuk volt. Senkit nem bíztak meg a felégetésével. Ezen a helyen élt a család, amelyik szörnyetegnek nevezett engem, még a kisgyerekük is, aki alig tudott beszélni, és az anya nevetett, amikor a gyermekei kövekkel dobáltak.
Próbáltam imádkozni értük, ahogy elhaladtam a régi kunyhó mellett, de az elmém nem tudta megformálni a szavakat. Az ujjaim a sebhelyet keresték a csuklyám alatt. Isten bocsássa meg a kegyelem hiányát.
– Két kézzel azt a batyut, Fiú – parancsolt rám a zarándok, akinek a csizmája alatt ropogott a zúzmarás fű.
Gyorsan a rúd után kaptam.
Nem tetszett nekem ez a zarándok.
Nem tetszett nekem ez az ember, aki látta, amit nem kellett volna látnia, és nem félt attól, ami a szeme elé tárulhat. Veszélyes volt ez a zarándokember.