A VI. Gyermekirodalmi Fesztivál és Vásár május első hétvégéjére esett, a szervezőknek tehát majálisokkal, anyák napi ünnepségekkel, sőt középiskolai ballagásokkal kellett felvenniük a versenyt. Sikerrel tették.
fotók: csodaceruza.hu
A fesztivál rögtön az első napon, az első órában nagy meglepetéssel szolgált: Árpa Attila, médiamumus és közmondásosan faragatlan taplóvezér egy igazi pedagógusvénával megáldott, türelmes, viszont mindenféle álkedvességtől és gügyögéstől mentes jófej arcként mutatkozott be. A Mikó Csabával közösen írt, amúgy mérsékelten jó Tükörváros titka című ifjúsági regénye a romlott, háborúskodó világgal dacoló, felnőttmentes, önellátó gyermekbirodalom kiépüléséről és működéséről szól: ennek kapcsán képzeletbeli társadalmat építtetett fel lelkes közönségével, megmondó-utasítgató stílus helyett kérdezésre építő, interaktív, megmozgató technikával. Árpa először Magyarország uralkodóit választotta ki lelkes közönségének soraiból, és arról faggatta őket, mi lenne a legelső intézkedés, amit meghoznának, ha lehetőségük nyílna az állam igazgatására. A legnépesebb és leginkább aktív, második osztályos csoport osztályfőnökétől megtudtam, hogy a gyerekek nemrég voltak Föld napja programon, ezért történt, hogy a legnagyobb, azonnali hatállyal betiltandó bűnöknek a szemetelést, a cigifüstöt és a kipufogógázt tartották – egy illedelmes kislány a Levegő Munkacsoport kémikusait is megszégyenítő komolysággal szónokolt a fák védelméről. Árpa később a demokrácia nevében királyok helyett miniszterelnököket és minisztereket nevezett ki, sőt arra is felkérte a jelenlevőket, hogy találjanak ki a valóságban nem létező minisztériumokat, melyeket saját kormányalakítás esetén szívesen létrehoznának. Ezen a ponton már sokan elengedték magukat és fantáziájukat (az egyik kisfiú például stukkergyártó minisztérium felállítását szorgalmazta). A program időhiány miatt kissé túl hirtelen szakadt félbe, de így is az egyik legnagyobb sikert aratott játék volt, amit a fesztiválon láttam.
Pénteken tartott előadást Vekerdy Tamás pszichológus a felnőtt szekciónak számító Előadóteremben, ahol a „Miért nem olvasnak a gyerekek és mit kéne tenni, hogy ez megváltozzon” kérdés körül keringett az általam látogatott felszólalások száz százaléka (körülbelül ötöt láttam). Vekerdyben nagyon szimpatikus, hogy mentes az elmúlt száz év összes pedagógiai közhelyétől, meggyökeresedett szemléletétől és kritikátlan hagyománytiszteletétől. Az olvasóvá nevelés témakörében tartott előadáson többek között a szülői, pedagógusi mesélés érzelmi biztonságot teremtő erejétől beszélt, és kifejtette, hogy a kisiskolás korból kinőtt gyereknek is szükséges lehet mesélni, felolvasni: az önállóságot nem rombolja, a szövegértési képességet viszont fejleszti, és az érdeklődést is jobban feltámaszthatja a könyvek, az olvasható történetek iránt. A hallgatóság számára sok kérdésnek időt és teret engedő beszélgetés végén a Vekerdy által támogatott kooperatív tanulás védelmében is elhangzott néhány mondat, valamint vázolta a régóta súlyos válsággal küszködő, előrelépni nehezen tudó magyar közoktatás helyzetét.
Emlékezetes volt Lackfi János költő sajátos stílusa, aki gyerekekkel közösen faragott verseket. Egy nagyobb iskoláscsoport távozása után egy riadtsággal vegyes érdeklődéssel küszködő kislány telepedett oda hozzá: Lackfi először Bóbita-átköltéseket olvasott fel neki híres írók és a nemrég távozott gyerekcsoport friss alkotásaiból egyaránt szemezgetve (Bóbita, Bóbita dídzsé – szólt az egyik, húsz perccel azelőtt keletkezett rigmus első sora). A közösen szerzendő vers alanyául a kislány saját házi kedvencét választotta, egy teknőst. Az állat neve, Rozmaring lett a cím és a költemény első sora, ezután buzgón nekiálltak megfelelő rímet keresni hozzá. János a saját ingét rángatva mindenáron rá akarta vezetni a gyereket az evidens megoldásra, ám ő lesütötte pilláit és szemérmesen kibökte: „kering”. Ott helyben költészeti pályát jósoltak neki…
Szimpatikus volt D. Tóth Kriszta „fesztiváltündér” is, fáradhatatlanul jött-ment minden nap a gyerekek között a világ Lolának nevezett, lehasított szegletében, melynek ajtaján a Lolavilág felirat, a műsorvezető kislánya által ihletett meseuniverzum (könyvből, rajzfilmből, internetes oldalból áll) címe díszelgett. Vasárnap kora délután Tóth Krisztinával, Finy Petrával, Berg Judittal és Szabó T. Annával rendeztek csajos, kisgyerekes sztorikkal fűszerezett beszélgetést, ami kicsit ijesztően hangzik, de nem az. A csemetéjükről egymás szavába vágva mesélő játszótéri anyukáktól eltérően az írónők nem öncélú, cuki történetekkel rukkoltak elő, hanem összekötötték a gyerekről szóló anekdotákat az irodalmi-alkotói vonatkozásokkal. A gyerekek inkább múzsaként és alkotótársként kerültek szóba, akik egyrészt a papírra vetett mesék hőseit ihletik, másrészt tanácsokat is szívesen adnak anyukájuknak a történetek részleteire vonatkozóan (például az a Marci-történetekben felhasznált mondat, hogy „Csukjuk be az ablakot, hogy ne jöjjön be a sötét”, Tóth Krisztina kisfiától származik). Ezenkívül beszélgettek a kedvenc gyermekkori olvasmányaikról (Berg Judit imádta a fiús kalandregényeket, a többiek inkább „lányos” mesékre szavaztak), a saját illusztrátorok kiválasztásának szempontjairól, no és természetesen arról, miért kezdtek el gyerektörténetekkel foglalkozni, és ennyi poronty mellett (Kriszta kiszámolta, hogy négyüknek összesen tíz van!) hogy akad idő és ihlet olyan úri huncutságok művelésére, mint az irodalom.
Nagyon fontos kezdeményezés az Olvassunk együtt! programsorozat, amely a mélyszegénységben élő családok, gyerekek rendszeres olvasásának elősegítését, ösztönzését tűzte zászlajára: ennek keretében a földszinten ajándék könyvek sorakoztak a polcokon Mikszáth Kálmántól Végh Antalig, leendő gazdájukra várva. Kedvencem pedig az a huszonéves szervező fiú volt, akit az általában üresen kongó Filmkuckóban leptem meg, miközben tátott szájjal merült el valamelyik óvodásoknak szóló, minimalista stílusban készült rajzfilm (talán épp D. Tóth Kriszta kislánya) csodálatos világában. Jöttömre felrezzent, és bűntudatos arccal kapcsolta ki a tévét, mintha valami szégyellnivaló dolgon kaptam volna. Pedig, ha mesékről van szó, nemcsak a tízéveseké a (Lola)világ.