Újabb kalandozás a történelemben. Betti és Kende már tapasztalt időutazó, de mikor vissza akarnak látogatni Mátyás korába, Krisztin, a nyolcadikos influenszer utánuk szökik, és ezzel mindent összekavar. A gyerekek egy másik korban kötnek ki, és amint kilépnek az alagútból, fogságba esnek, majd kalandos úton Sárospatakig utaznak.
Kende a református kollégiumba kerül, a lányok pedig a Rákóczi-kastélyban megismerkednek az öreg fejedelemasszonnyal, Lorántffy Zsuzsannával. Egy fejedelmi esküvő és egy színdarab aztán olyan bonyodalmakba keveri őket, amiknek a megoldásához minden ravaszságukra, de még a nyelvtudásukra is szükségük lesz.
A Pagony új sorozatába, az Abszolút Töribe olyan olvasmányos és izgalmas könyveket válogatunk, amelyek abszolút lendületesen, abszolút színvonalasan, abszolút mai nyelven szólnak a magyar történelem fontos pillanatairól és korszakairól. A szereplők útra kelnek az időben, és az olvasó egy fordulatos kalandregényt végigizgulva, szinte észrevétlenül kerül közelebb az adott kor szelleméhez, fontos alakjaihoz. Utazzunk bármilyen messze is a múltba, egy biztos: ezeket a könyveket abszolút jó olvasni, akár még a nyári szünetben is!
Mészöly Ágnes: Színház a félhold árnyékában (részlet)
5.fejezet
Három álsvéd
(Kende)
Nemrég olvastam, hogy egy átlagos huszonegyedik századi gyerek tizennégy éves koráig százezer gyilkosságot lát a tévében, a számítógépeken, a moziban.
Én, mondjuk, csak nemrég múltam tizenhárom, de volt azért egy olyan időszak az életemben, amikor kicsit túltoltam a krimiket és az akciófilmeket, szóval szerintem nekem már simán megvan ez a szám.
De a százezer erőszakos képernyőhalál sehol sincs ahhoz képest, amikor a szemed láttára lőnek hátba valakit.
Egy valódi nyílvesszővel.
Egy tizedmásodperc sem kellett hozzá, hogy Puechheim felmérje a helyzetet. Látszott, hogy nem először ütnek rajta, és, gondolom, ő is csinált már ilyesmit. Pattogó parancsszavakat osztogatott, felpattant a bakra, és a semmiből elővarázsolt két alkarnyi, félig fából készült fegyvert. Beugrott a szekér fedezékébe, és a patak túloldala felé tüzelt. Az emberei pedig, mármint a maradék három, megkerülték a szekeret, és ott várták a közelharcot.
Kivételesen mi sem fagytunk le teljesen. Mintha megbeszéltük volna, egyszerre hasra vetettük magunkat, és bekúsztunk a szekér kerekei közé. Ott aztán megpróbáltunk kiterjedés nélküli ponttá zsugorodni, Krisztin magzatpózban jajgatott, de Bettivel azért időnként kikukucskáltunk, hogy lássuk, hogy áll a harc.
A támadók nyilvánvaló fölényben voltak: öten vagy hatan lehettek, plusz velük volt ugye a meglepetés is, és úgy tűnt, hogy teljesen sikerül bekeríteniük Puechheiméket.
Süvítettek a nyílvesszők, mondjuk, az látszott, hogy az íjászok egyike sem Sólyomszem, mert az első után kábé egyik sem talált. Viszont a nyilak fedezete alatt öt törökös ruhába öltözött férfi indult meg az osztrákok felé, kezükben hosszú, egyenes kard, nehéz fejű buzogány, az egyiknél pedig egy szimpla balta.
– Megint elfognak minket a törökök – latolgattam az esélyeinket. – Nem kellene megpróbálnunk lelépni?
– Ha felállunk, lelőnek. A bozótos tele van íjászokkal – rázta a fejét Betti. – Itt a szekér alatt biztonságban vagyunk…
Mire Betti idáig jutott, Puechheimnek is leesett, hogy nem bír a túlerővel. Kurjantott valamit, erre a legényei, még mielőtt a támadók odaértek volna hozzájuk, felugrottak a szekérre. Ostor csattant, ló nyerített, és az eddigbiztonságot adó fedezék elgördült felőlünk.
Óvatosan felemeltem a fejemet, de már csak azt láttam, ahogy a tisztásról visszakanyarodik az útra, és elporzik északnyugat felé.
Minket meg körülvettek a janicsárok.
Úgy tűnt, hogy pillanatnyilag nem akarnak lemészárolni minket. Szóval óvatosan feltápászkodtunk.
– Kik vagytok, s mi járatban utaztatok az kutya pápistákkal? – kérdezte egy mokány, bajszos, de nem túl bizalomgerjesztő férfi.
– We are those diplomats from Sweden – válaszolt legalább annyira nekünk, mint nekik Betti angolul.
– The followers? – kérdezte Krisztin.
– Envoys, but all the same – javította Betti. – I hope these guys don’t speak English.
A bajszos fickó arckifejezése alapján Betti jól taktikázott.
Közben a bozótosból előkászálódott két, szintén janicsárszerelésbe öltözött fickó, és elkezdték összeszedni a szanaszét heverő nyílvesszőket. Az egyik megfordította a szerencsétlenül járt fogatlant, és lemondóan rázta a fejét.
– Nohát, ezek aztán kacifántosan pergetik az szót – mondta a társainak a bajszos.
– Bizonnyal ők az követek Krisztina udvarából – vélekedett egy megtermett buzogányos, aki alig tudta a hasán begombolni a kaftánját. Nagyon úgy nézett ki, hogy nem rá szabták a darabot.
– Ezek? Nézd az ábrázatukat, gyermekek még! – kételkedett egy harmadik.
– Az ábrázatuk gyermek, de termetük meglett emberé.
– Ha követek, bizony van náluk megbízólevél, amint az szokás. Kérje el tőlük, István bátyám!
– No de hogyan kérjem el?! – méltatlankodott a bajszos.
– Nem beszélem én az ő nyelvüket, s nézz rájuk, ők sem értik szavunk!
– De nem ám! – kacagott fel az egyik kardos, aki lehet, hogy pár évvel idősebb volt nálam, de tíz centivel simán alacsonyabb. Csupa szeplő és pattanás volt a képe, mint egy harmadik évezredbeli kamasznak, aki megállás nélkül kólával és csipsszel tömi magát.
– Figyelmezzétek az ábrázatjukat, igencsak beszorulhatott az zabszem az fenekükbe!
– Talán beszélnek deákul – mondta a nagydarab.
– És ha beszélnek? Közülünk nem beszél senki – legyintett az Istvánnak nevezett bajszos. – Vagy emlékszel még, mit tanítottak az kollégiumban, Benedek fiam?
– Rég volt az már, nem emlékezem én már semmire, csak az betűvetésre – rázta a fejét a pattanásos Benedek.
– De Móric beszéli az németet, próbálkozzon meg ő! Ha tényleg világlátott nemesurak és -kisasszonyok, ahogy ruhájuk meg arcuk mutatja, talán megértik.
Móric, aki egy hirtelenszőke, jókötésű fiatalember volt, csizmástul állt a patakban és mosakodott.
Amikor meghallotta, mivel bízza meg István, kilábalt a vízből, beletúrt a hajába, aztán a vállára vetette a kaftánját és ráérősen odasétált hozzánk.
– Stick to the plan! – figyelmeztetett minket Bettina.
Nem akartam elkezdeni vitatkozni, hogy nincs is terv, inkább megpróbáltam minden idegszálammal Móric kérdésére figyelni. Ami végül nem is volt annyira bonyolult: afelől érdeklődött, hogy tényleg mi vagyunk-e Krisztina svéd királynő követei, akik valami
menyegzőre igyekeznek. Nekem gyakorlatilag csak bólogatnom kellett. Ezután valami megbízólevél után érdeklődött, erre hirtelen nem tudtam volna mit mondani, ha fél füllel nem hallom, hogy István épp arról beszél, hogy azt biztosan elvette tőlünk a török.
Ez a válasz tökéletesen kielégítette a megmentőinket. Esetleg foglyul ejtőinket. Aztán a pattanásos képű srác, aki valaha kollégiumos volt, ha jól értettem, felvetette, hogy szerinte ahhoz azért túl fiatalok vagyunk, hogy követek lehessünk.
– Mondd nekik, hogy az igazi követ meghalt vagy mittudomén, amikor elfogtak minket a törökök! – tanácsolta Betti angolul.
Nem mondhatnám, hogy a németkülönórákon pont ilyen szövegeket gyakoroltunk Andi nénivel, de valahogy sikerült megértetnem magam. Drámai hangon előadtam, hogy az igazi követ, akinek én csak a titkára voltam, a kíséretünkben lévő fegyveresekkel együtt odaveszett, amikor a törökök megtámadtak minket, s csupán mi hárman: a követ leánya, Bettina kisasszony, annak szolgálója, Krisztin s jómagam maradtunk életben.
Az már kicsit kínosabb volt, amikor arról kérdezgettek, hogy hogyan kerültünk Buda meg a török területek közelébe, főleg, mert azt sem tudtam, hova kellett volna eljutniuk a svédeknek, szóval összevissza kamuztam, hogy eltévedtünk, meg ilyenek. Szerencsére ahogy Móric fordításait figyeltem, rájöttem, hogy ő sem perfekt német, viszont klasszul kiszínezi, amit megért, szóval valahogy mindig sikerült kielégítő választ összehozni.
Csak akkor akadtam meg egy pillanatra, amikor a követ nevét kérdezte István vitéz.
Semmi svéd nem jutott eszembe az IKEA-n kívül, de aztán beugrott a klímaaktivista csaj neve. Így lett Bettina Mezzalunából egy pillanat alatt Thunberg. Mondjuk, bármit hazudhattam volna, hiszen a fickóknak fogalmuk sem volt a helyes válaszról.
– Hát igazat szólt az köpönyegforgató Hans – összegezte a tényeket a nagydarab katona. – Az fejedelem öccsének menyegzőjére küldött követség bizony az pogány kezére került.
– Még jó, hogy Isten segedelmével időben tudomásunkra jutott, s kiszabadíthattuk őket – bólogatott István vitéz. – S most nincs más teendőnk, mint időben eljutni vélük Patak várába.
– Ez nem jó, ez nagyon nem jó! – tiltakozott szerencsére angolul Krisztin.
– Nem kellene még messzebb kerülnünk az időalagúttól.
– Egyelőre az a fő, hogy életben maradjunk – magyarázta Betti. – Ha kiderülne, hogy mégsem svéd követek vagyunk, pillanatok alatt úgy végeznénk, mint az a szerencsétlen ott a szekér mellett. Maradjunk a tervnél, aztán majd kitaláljuk, hogy jövünk vissza.
– Tiszta hülye vagy! – emelte fel a hangját Krisztin.
– Nem érted, hogy vissza kell jutnunk?!
A katonák egyik fele döbbenten, a másik gyanakodva figyelte a szóváltást. Gondolom, a korabeli protokollba nem igazán fért bele, hogy a komorna kiabáljon az úrnőjével.
És ezt Betti pontosan tudta. Felemelte a kezét, mintha pofon akarta volna vágni Krisztint, aki ösztönösen összehúzta magát.
– Mondom, maradjunk a tervnél! – kiabált rá. – Én a követ lánya vagyok, te pedig a szolgám. Nem beszélhetsz így velem! És ha nem tetszenek az ötleteim, kérd meg ezeket a srácokat, hogy vigyenek vissza az időalagúthoz, oké?
Nem tudom, hogy Krisztin tényleg megbántódott-e, vagy csak belátta, hogy végig kell játszanunk ezt az egészet, de lehajtotta a fejét, és szipogni kezdett.
– Igencsak szigorún bánik cselédjével ez szép kisasszony!
– jegyezte meg a nagydarab vitéz.
– Hagyd el… – nevetett fel Móric. – Az északiaknál már csak így szokás! Pár éve magam is megfordultam Krisztina udvarában György fejedelem követségével, s mondhatom, őfelsége sem kevésbé szigorú cselédjeivel.
– Mégsem kéne arcul csapni felebarátunkat, hiszen szolga vagy úr, mindenki testvérünk Krisztusban – jelentette ki István vitéz. – Most viszont készülődjetek!
Az átok pápista, ha Tata várába ér, riasztja társait. Jobban tennénk, ha mielőbb átkelnénk az folyón. Mihály fiam! – intett magához egy távolabb pihenő, piros kaftános vitézt. – Menj legott az lovakért! János, Benedek, mondjatok azért az szerencsétlenért egy Miatyánkot!
– Nem kellene elföldelnünk, István bátyám? – kérdezte Benedek.
– Illendő s Istennek tetsző lenne, ám jól tudom, hogy Puechheim erősítést hoz s visszatér. Ők majd gondoskodnak ez nyomorult végső nyughelyéről. S azt is tudom, hogy az német, amint lehet, nyomunkba ered. Nem késlekedhetünk. Móric! Nyugtasd meg ez három gyermeket, hogy nem kell félniük, mert jó kezekbe kerültek, s hogy indulunk Sárospatakra legott. Ha szélsebesen vágtatunk, s Isten is megsegít minket, az éjszakát már Léva közelében tölthetjük. Ott az fogadós igaz ember, s hitbéli társunk. Jól tart majd minket, s reggelre kelve pihent lovakat ad alánk.