Egy klasszikus szerelmi történetet mesél el Marék Veronika Kéményseprő Kelemenje (olvass bele), amelynek az alapgondolata valamikor a hatvanas években fogant meg az író-illusztrátorban. Szegedi Katalin rajzai finoman megidézik a kort, az egész történet – és így a képi világ is – mégis elemelt, így kortalan.
Nem hétköznapi perspektívából indít Marék Veronika meséje, hiszen olvasóként mi is a házak tetejéről szemléljük az alattunk elterülő várost. Odafentről az emberek pici, nyüzsgő pontoknak látszanak, fölöttük pedig a kék ég feszül. Itt dolgozik Kéményseprő Kelemen, akiről viszonylag keveset tudunk (egy szőke fiú, akinek haja munka közben koromfekete lesz), a történet kezdetén pedig a város legmagasabb házán dolgozik. A nyugodt kéményseprésnek egy hirtelen feltámadt vihar vet véget. Kelemen figyelmeztetni akarja a járókelőket, hiába, végül ledobja a sapkáját a földre, így a városlakók még időben biztonságos helyre szaladhatnak. Kelemen lényegében így ismerkedik meg egy gyönyörű lánnyal, akit a karjai között tart, amíg el nem ül a vihar. A happy endet csak az zavarja meg, hogy a fiú másnap nem megy el a megbeszélt találkozóra. A lány napokig várja a folyóparton, végül a galambokat küldi a fiatal kéményseprő felkutatására.
A Kéményseprő Kelemen konfliktusa egy teljesen hétköznapi kellemetlenségből indul (elered az eső, vihar támad), majd nyugvópontra jut (a fiatalok egy pillanat alatt egymásba szeretnek), hogy azután a szerelmi történetekből ismert fordulat következtében (elveszítik egymást szem elől, nem találják a másikat) újabb feszültség, majd feloldás következzen. A cselekmény tehát egyfajta ciklikusságot követ, és valójában egy olyan felnőtt mese (hiszen Kelemen és a kék ruhás lány sem gyerekek), amelyet viszont már kisiskolás kortól is bátran lehet olvasni a gyerekeknek. A meseszerűséget nemcsak a helyszín erősíti (a háztetők felett Kelemen kicsit mindig kívülálló marad, egy olyan szereplő, aki fentről, a városlakóktól távol szemléli az eseményeket – mindent lát, őt viszont senki sem látja), de a keresésére induló galambok és a szélkakas is, amelyik gúnyosan vagy épp kedvesen nyikorog a háztetőn.
Maga a mese kortalan (játszódhatna akár ma, vagy tíz évvel ezelőtt is), Szegedi Katalin illusztrációi ugyanakkor megidézik a hatvanas éveket: a kék ruhás lány pörgős szoknyája, a csatos táskája, vagy az utcabáli jelenet mind-mind a korhangulatot idézi. A finom vonalú rajzok ugyanakkor ráerősítenek arra a légiességre, tünékenységre is, amelyet a címszereplő áraszt. Ez nem az a típusú történet, amit csak úgy le lehet darálni, a szöveg és a kép is lelassít, elgondolkodtat. Nem történnek benne eget rengető kalandok, senki nem megy világgá, vagy teszi próbára különleges képességeit. Csupán arról van szó, hogy két ember megszereti, majd elveszíti egymást – a reményt viszont sosem. Kéményseprő Kelemen története így lesz végül a váratlan, a véletlen és a hétköznapi csoda meséje.