Új utakat törő fiatal nők állnak a középpontjában a Davenport család – Bátraké a szerencse című ifjúsági regénynek. Krystal Marquis sorozatának első kötetében a fekete polgárjogi mozgalom rajzolódik ki, miközben hősei bridgertoni fordulatokban gazdag szerelmi élete zajlik.
1910-ben járunk, Chicagóban. A vagyonos és tekintélyes Davenport család rangját William Davenport, az egykori rabszolga harcolta ki. Fényűző körülmények között élnek, szolgákkal, ezüst étkészlettel és ragyogó partikkal, a szerelmet keresve - még ott is, ahol nem kellene. A gyönyörű Olivia az alkalmas férjjelöltet keresi, míg meg nem ismerkedik a karizmatikus emberi jogi harcos Washington DeWhighttal, és fel nem szikrázik köztük a levegő. A fiatalabb lányt, Helent sokkal inkább az automobilok érdeklik, mint a szerelem - csakhogy rövidesen nővére udvarlójához kezd vonzódni. Amy-Rose, a szolgálójuk saját üzletről álmodozik, és egy olyan férfiról, aki sosem lehet az övé: Olivia és Helen bátyjáról, Johnról. A férfira Olivia legjobb barátnője, Ruby is szemet vetett, bár úgy tűnik, kevés sikerrel, míg családja nyomására flörtbe nem kezd, egy másik férfi érdeklődését felkeltve.
A Davenport család-sorozat első kötete az amerikai történelem és a fekete polgárjogi harcok egy kevéssé ismert korszakába vezet el, C. R. Patterson és családjának igaz történetére alapozva. A fordulatos, magával sodró könyvben négy elszánt fiatal nő küzd azért, hogy a saját útját járhassa és a szerelemre is rátaláljon.
Krystal Marquis: Davenport család (részlet)
Helen
Helen gyűlölte a partikat, amelyek sokkal szörnyűbbek voltak, amikor a szülei adták őket a saját otthonukban. Sehol sem tudott elrejtőzni.
Korán kezdődött a nap. Hosszan ázott a rózsaillatú vízben, a forró fésű kis híján leégette a fülét, majd fűzőbe préselték! Nem az ő hibája volt, hogy az akták, amiket John hazahozott, rendezetlenek voltak, és egész éjjel fenntartották, így el-elbóbiskolt, miközben Amy-Rose próbált szalonképes külsőt kölcsönözni neki. Sokkal jobban szerette a gyors, illatmentes fürdőket és az egyszerű frizurákat, a copfokat és fonatokat, amik szabadon hagyták az arcát.
A partin Helennek eleget kellett tennie házigazdai kötelességének. Sasszemű gardedámja, Mrs. Milford állandóan ott termett, akárhányszor megpillantotta a menekülés lehetőségét.
Mint egy oroszlánszelídítő az állatkertben, úgy felügyelte Helent.
A máshol rendezett partikról legalább észrevétlenül elosonhatott, de házigazdaként elvárták tőle, hogy mosolyogjon, és mindenkit köszöntsön, aki belép az ajtón.
Beleértve Jacob Lawrence-t is. Hazudott volna, ha azt állítja, hogy csupán az üzleti ügyek miatt nem tudott aludni. Olykor, csendes pillanataiban, gondolatai a Chicagóba érkezett brit úriemberre kalandoztak. Mr. Lawrence minden tekintetben kívülálló volt, ami miatt Helen kevésbé érezte magát meg nem értettnek a világában, amelyben a vezetékneve és a rokonai mintha beárnyékolták volna vágyait.
Helennek tetszett, hogy a férfi előtt nem volt titok, hogy szívesebben töltötte idejét a műhelyben, és nem kellett úgy tennie, mintha ez másképp lenne. Ráébredt, hogy Mr. Lawrence az egyetlen, akit látni szeretne.
És ő az, aki a nővérének udvarol.
Mr. Lawrence mindig a nővére közelében volt, még akkor is, amikor Olivia szívesen táncolt más urakkal. Udvariasan végignézte, ahogy nővére táncra perdül Mr. Greenfielddel, majd egy Helen számára ismeretlen ügyvéddel beszélgetett, egy parvenüvel, ha hinni lehetett a pletykáknak. Olivia az ügyvéddel is táncolt, először élénk, aztán ünnepélyes arckifejezéssel. Azt követően is egymás karjában maradtak, hogy a zenekar dalt váltott, egészen addig, amíg az anyja félbe nem szakította őket.
És akkor Jacob Lawrence ismét ott termett Olivia oldalán. Tökéletesen játszotta a rajongó udvarló szerepét. Az egésztől felfordult a gyomra. Kétségkívül tudta, hogy azok a szörnyű, mégis csodálatos, meg nem nevezett érzések, amelyeket a férfi mellett átélt, valóságosak voltak. Ahogyan Oliviát nézte vele táncolni, olyan tökéletes volt. Hogyan is versenyezhetett volna vele? Helen bosszúsan menekülni akart. Megelégedett azzal, hogy lehetőleg észrevétlenül elhagyja a partit. Csalódottan azt mondta testőrének:
– Be kell púdereznem az orrom. Megbocsát?
Helen tudta, hogy csupa vidám ember veszi körül, ami csak még jobban rontott a hangulatán.
– Bízom benne, hogy visszatalál – ráncolta a homlokát Mrs. Milford.
– Természetesen – mondta Helen, elfojtva a szemforgatást, és elindult a legközelebbi mosdó felé. Amint gardedámja figyelme ismét a táncosokra siklott, Helen a könyvtárszobába rohant. Az asztal hátul állt, így az apja ülve végignézhetett az egész szobán. Padlótól a mennyezetig magasodó polcok keretezték a nagy ablakokat, amelyek alatt rojtos kárpitozású padok álltak. Az íróasztal felé néző két szék kényelmetlenebb volt, mint a fal mellett álló, kandalló felé fordított két szék.
Azt remélve, hogy tanítója nem ismeri eléggé a házat vagy őt ahhoz, hogy tudja, hol kezdje a keresését, leemelt a polcról egy atlaszt, és helyet foglalt egy magas támlájú széken az üres kandalló előtt. A mellkasához szorította a könyvet, lehunyta a szemét, és magába szívta a csöndet, ahogy a nehéz mahagónipolcok és könyvek elnyelték a zenét és a nevetést.
Egy pillanatnyi béke, ez volt minden, amire vágyott.
Kopogás rázta fel. Helen átkémlelt a szék karfáján. Jacob Lawrence lépett be a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Épp most rázta ki a fejéből, és most itt állt, hátát a könyvtár ajtajának vetve. A polcokat tanulmányozta, végigfuttatta tekintetét a bőrkötésű gyűjtemények gerincén és a könyveket elválasztó, gondosan összegyűjtött műtárgyakon. Helen olyan mélyre süllyedt a székben, amennyire csak tudott, mielőtt átkozódott volna az orra alatt. Nem tudott elrejtőzni a vakító fehér ruhában, amelyhez anyja ragaszkodott. Ma délután meglepte a saját tükörképe, amikor Amy-Rose felé fordította a tükröt, miközben a vacsoraszalvéták és az uszály rögzítésére szolgáló kapocs használatának fontosságát tekintették át.
– Ez tökéletes búvóhely – mondta Jacob Lawrence közelebb lépve. Ledobta magát a másik székbe. Túl közel, gondolta Helen. Mégsem elég közel. Ha a nappaliba szaladtál volna, most a díványon osztozhatnátok... A lány bőre úgy lángolt, mintha égető forróság támadt volna.
Mr. Lawrence ujjával kioldotta nyakán a selyemmasnit, és kigombolta ingének felső két gombját.
– Kedvelem a partikat, ne értse félre, de – azzal az ajtó felé mutatott – ez túl sok. Amikor láttam, hogy kisurran, tudtam, hogy van egy titkos búvóhelye. Mennyi idő, amíg ránk találnak?
Helen a férfi ing alól kivillanó nyakára meredt, a bőr alatt megvillanó finom csontra, és arra, ahogy az ádámcsutkája billegett beszéd közben. Felettébb botrányos, de akkor miért nem tud félrenézni?
– Helen? – A férfi finoman megérintette a vállát.
– Öhm – kutatott a férfi szavai után ködös elméjében. Gondolkodj! – Attól függ, kit küldenek körülnézni. John tudná, hol találhat meg, és az ellenkező irányba vezetné őket. – Mosolya lehervadt. – Végül Olivia talál rám, és visszavisz a terembe. – A falat bámulta, és elképzelte a táncparketten suhanó nővérét, aki elvegyül a vendégek között. – Ő otthon érzi magát ezeken a partikon. Emlékszik az emberek nevére. A családjukról, az utazásaikról, a rakoncátlankodó térdükről kérdezi őket. Ó, és imád kiöltözni.
Jacob Lawrence felé fordította a fejét.
– Akkor azt hiszem, szerencsések vagyunk, hogy megtaláltuk a tökéletes helyet a házban, hogy ezt kivárjuk.
És felderengett képességei hosszú listája, amelyet egy pár cigaretta felett sorolt fel. Sajnos a háziúr azóta megjavította a villanykapcsolót.
Helen a férfi mosolyától libabőrös lett, és zavart is. Nem lehet normális, amit érez.
Hogyan lehet Mr. Lawrence szívesebben itt vele, mint a nővérével?
– Nézze, nem kell szórakoztatnia a csúnyácska kishúgot – mondta. – Ön és Olivia tökéletes páros. Remek feleség lesz, ahogy minden másban is az. Együttérző és gyönyörű. És... – Nem találta a szavakat. Csak saját hibáira tudott gondolni. Bár az édesanyja és Mrs. Milford minden vadhajtását igyekeztek lenyesni, így sem érhetett fel soha nővéréhez. Értelmetlen volt versenyezni. Azt akarta, hogy a nővére boldog legyen.
Minden lélegzetvételnél fájt a mellkasa. Felállt, hogy távolabb kerüljön a férfitól, és homlokát a könyvespolc hűvös fájához szorította. Mr. Lawrence is felállt, mintha követni akarta volna, de ott maradt, ahol volt.
– Helen. – A neve hallatán kissé megfordult. A férfi tett egy lépést előre. Habozott, kinyújtotta a kezét a lány felé. – Szabad?
Helen bólintott, Mr. Lawrence közelebb lépett, és letörölt egy könnycseppet az orráról. Ujjaival a lány arcát a sajátja felé fordította. Ránézett, tekintete a lányéba fúródott.
– Maga gyönyörű – mondta.
A lányhoz hajolt. Lehelete meglibbentette Helen haját. Cédrus-, fűszeresbor- és enyhe cigarettaillata volt. Azon töprengett, milyen érzés lenne megcsókolni. Olyan közel volt, mintha arra várt volna, hogy a lány döntsön.
Helen a férfi ajkára tapasztotta ajkát. A sáros délután óta meg akarta tenni. Mr. Lawrence válasza csak fűtötte benne a vágyat. Ugyanolyan szenvedéllyel csókolta vissza, mint amit Helen kétségbeesetten próbált leplezni. Amikor Helennek eszébe jutott, miért kellett volna titokban tartania a férfi iránt táplált érzéseit, megingott a lába.
Lopott pillanatuk tökéletessége keserűvé vált.
Mr. Lawrence is elhúzódott, mintha benne is felderengett volna az ok.
Helent hirtelen hidegség járta át, és egyensúlyát vesztettnek érezte magát. Fájdalom váltotta fel a vágyat a szemében. Megütötte a változás. Visszahúzódott a székbe. Bár Mr. Lawrence mozdult, hogy megvigasztalja, tudta, hogy ez az utolsó dolog, amire szüksége van.
– Sajnálom – súgta a férfi Helen feje búbjának. A lány a lábfejét szuggerálta, és figyelte, hogyan olvad egybe a padlóval. – Olivia és én... – Mr. Lawrence hangja elakadt, és Helen úgy érezte, meghasad a szíve. – Bocsánat. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – mondta a férfi.
Ez túl sok volt. Helen felállt, és a férfi szemébe nézett. Bár nem állt határozott lábakon, magabiztosan annyit mondott:
– Mennem kell.
– Helen, várjon – könyörgött Mr. Lawrence.
A lány kinyitotta az ajtót, és gyorsan kisurrant, mert tudta, hogy a férfi nem fogja követni.