A kilencéves Bruno egyszer csak kénytelen családjával együtt elköltözni kényelmes berlini házukból egy sivár vidékre, ahol nincs mit csinálni és nincs kivel játszani. Ám egy napon találkozik Smuellel, egy másik fiúval, aki egy különös, párhuzamos világban él a kerítés túloldalán, és aki az ottani emberekhez hasonlóan csíkos pizsamát visel. Bruno, aki mit sem tudott korábban a holokausztról, vagy arról, hogy egy náci haláltábor szomszédságába költöztek, lassan eljut az ártatlanságtól a felismerésig, és ez a tudás őt sem hagyja változatlanul.
Az ír John Boyne regénye 2006-ban az év ír gyerekkönyve volt, és számos más díjat és jelölést is kapott. 2008-ban Asa Butterfield főszereplésével forgattak belőle filmet.
John Boyne: A csíkos pizsamás fiú (részlet)
- fejezet
Bruno felfedezést tesz
Egyik délután, amikor Bruno hazajött az iskolából, az a meglepetés érte, hogy Maria, a háztartási alkalmazott – aki mindig lehajtott fejjel járt, és mereven bámulta a szőnyeget – az ő szobájában van, és sorra előveszi a dolgait a szekrényből (még azokat is, amelyeket egészen hátradugott, és amelyekhez senkinek semmi köze, mert csakis az övéi), és négy nagy faládába csomagolja őket.
– Mit csinálsz? – kérdezte, tőle telhetően udvariasan, noha egyáltalán nem tette boldoggá, hogy hazajön, és azt látja, hogy valaki a holmija közt turkál. De a mama mindig azt mondja, hogy bánjon tisztelettel Mariával, és ne úgy beszéljen vele, ahogy a papa szokott. – Ne nyúlj a holmimhoz!
Maria megcsóválta a fejét, és Bruno háta mögé, a lépcső felé mutatott, ahol ebben a pillanatban jelent meg az édesanyja. Magas nő volt, hosszú, vörös haját hátul háló alá szorította, és idegesen csavargatta az ujjait, mintha valami rendkívüli dolog történt volna, amelyről nem szeretne beszélni, sőt, legszívesebben el se hinné.
– Mama, mi történt? – kérdezte Bruno, és odamasírozott hozzá. – Miért vette elő Maria a dolgaimat?
– Becsomagolja őket – világosította föl a mama.
– Becsomagolja? – Gondolatban gyorsan végigment az elmúlt napok eseményein, azon tűnődve, hogy talán valamilyen haszontalanságot követett el, vagy olyan szavakat használt mások füle hallatára, amiket nem lett volna szabad, és emiatt akarják elküldeni valahova. De semmi ilyesmi nem jutott az eszébe. Sőt, a legutóbbi napokban mindenkivel a lehető legudvariasabban viselkedett, és egyetlen olyan esetre nem emlékezett, amikor bajt okozott volna. – Miért? Mi rosszat csináltam?
A mama közben bement a saját szobájába, ahol már ott volt Lars, az inas, aki az ő dolgait csomagolta össze. A mama sóhajtva emelte a magasba a kezét, mielőtt visszajött volna a lépcsőhöz Brunóval a sarkában, aki nem volt hajlandó magyarázat nélkül ejteni a témát.
– Mi van, mama?
Elköltözünk?
– Gyere le velem! – mondta a mama a nagy ebédlő felé indulva, ahol egy héttel ezelőtt a Führerrel vacsoráztak. – Majd odalent megbeszéljük.
Bruno leszáguldott, még meg is előzte a mamát, úgyhogy már az ebédlőben várta, mire leért. Néhány pillanatig szótlanul nézte, és átfutott rajta, hogy ma reggel talán nem volt türelme a szokott gondossággal kikészítenie magát, mert a szemhéja valahogy vörösebbnek látszott, mint máskor. Olyan, mint az övé, amikor valami rosszat követett el, aminek rendszerint sírás volt a vége.
– Ne aggódj, Bruno – mondta a mama. Leült arra a székre, amelyen az a szép szőke hölgy ült, aki a Führerrel együtt vacsorázott náluk, és kedvesen intett neki, mielőtt a papa becsukta az ajtót. – Inkább gondolj arra, milyen izgalmas kalandban lesz részed.
– Miféle kalandban? Elutazom valahova?
– Nem csak te. – Mintha mosolyogni akart volna, de meggondolta magát. – Mindnyájan elutazunk. A papa meg én, és te meg Gretel. Mind a négyen.
Bruno ezen eltűnődött. Az nem izgatta volna különösebben, ha Gretel elutazik, mert ő egy Reménytelen Eset, aki mindig csak bajt okoz. Azt ellenben egy kicsit igazságtalannak érezte, hogy mindnyájuknak vele kell menniük.
– De hova? – kérdezte. – Pontosan hova utazunk? És miért nem maradhatunk itt?
– A papád munkája miatt – magyarázta a mama. – Hiszen tudod, milyen fontos munkát végez.
– Persze hogy tudom – bólintott Bruno, mert mindig sok vendég fordult meg a házban, férfiak fantasztikus egyenruhákban, nők írógéppel, amelyhez tilos volt hozzányúlni piszkos kézzel, és mind nagyon udvariasak voltak a papához, sőt
azt beszélték egymás közt, hogy a Führernek nagy tervei vannak vele.
– Tudod, ha valaki nagyon fontos ember – folytatta a mama –, előfordul, hogy a főnöke arra kéri, menjen el egy másik helyre, mert ott valamilyen különleges feladat vár rá.
– Miféle feladat? – firtatta Bruno, mert ha becsületes akart lenni magához (és mindig erre törekedett), nem tudta volna pontosan megmondani, miből is áll a papa munkája.
Az iskolában egyszer szóba került, kinek mivel foglalkozik az apja. Karl azt mondta, hogy az övének zöldséges boltja van, és Bruno tudta, hogy nem hazudott, mert látta a boltját a belvárosban. Daniel pedig azt mondta, hogy az ő apukája tanító, amiről Bruno szintén tudta, hogy igaz, mert néha ő várta Danielt az iskola előtt, és azt is tudta, hogy náluk nagyobb fiúkat tanít, akiket jobb, ha a kisebbek messze elkerülnek. Martin apukája meg szakács, ami szintén igaz lehet, mert olykor ő is eljött a fiáért, és olyankor mindig fehér köpenyt viselt, afölött pedig kötényt, mintha csak néhány percre szaladt volna ki a konyhából.
De amikor ők kérdezték Brunótól, hogy mit csinál az apja, és válaszolni akart nekik, rájött, hogy maga sem tudja. Csak annyit tudott, hogy a papa fontos ember, és hogy a Führernek nagy tervei vannak vele. Na meg hogy ő is fantasztikus egyenruhát visel.
– Nagyon fontos feladat – mondta a mama pillanatnyi habozás után –, amelyhez nagyon megbízható emberre van szükség. Ezt ugye, érted?
– És muszáj mindnyájunknak vele menni?
– Persze. Nem kívánhatod, hogy a papa egyedül legyen az új állomáshelyén. Szörnyen hiányoznánk neki.
– Hát... nem – rázta a fejét Bruno egy kicsit bizonytalanul. – Ki hiányozna neki legjobban? Én vagy Gretel?
– Egyformán hiányoznátok neki mind a ketten – felelte a mama, aki erősen hitt abban, hogy a gyerekek között nem szabad különbséget tenni. Ezzel egyébként Bruno is egyetértett, főleg azért, mert tudta, hogy igazából ő a kedvence.
– De mi lesz a házunkkal? – kérdezte. – Ki fog vigyázni rá, amíg mi nem leszünk itt?
A mama sóhajtott, és úgy nézett körül a szobában, mintha attól félne, hogy többé sosem látja. Nagyon szép házban laktak. Öt szintje volt, ha az alagsort is beszámítjuk, ahol a szakácsnő főzött, Maria és Lars pedig az asztalnál ülve vég nélkül vitatkozott, és olyan szavakat vágtak egymás fejéhez, amilyeneket egyáltalán nem lett volna szabad használniuk.
És ha még azt a kis manzárd szobát is hozzávesszük, amelynek ferde ablakából Bruno egyenesen a városra látott, ha lábujjhegyre állt és szorosan az ablakhoz tapadt.
– Egy időre be kell zárnunk a házat – mondta a mama. – De majd egyszer visszajövünk...
– És mi lesz a szakács nénivel? És Larsszal? Meg Mariával?
– Ők is velünk jönnek. De elég a kérdésekből. Menj föl és segíts Mariának csomagolni.
Bruno fölállt a székről, de nem ment sehova. Muszáj volt föltennie még néhány kérdést, mielőtt elintézettnek tekintené az ügyet.
– Milyen messze van az a hely? Úgy értem, ahol a papának dolgoznia kell. Messzebb két kilométernél?
– Jaj istenem! – kacagott a mama, ami egy kicsit furcsának tetszett, mert egyáltalán nem látszott jókedvűnek, és el is fordult, mintha nem akarná, hogy a fia lássa az arcát. – Igen, Bruno, messzebb van két kilométernél. Sokkal, de sokkal messzebb!
Bruno szeme tágra nyílt, és még a száját is eltátotta. Karját ösztönösen széttárta, mint olyankor, amikor nagyon meglepődött valamin.
– Azt akarod mondani, hogy elutazunk Berlinből? – kérdezte, levegőért kapkodva.
– Attól tartok, hogy így lesz – bólintott az anyja szomorúan. – Tudod, a papa beosztása...
– De mi lesz a sulival? – szakította félbe Bruno, noha tudta, hogy nem illik, de azt gondolta, most az egyszer nem veszik zokon tőle. – És mi lesz Daniellel és Karllal meg Martinnal? Honnan fogják tudni, hogy hol vagyok, ha játszani akarnak velem?
– Egy időre el kell búcsúznod a barátaidtól. De biztos vagyok benne, hogy nemsokára viszontlátod őket. És légy szíves, ne vágj közbe, amikor hozzád beszélek – tette hozzá, mert amit mondott, lehet, hogy egy kicsit furcsa és kellemetlen, de ez nem ok arra, hogy Bruno megszegje az udvariasság szabályait, amelyekre mindig nagy súlyt helyeztek a családban.
– El kell búcsúznom tőlük?
– visszhangozta Bruno döbbenten. – Búcsúzzam el? – kérdezte másodszor is, úgy erőltetve ki szájából a szavakat, mintha a szájpadlásához ragadtak volna, s képtelen lenne lenyelni őket. – Búcsúzzam el Danieltől és Martintól meg Karltól? – kérdezte immár harmadszor, s a kérdés már-már kiabálásnak tetszett, ami végképp tilos volt az otthonuk falai között. – De hát ők a legjobb barátaim!
– Majd lesznek új barátaid – legyintett a mama. Mintha olyan könnyű lenne három új jó barátot szerezni!
– De egy csomó közös tervünk van! – tiltakozott Bruno.
– Terveitek? – vonta föl a mama a szemöldökét. – Miféle tervek?
– Hosszú – bújt ki a válasz alól Bruno, mert semmiképpen nem számolhatott be a terveikről, amelyek egy részéről tudta, hogy jókora kalamajkát idéznek majd elő. Hiszen már csak néhány hét, és vége a tanításnak, kezdődik a vakáció, amikor sor kerülhet a tervek megvalósítására.
– Sajnálom, Bruno, de kénytelen leszel várni a terveiddel. Nincs más választásunk...
– De anya!
– Fejezzük be a vitát, kisfiam! – torkolta le a mama, s fölállt, ezzel is jelezve, hogy komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy fejezzék be. – Ami azt illeti, a múlt héten éppen amiatt panaszkodtál, mennyire más lett Berlin.
– Csak az nem tetszik, hogy nem szabad este villanyt gyújtani.
– Senkinek se szabad. Így vagyunk biztonságban. És ki tudja, talán ott, ahova megyünk, kevesebb veszély fenyeget bennünket. De most menj föl, és segíts Mariának a csomagolásban. Egy bizonyos valaki miatt nincs annyi időnk a készülődésre, mint szerettem volna.
Bruno bólintott, és kedvetlenül kiment a szobából. Tudta, hogy azon a „valakin” a mama a papát érti, de csak neki szabadott így említenie.
Fél kezével a korlátot fogva lassan fölballagott a lépcsőn, s közben azon töprengett, hogy vajon az új helyen lévő új lakásban is lesz-e ilyen szép, hosszú lépcső, amelynek korlátján le lehet csúszni. A mostaniban ugyanis a tetőtéri kis szobából – ahol az ablakból, lábujjhegyre állva és szorosan az ablakhoz tapadva, szinte egész Berlint látni lehetett – egészen a földszinti hatalmas, kétszárnyú tölgyfaajtóig ért a lépcső. És Bruno mindennél jobban élvezte, ha odafenn fölülhetett a korlátra, és sutty, lecsúszhatott a földszintig, elszáguldva a papa és a mama hálószobája és az óriási fürdőszoba mellett, ahova semmi szín alatt nem volt szabad belépnie, majd még egy emelettel lejjebb, ahol az ő és Gretel szobája és a kisebbik fürdőszoba található, amelyet viszont állítólag nem ártana a megszokottnál sűrűbben használnia. Majd még lejjebb, a földszintre, ahol véget ér a lépcső s vele együtt a korlát is, aminek következtében vagy sikerül megállnia a lábán, vagy a fenekére huppan, ami nem olyan nagy baj, sőt. És kezdheti elölről.
Igen, ebben a házban kétségtelenül a legjobb a lépcsőkorlát. Na meg az, hogy nagyapa és a nagymama olyan közel lakik hozzájuk. Erről eszébe jutott, hogy vajon ők is velük jönnek-e a papa új állomáshelyére. Valószínűleg, hiszen nem lehet őket magukra hagyni itt, Berlinben. Gretelre semmi szükség, ő egy Reménytelen Eset; sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha itt maradna és vigyázna a házra, ezzel szemben nagyapa és a nagymama... Ők egészen mások.
Bruno lassan ballagott fölfelé, de mielőtt bement a szobájába, még egyszer lenézett a földszintre, és azt látta, hogy a mama is eltűnik a papa dolgozószobájában, amely szemben van az ebédlővel, és amelybe Soha és Semmilyen Körülmények Között nem volt szabad betennie a lábát. Hallotta, hogy hangosan vitatkozik valamin a papával. Egészen addig vitatkoztak, amíg a papa hangja túl nem harsogta a mamáét, ami egyúttal azt jelentette, hogy vége a vitának. Azután valamelyikük becsukta a dolgozószoba ajtaját, úgyhogy Bruno nem hallott semmit, ezért azt gondolta, jobb, ha ő is bemegy a maga szobájába, és átveszi a csomagolást Mariától, különben képes egyszerűen kidobálni a holmiját a szekrényből. Még azokat is, amelyeket egészen hátradugott, és amelyekhez
senkinek semmi köze, mert csakis az övéi.