A HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum elnöksége 2020-ban a te munkásságodat ismerte el HUBBY Szerzői Díjjal. Talán egy ilyen elismerés jó alkalom a szembenézésre, úgyhogy rögtön két szélsőséget kérdeznék. Melyik könyved születése okozta a legtöbb nehézséget, és melyik jött legkönnyebben a világra?
Nekem az írás szerepjáték is:
úgy születnek a regényeim, hogy a szereplők bőrébe bújok. Én vagyok a főhős, minden felbukkanó mellékszereplő, és eszerint viszem előre a cselekményt és fogalmazom meg a párbeszédeket. Ehhez ismernem kell pontosan a szereplőim érzéseit, gondolatait. A nehézségeiket, örömeiket, bánataikat, az egész addigi életüket. Éppen ezért sok időt töltök egy-egy karakter megformálásával. Ilyen szempontból Az ellenállók vezére című történelmi regényem okozta a legtöbb nehézséget, mert eleinte aggódtam: vajon át tudom-e érezni a 200 évvel ezelőtt élt emberek problémáit. A 19. század közepén játszódik a történet, és szerencsére sok korabeli levelezést, naplót találtam, ezért a kutatás során hamar rájöttem: akkor is hasonló kérdések foglalkoztatták az embereket, mint most, és nincs is olyan jelentős különbség köztünk, mint feltételeztem. Viszont még így is kihívást jelentett, hogy a történelmi hősöket: Deák Ferencet, Andrássy Gyulát, Erzsébet királynét hitelesen megformáljam. Rengeteg jegyzetet készítettem, mert nagyon sok mindent szerettem volna a regénybe sűríteni: a korabeli Pest-Budát, a múltbéli szereplőim életmódját, szokásait, a kiegyezés körüli vitát és véleményháborút, a hőseim jellemfejlődését, egy krimiszálat, izgalmas történelmi helyszíneket. Nagy kihívás volt, viszont olyannyira megszerettem a kort, hogy azóta a kisebbeknek is írtam róla: a Hanga régi karácsonyaiban történelmi hősök karácsonyát ismerhetjük meg.
A legkönnyebben a Visszhangország született meg 2019-ben. Olyan világot teremtettem, amelybe jó volt minden egyes nap visszatérnem. Az írását nem is munkának, hanem élvezetnek tekintettem. Öröm volt az alkotás, a főszereplők és a mellékszereplők is a szívemhez nőttek. Azóta is a kedvencem.
Több interjúban is mesélted, hogy már gyerekkorodban is történeteket kovácsoltál, ezekhez nyúlik vissza például a Ragacs, a hős kismacska is. Ezek szerint tudatosan készültél írónak? Mikor és hogyan jött el, hogy kiállj a széles publikum elé? És miért pont ifjúsági könyvvel?
Már akkor történeteket találtam ki, amikor még írni sem tudtam, második osztálytól pedig rendszeresen lejegyeztem a gondolataimat vers, napló és mese formájában. Egyik első olvasmányélményem A padlásszoba kis hercegnője volt, és megragadott, hogy Sara, a főhős is a képzelet hatalmával győz le minden akadályt, a történeteivel pedig boldoggá teszi a körülötte élőket. Meg is fogalmazódott bennem, hogy én is erre vágyom. Onnantól mindig arról álmodoztam, hogy majd író leszek. Először gimnazistaként álltam kisebb publikum elé, amikor részt vehettem a kárpát-medencei diákírók, diákköltők irodalmi pályázatának táborában, Sárváron. Az egyetem alatt jelentek meg verseim egy-egy irodalmi lapban, de a pedagógusi pályára készülve, majd a tanítás során háttérbe szorult az írás. A tanári pálya rengeteg energiát és teljes embert kívánt. Már az első napokon sokkolt, amit tapasztaltam: a diákok nagyon gyakran szorongtak, sok stressz érte őket, és mindez legtöbbször agresszióban tört felszínre.
Az iskola külön univerzum, az vagy, amit ott meg tudsz mutatni magadból,
és a tanulók versengtek, hogy ne váljanak az osztály vesztesévé. A hétköznapokhoz hozzátartozott a bántalmazás, piszkálódás, kirekesztés, és szinte mindenki került olyan helyzetbe, hogy vesztesnek, áldozatnak érezte magát. Ezeket az élményeket ki kellett írnom magamból, mert nagyon megviseltek. Másrészt vágytam rá, hogy megmutassam a gyerekeknek, mit éreznek az áldozatok, a bántalmazók, és mit gondol róluk az, aki mellettük ül a padban. A szülőknek is szerettem volna megmutatni, mi zajlik az iskola falai között, a pedagógusoknak pedig segítséget nyújtani a téma feldolgozásához. Nagyon szerettem volna, hogy az olvasók érezzék a könyvem hatására: nincsenek egyedül rosszérzéseikkel, élményeikkel.
Az osztály vesztese egyértelmű siker volt a közönség és a „szakma” körében is. Hogy látod, mennyire volt terhes a jó indulás? Mennyiben jelentett ez elvárásokat a későbbiekre nézve?
Az első regényemet 2016-ban pozitívan fogadta a kritika, és a pedagógusok, szülők, gyerekek is hamar megszerették, ezért nagy volt rajtam a nyomás: a második könyv, az El fogsz tűnni írása közben sokszor aggasztott, fogják-e ugyanúgy szeretni az olvasók, és a hasonló téma ellenére képes leszek-e igazán újat mondani, valami pluszt adni. Mindkét könyv az iskolai agresszióról szól, és arra törekedtem, hogy a második regényemben még többet megmutassak erről a jelenségről. Látható legyen, hogyan alakulhat az osztálydinamika, mi zajlik azokban a diákokban, akik a bántalmazásban nem aktívan vesznek részt, de végignézik, asszisztálnak hozzá, vagy mert maguk és félnek, vagy mert nem tudják, mit tehetnének. Szerencsére az olvasók ugyanúgy szerették, sőt a gyerekek általában jobban is, mint az elsőt.
Fotó: Vörös Dóra Rebeka
Az első három könyved (Az osztály vesztese, El fogsz tűnni, Zuhanórepülés) kifejezetten problémacentrikus, nagyon alapvető iskolai problémákat (bántalmazás, csoportdinamika, családi háttér és iskola konfliktusa, stb.) állít fókuszba. Ezt követően azonban mintha egy váltás történt volna. Részben korosztályban, hiszen megjelentek a kisebbeknek szóló könyveid (Ragacs, a hős kismacska, Visszhangország, valamint a Marci-sorozat), részben műfajilag is, hiszen Az ellenállók vezére történelmi regény és a Cseresznyeliget titkában is fontos szerep jut a múlt felderítésének, kevésbé problémaorientált. Tudatos volt ez a váltás, vagy egyszerűen más kezdett el érdekelni?
Nem tudok anélkül regényt írni, hogy ne építenék be a történetbe a diákokat foglalkoztató nehézségeket, megoldandó problémákat.
A Ragacs, a hős kismacskában a félelmeink legyőzése áll a középpontban, a Cseresznyeliget titkában a barátok hiánya, a barátkozás nehézsége, a Visszhangországban a felejtés és a félelem attól, hogy a szeretteink figyelmét, törődését elveszíthetjük. Még a Marci-sorozatban is vannak nehézségek, akadályok, amelyekkel rendszerint Marcinak kell megküzdenie „vidámságfelelősként”, hiszen az ő feladata, hogy segítse a társait. Viszont szerettem volna nyitni más témák felé, és több műfajban is kipróbálni magam. A történelmi regény ötlete mindig izgatott, és nagyon vágytam arra a kihívásra is, hogy a kisebbeknek, óvodásoknak, kisiskolásoknak írhassak. A legújabb Marci-könyvemben azonban már visszatértem az iskolai problémákhoz: a Marci és Merkúr – Űrlény az osztályban című könyv arról is szól, milyen érzés, amikor az osztályközösségben nem találjuk a helyünket, kilógunk a sorból. Tanárként láttam, hogy vannak gyerekek, akikre a diáktársaik és tanáraik úgy tekintenek, mintha űrlények lennének. Másképp látják a világot, mint az átlag, és másképp viselkednek, ezért hamar rájuk ragasztják a „furcsa”, „őrült”, „rossz gyerek” címkét. Az alsósoknak szóló Marci-könyvben könnyedebb stílusban köszön vissza Az osztály vesztese témája. Merkúr végül beilleszkedik a közösségbe, mégis bepillanthatunk abba, mit élt át, amikor eleinte kiközösítették.
Amikor egy új könyvet kezdesz el írni, mi van meg először? A történetváz, a karakterek, a központi probléma? Vagy esetleg más? Mennyire változik ez minden egyes alkalommal?
Elsőként mindig a szereplők születnek meg. Megjelennek előttem, pontosabban bennem. Sokszor még a téma, a központi probléma sem körvonalazódik, amikor már kopogtat valaki, akiről úgy érzem, írnom kell. Az osztály vesztese Sárkány karakterével indult, az El fogsz tűnni Leviével, a Cseresznyeliget titka Kittiével.
Ahogy megismerem a főhőseimet, megmutatják nekem a központi témát, problémát is:
azt, ami őket foglalkoztatja, és azt is, hogyan látják ők a világot. A történetváz csak ezután jön, és gyakran változik is, hiszen többször előfordult már, hogy valamit kitaláltam a cselekményben, de amikor odaértem, rájöttem, hogy ilyet a szereplőm sosem tenne, egyszerűen nem illik hozzá. Ilyenkor mindig a cselekményen módosítok.
Több interjúdban is elmondtad, hogy Virgina Woolf nagy kedvenced, illetve Thomas Hardy, E. M. Forster, valamint Jane Austen. Ez alapján úgy tűnik, az angolszász irodalom áll hozzád közelebb. Ez igaz a gyerekirodalomra is? Vannak kedvenc külföldi gyerekirodalmi szerzőid?
Nagyon szeretem az angolszász irodalmat.
Virgina Woolf mint író mindenképp a példaképem.
Kevesebb külföldi gyerekirodalmat olvasok, de J. K. Rowlingot mindenképpen meg kell említenem, mert épp ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik Harry Potterrel együtt nőtt fel. Hatott is akkor rám: felső tagozatban, gimnázium elején jó pár füzetet megtöltöttem hasonló világban játszódó, kalandos, fantasztikus történetekkel.
Mennyire követed a külföldi gyerekirodalmi trendeket? Látsz-e ilyeneket egyáltalán?
A felszínt látom, de mélyebbre még sosem ástam a témában. Szívesen olvasnék több cikket, tanulmányt is a külföldi gyerekirodalomról, és annak hatásáról a magyar gyerekirodalomra.
Hogy látod a mai magyar ifjúsági irodalmat? Van, ami nagyon hiányzik itthon? Illetve mi az, amit erősségnek látsz?
Színesnek, gazdagnak látom a magyar ifjúsági irodalmat, egyre több témában, műfajban jelennek meg művek, egyre több szerzőtől. Inkább azt mondanám, hogy sokkal több különleges, fontos könyv jön ki, mint amennyit be tudnak vinni a pedagógusok az oktatásba, és amennyi széles körben el tud jutni az ifjúsághoz.
És zárásként. Mi volt a legemlékezetesebb elismerés, amit eddig olvasótól kaptál?
Nagyon nehéz csupán egyet kiemelni. Amikor a gyerekeket alkotásra ösztönzi a művem, akkor vagyok a legboldogabb. Sokaktól kaptam már illusztrációt, levelet, ötletet új regényhez vagy folytatáshoz. Az üzeneteik mindig feltöltenek és ösztönöznek.