Markó az ötödik szülinapján egy egészen különleges ajándékot kap: Artit, a robotot. De mit lehet kezdeni egy olyan robottal, aki azt sem tudja, mi mindent tud? Nos, Markó és a legjobb barátja, Kíra nem haboznak kideríteni; és miközben Artit egyre jobban kiismerik, hol meghökkentő, hol vicces vagy épp bosszantó kalandokban lesz részük.
De ahogy a mondás is tartja, minden jó, ha a vége jó, így a mese végére Markóék igaz barátságot kötnek és rájönnek, sokkal több közös van bennük, mint azt elsőre gondolták.
Dávid Ádám: Arti begurul (részlet)
Illusztrátor: Monszport Vivien
Mire jó egy roborát?
Mikor Csöpi kivételével mindenki megkapta a tejszínhabos tortaszeletét, néhány perc csend ereszkedett a szobára. A robot egy helyben állt, és le nem vette a szemét Markóról.
Ahogy a fiú magába tömte az első szeletet, faggatni kezdte Artit:
– Mondd, miféle robot vagy te?
– Jó-fé-le – felelte Arti. Mikor látta, hogy mindenki elvigyorodik, ő is megpróbált nevetni: – Ha-ha-ha.
– Látom, ez még nem megy – csóválta a fejét Markó. – És muszáj ilyen gé-pi-e-sen beszélned?
A fiú legnagyobb döbbenetére Arti így válaszolt:
– Dehogy, ez csak a gyári beállításom volt. Ám ha úgy kívánod, társaloghatok veled gördülékenyebben is. A jelenlegi hangerő, beszédtempó és szókincs megfelel?
Markó teljesen lefagyott.
– Aha – nyögte végül.
– Előző kérdésedre visszatérve – folytatta zavartalanul Arti –, a műszaki leírásom szerint
multifunkcionális android vagyok.
– Az meg mit jelent? – kérdezte Markó.
– Az android emberre hasonlító robot. És olyan sok funkciót tápláltak belém, hogy szinte bármire képes vagyok, amit csak el tudsz képzelni.
– Bármire? – Markó szeme felcsillant. – Lássuk csak… Magyarul egész jól beszélsz. De más nyelveket is ismersz?
– A nyelvi modulom igen fejlett – válaszolta Arti. – Valamennyi emberi nyelven folyékonyan kommunikálok, és a számítógépes programnyelveket is hibátlanul tudom használni. Ám igény szerint bármikor bővíthetem a tudásomat a beépített robotnetemmel…
– Az olyan, mint a mobilnet? – vágott közbe Kíra.
– Pillanat, rákeresek a robotneten… Igen, nagyon hasonló. Nincs a memóriámba táplálva a teljes világháló, de amire rákeresek, azt elraktározom.
– Nem rossz – bólogatott elismerően Markó. – És mi a kedvenc kajád?
– Erre sajnos nem tudok érdemi választ adni – mondta Arti. – Emberi fogyasztásra alkalmas táplálékot egyáltalán nem fogyasztok. Csak az akkumulátoromat kell naponta hat-nyolc órát tölteni.
– Aha. De akkor mi van a hasad helyén?
– Erre sajnos nem tudok érdemi…
Markó türelmetlenül közbeszólt:
– Ha valamit nem tudsz, elég, ha annyit mondasz: „Nem tudom.”
Arti feje búbján újra piros színnel izzott fel a lámpa.
– Rendben. Nem tudom.
Anyu a robothoz lépett.
– Nyomd csak meg ezt a gombot Arti köldöke helyén! – mondta a fiúnak. – Ez az egyik kedvenc funkcióm.
Markó megnyomta a gombot, mire kinyílt a robot hasát borító fémlemez, és feltárult mögötte egy kis hűtőszekrény, benne egy félliteres ásványvíz, három üveg különféle színű szörpökkel meg egy átlátszó tál, aminek az alján még maradt némi tejszínhab.
– Ez biztos a te ötleted volt, anya! – nevetett fel Markó.
– Ha-ha-ha – próbálkozott ismét Arti. A nevetés, úgy látszik, nem tartozott az erősségei közé.
– Még szép! – kuncogott anya. – De a tejszínhabot Arti készítette a beépített habverőjével. És ha mostantól focizni mész, legalább biztos mindig lesz nálad valami innivaló.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy én is odaadjam a meglepimet – mondta Kíra. Azzal átnyújtott Markónak egy masnikkal meg csillagos matricákkal díszített csomagot. – Vigyázz, törékeny!
Markó izgatottan vette át a csomagot, és óvatosan hozzálátott a kibontásához. Mikor már majd egy perce bíbelődött vele, Arti megszólalt:
– Segíthetek?
– Dehogyis! Ez az enyém! – torkolta le a fiú, és végre az utolsó masnit is sikerült leszednie a csomagról. – Bo-csá-nat – motyogta Arti. A lámpája közben háromszor felvillant.
Kíra egy bögrét festett ki a barátjának.
– Ez itt te vagy az űrhajódban – mondta. – Épp a Hold felé repülsz vele.
– Gyönyörű lett, köszi! – kiáltotta Markó. Megölelte Kírát, aztán újra Artihoz fordult. – Készítenél bele egy szörpöt?
– Örömmel! – felelte buzgón a robot. Boszorkányos ügyességgel kapkodta elő a hasába rejtett hűtőből az üvegeket. Még fel is dobta őket a levegőbe, mielőtt a bögrébe lötytyintett volna belőlük. A szirupot felöntötte egy kis vízzel, és az egyik ujjával megkeverte a kékeslila színű italt. Végül az ünnepelt kezébe nyomta. – Parancsolj!
– Ez fincsi! – rikkantotta Markó.
Papó, aki az imént befalt négy szelet tortát, és kicsit elszundított a kanapén, felriadt a kiáltozásra.
– Hé, bádogember! – szólt oda Artinak. – Kávét nem tudsz kotyvasztani? Attól talán fölébrednék.
– Kizárólag gyerekeknek való italok készítését engedélyezi a programom – szabadkozott a robot.
– Sejtettem – legyintett papó.
– Szerencsére van egy szuper kávégépünk – mondta anya, és máris nekilátott, hogy főzzön egy feketét. Papó közben Markóhoz fordult.
– Gyere csak ide, kisfiam! Hadd húzzam meg azt a nagy lapátfüledet!
Arti egyből Markó védelmére kelt. Papó elé gurult, majd szigorú hangon rászólt:
– Nem engedem, hogy bántsd a barátomat!
– Csigavér, bádogember, túl fogja élni – mondta papó hangosan hahotázva. De Arti ezúttal meg se próbált nevetni. Aggódva figyelte Markót, aki lehuppant a kanapéra, és hősiesen viselte a hagyományos nagyapai fülcibálást.
Aztán papó előkapott egy kék szigszalaggal jól körbetekert csomagot, ami egy palántázó ásót rejtett. – Isten éltessen, fiacskám! Ezzel az erkélyen gyakorolhatod az ültetést, nyáron pedig várlak majd a kertbe.
– Köszi, papó! – mondta Markó, és puszit nyomott nagyapja szúrós arcára. Utána repetázott a tortából meg a szörpből is. Álmodozva nézte Kíra űrhajós képét a bögrén, aztán újra a robothoz fordult:
– Arti, repülni is tudsz?
– Nos, kedves Markó…
– Ne kedvesmarkózz itt nekem! Tudsz repülni vagy nem?