A fantasyban Szilke, a Nagyváradon élő árva kislány rendszeresen megszökik a nevelőintézetből, hogy egy utcai bandához csapódjon. Miután az egyik balhé alkalmával villám csap belé, egy különös öregúr jön el érte, aki állítása szerint a nagyapja, és magával viszi egy párhuzamos világba, ahol hatalmas, lebegő szigetekre épült városok úsznak az égen, és lakóik parancsolni tudnak a szélnek és az esőnek.
Szilke tanulni kezd a garabonciás Akadémián, ám mind az emberek világában, mind a varázsvilágban háború készülődik. Amikor a nagyapja eltűnik, a lány az unokatestvéreivel együtt elindul, hogy megkeresse Kalamóna szívét, amellyel véget vethet a harcoknak és megmentheti a családját. A háború viharát azonban nem olyan könnyű elcsitítani, és a fiataloknak útjuk során nemcsak lúdvércekkel, faggyal és katonákkal kell megbirkózniuk, de az őrült garabonciással, Radoviccsal is, akinek titka teljesen felforgatja Szilke életét.
Bökös Borbála: Garabonciások
Második fejezet
Viharral játszók
Szilke és az öreg Grünwald kiléptek a kórházból, és a parkoló felé vették az irányt. Az öregember olyan ruganyosan lépkedett, hogy a lány alig bírta tartani vele az iramot. Megálltak egy nagy, fekete BMW előtt. Szilke eltátotta a száját, mert még soha nem látott közelről ilyen drága autót. A kocsiból most kiszállt két öltönyös férfi, és kinyitották nekik az ajtót. Keménykötésű, durva alakok voltak.
A lány és a nagyapja beültek hátulra, míg az öltönyösök előre. Szilke magában azt gondolta, hogy a nagyapja valószínűleg elképesztően gazdag lehet, ha ilyen autóra és ilyen testőrökre telik neki. A férfi, aki vezetett, egy szót sem szólt, viszont ahogy megmozdult az ülésen, villanásnyi időre a zakója alól egy tőr vagy inkább kard díszes markolata bukkant elő. A lányt hirtelen kiverte a jeges verejték.
Ezek valamiféle gengszterek, gondolta. Talán mégiscsak a Bagós Nicu keze van a dologban. Istenem, ezek ki fognak engem csinálni!
A testőr, aki az anyósülésen ült, most hátrafordult, és alaposan végigmérte Szilkét. Középkorú férfi volt; szögletes álla, hegyes orra, és félig nyílt ajkai közül előbukkanó éles fogai egy ragadozó benyomását keltették.
A halántékánál hosszú vágásnyom éktelenkedett.
– Hisz ez csak egy utcakölyök – jelentette ki hitetlenkedve.
– Biztos, hogy ő az?
– Igen, egészen biztos – válaszolta az öreg Grünwald, majd odafordult Szilkéhez: – Nem kell félned tőlük. Megbízható, rendes fiúk. Ami pedig engem illet: szólíthatsz nagyapának, vagy Grünwald úrnak, vagy Móricz úrnak. Ahogy csak szeretnéd. Viszont nem tegezhetsz, megértetted?
– Meg – felelte Szilke, és kicsit megborzongott.
– Fázol?
– Nem.
– Éhes vagy? Szomjas vagy?
– Köszönöm, nem. Igazán nem.
Egy rövid ideig hallgattak. A testőr most előrefordult, és közönyösen az utat bámulta. Viszont az a férfi, amelyik vezetett, lopva meg-megnézte magának a lányt a visszapillantó tükörben.
Egyszer elvigyorodott, és hátraszólt neki:
– Hé, kicsi, aztán mi a neved?
– Szilkének hívnak.
– Hát, az egy jó név. Engem szólíthatsz Péternek, ez meg itt mellettem Rudi. Aztán tudod-e, hová megyünk?
A lány megrázta a fejét, de élénken figyelni kezdett. Az öreg Grünwald viszont rádörrent Péterre, a sofőrre:
– Még nem volt alkalmam elmagyarázni neki. Hallgass, és figyeld az utat! – Aztán valamivel enyhültebb hangon beszélni kezdett a lányhoz: – Nézd, Szilke, tudom, hogy ez most nem könnyű neked, de meg kell szoknod, hogy teljesen meg fog változni az életed. Hallottam rólad egyet s mást, tudom, miféle vásott bajkeverő vagy, de ennek mostantól vége. Az én házamban úri nevelést fogsz kapni, és olyasmikre is megtanítalak, amikről eddig még csak nem is álmodhattál. Majd szépen lassan mindent el fogok neked magyarázni.
Szórakozottan megforgatta kezében a botot, és a lányra nézett, mint aki választ vár tőle. Szilke a fejét ingatta:
– Nem hiszem, hogy maga a nagyapám. Mondja meg, mit akar tőlem!
Az öreg felnevetett, majd így felelt:
Hidd csak el, kicsi lány. Mert én olyan ember vagyok, aki bizonyisten nem tesz meg ekkora utat a semmiért, nem fárasztom magamat, csak akkor, ha megéri. A család dolgaiban pedig nem ismerek tréfát. El sem hiszed, mennyire örülök, hogy rád találtam.
– Elkomorodott, és csöndesen folytatta: – Sajnálom, hogy apád és köztem nem alakultak jól a dolgok. Az apád nagyon fiatalon elkerült otthonról. Tudnod kell, hogy neki nem volt olyan jó érzéke azokhoz a dolgokhoz, amiket meg akartam neki tanítani.
– Átható, kék tekintetét a lányra emelte. – Veled, Szilke, azonban más a helyzet. Veled nagyon komoly terveim vannak.
A Rudinak nevezett sebhelyes arcú testőr ekkor hátrafordult, és beleszimatolt a levegőbe. Ijesztően kitágultak az orrcimpái, ahogy Szilke felé szaglászott.
– Á, a Grünwald-vérvonal! Micsoda erő! – motyogta.
Szilke meg mert volna esküdni rá, hogy a sebhely környékén a férfi bőre egy villanásnyi időre pikkelyesre váltott.
A lány most már igazán halálra rémült.
Ezek mind őrültek, gondolta. Teljesen be vannak kattanva.
A kocsi ekkor lassított, majd teljesen megállt, mert pirosat kapott. Szilke kinézett az ablakon. A Rogériusz negyedben jártak. Jól ismerte Váradnak ezt a részét, tudta, hogy éppen a sarkon túl kezdődnek az AN blokkok, két utcával odébb pedig a régi textilgyár elhagyatott épülete terpeszkedik.
A lány olyan gyorsan döntött, hogy maga is meglepődött rajta. Hirtelen feltépte az ajtót, és kiugrott a kocsiból. Az öreg utánakapott, de csak a dzsekijét markolta, amiből Szilke gyorsan ki is bújt, és az a nagyapja kezében maradt.
A lány úgy futott, mint az őrült. Fel a járdára, be a blokkok közé, végig az első sétányon. Hallotta, ahogy az öreg Grünwald utánakiabált:
– Azonnal gyere vissza, ne csinálj ilyen butaságot! Kölyök, nem tudod, mibe kevered magad, ha most elszöksz tőlem!
A lány azonban rá sem hederített. Minden erejét beleadta a futásba, és csakhamar már két utcán is végigszáguldott. Éppen befordult a sarkon az egyik sikátorba, amikor egyszer csak megérezte, hogy üldözik. Hátrafordult, és látta, hogy az öreg a nyomában jár, sőt, mindjárt utol is éri.
Nem hitt a szemének.
Ez egyszerűen nem lehet igaz, álmélkodott. Képtelenség, hogy egy ilyen idős ember ennyire gyors legyen!
Grünwald kabátja kigombolódott, és csak úgy lobogott a szélben. Szilke ekkor berohant a sikátorba, amelynek a végében ott állt egy szemeteskonténer meg egy kupac téglatörmelék. Könnyedén átszökkent felettük. Legnagyobb meglepetésére a nagyapja tartotta vele a lépést. Ő is átugrott az akadályokon, és már olyan közel járt hozzá, hogy a lány szinte hallotta a légzését. Szilke hátra-hátrapillantott. A két testőrt nem látta sehol, de az is éppen elég idegességgel töltötte el, hogy a nagyapját nem sikerült leráznia.
Az utcák és a sikátorok ide-oda kanyarogtak, egyre szűkültek, és a lány azzal biztatta magát, hogy jól ismeri a terepet, itt nincs, aki megverje futásban. Most mintha elveszítette volna az üldözőjét, már nem látta sehol. De még nem lassított, minden érzékével veszélyt szimatolt. A kishaverok olyan sebesen kotródtak el az útjából, hogy alig vette észre őket, amint az árnyékok mélyére iramodtak.
Szilkét különös érzések rohanták meg. Megint elfogta a szédülés, és megérezte azt a furcsa szagot. Szél támadt. Az égen hirtelen összegyűltek a fellegek. Éppen, amikor a lány letért volna jobbra, az egyik sikátorba, az öreg Grünwald szinte a semmiből elébe toppant. Lekoppantott a botjával. Szilkét abban a pillanatban felkapta egy erős szél, és nekiszorította a szemközti tűzfalnak. A lány a földre zuhant.
Levegő után kapkodott, és közben a nagyapjára sandított.
Ez maga az ördög, gondolta keserűen. Egy démon. Hát sehogy sem tudok megszabadulni tőle?
Grünwald elindult felé.
– Állj fel! – förmedt rá.
Szilke feltápászkodott. Ijedten meredt a botra. Megfordult a fejében, hogy az öreg most mindjárt agyonüti azzal a varázslatos bottal.
Ejha, a bot!, A felismerés elemi erővel nyilallt belé. Minden a miatt az átkozott bot miatt van! Ha én azt megszerezhetném!
Az öreg egészen közel ért már. Szilke lehajtotta a fejét, és egy helyben toporgott.
– Ne tessék rám haragudni – szipogta. – Ígérem, hogy nem teszek ilyet többet.
Úgy tett, mintha nagyon megbánta volna a dolgot. Félelemtől reszketve várta, hogy a nagyapja megüsse. De az semmi ilyesmit nem tett. Csak nyakon csípte, és előrelódította a lányt.
– Indulás, Szilke! – szólt rá keményen. – Majd adok én neked, ha még egyszer így felbosszantasz!
A szél elcsitult, és ők elindultak visszafelé az autóhoz. Elhaladtak a romos textilgyár mellett. Szilke látta a bejáratot, a rozsdás, sarkig kitárt kapukat, és eszébe jutott, hogy ha azokon átjutna, odabent a gyárban rengeteg folyosó és búvóhely akad, sok átkötő út, és egy alagsori csatornajárat is, amely egészen a Zinka gyártelepig visz, ki a város szélére.
A megfelelő pillanatra várt. Az öreg Grünwald most nem figyelt rá, az utcanévtáblát nézte, kereste, melyik úton futottak idáig, hogy jutnának vissza leghamarabb. Ekkor Szilke egyszerűen fogta magát, kikapta a kezéből a botot, és rohanni kezdett a gyár felé. Olyan gyorsan csinálta, hogy a nagyapjának felocsúdni sem volt ideje.
A lány már átjutott a kapun, amikor végre visszanézett. Az öreg ott állt, ahol hagyta. Teli torokból nevetett. Azt kiáltotta:
– Nicsak, nicsak, mire áll az eszed, te vakarcs!
Rémisztőnek tűnt a nevetése. Aztán mégiscsak megindult a lány után. Most is eléggé gyorsan szedte a lábát, csakhogy ezúttal Szilke fürgébb volt. Berohant a gyárba, és egészen nesztelenül futott tovább. Úgy ismerte ezeket a termeket és folyosókat, mint a tenyerét. Egyikből a másikba rohant, éles kanyarokat vett, lement az alagsorba, átbújt a félig kifeszített ajtón, lemászott a falakba vert rozsdás létrafokokon, és máris a legmélyebb járatban találta magát. Úgy rohant előre, mint aki az életéért fut. Néha meg-megállt, fülelt. Semmit sem hallott.
Haverok bújtak elő az árnyékos zugokból, kíváncsian megbámulták a lányt. De ő most nem foglalkozott velük, sietett, hogy minél előbb kiérjen a csatornából. Jó fél órán át futott, a feje búbjától a lába hegyéig leizzadt. A nagyapja botját erősen magához szorította.
Amikor megállt pihenni, zaklatottan pillantott maga mögé. Alig bírta elhinni, hogy sikerült leráznia az üldözőjét.
Végre kiért a Zinka gyártelep szélére. Ez volt itt a város vége, egy lélekkel sem lehetett erre találkozni. Régen a banda ide járt sörözni. A falak tövében még most is szanaszét hevert a sok törött üveg. Kátrányszag terjengett a levegőben. A lány megint megállt, erősen lihegett.
Most először megnézte a botot egészen közelről. Csakugyan egy sárkány fejét formálta a markolata. A két szem vörösen izzott benne. Úgy gondolta, talán sokat is ér, hiszen egészen biztosan színezüstből készült. A boton végig rovások látszottak. A lány nem tudta eldönteni, hogy valami írás-e, vagy csak díszítés. Megvonta a vállát.
Nem számít, mondta magában. Fontosabb dolgom is akad. Elindult, hogy megkeresse Bagós Nicut. Arra gondolt, talán mégis meggyőzheti arról, hogy vigye magával külföldre.
* * *
Alkonyatkor az utcák mindig ijesztőbbnek tűntek, főleg az elhagyatottabb városrészekben. Miután Szilke kifutott a Zinka gyárból, a vasútállomás mellett találta magát, a lezárt sínek és a leselejtezett tehervonatok között. A távolból egy vonat füttyét hozta felé a szél. Innen csak egy kőhajításnyira volt a kettes villamos végállomása, így kicsit megnyújtotta a lépteit, hogy elkapja a fél hatost. Jobbra-balra forgatta a fejét, érezte, hogy nem túl okos dolog ebben a zónában ilyenkor egyedül csatangolni.
Tudta, hogy a banda innen öt megállónyira, a régi Decebal park melletti lepukkant bérházakban szokott lógni.
Lehűlt a levegő, és a lány fázni kezdett. A fél hatos nagyot döccenve elindult. Szilke futásnak eredt, és még éppen utolérte. A régi Tátra csigalassúsággal és fülsiketítő zörgéssel haladt a síneken. A blokkok előtt a járdán még kergetőztek a gyerekek, és ő irigykedve figyelte őket. Tudta, mindjárt rájuk szól az anyjuk, hogy menjenek be; kézmosás, vacsora, lefekvés, meg ilyesfélék következtek. Százszor elképzelte, milyen lenne, ha ő is egy ilyen családban élhetne, ha élne az anyja és az apja, és rendes otthonuk lenne.
Odébb egy csapat fiú álldogált a porolórudak előtt. Cigiztek, és Szilke hallotta, ahogy bömbölt a táskarádiójukból a manele*.
*Rom. népzenei populáris zenei műfaj a balkáni országokban, így Romániában is.
Idős férfiak ücsörögtek a villamos végében, és ők is a kis zsebrádióikat hallgatták. Mindenhonnan a Nemzeti Párt közvetítése hallatszott, miszerint egyre valószínűbb, hogy Románia nem fogja tudni elkerülni a háborút. Valaki átkapcsolt egy másik frekvenciára, ahonnan magyar adás hallatszott. Szilke élénken figyelt. Azt eddig is tudta, hogy tizenkét évvel ezelőtt, ezerkilencszáznyolcvankilencben forradalom tört ki Romániában, amelyet a kommunista diktátor, Nicolae Ceausescu és a hadserege sikeresen levert, és azóta megerősítette a hatalmát.
Azt is tudta, hogy két évvel később Európa szinte kettészakadt: a nyugati részt az Angol–Amerikai Unió hajtotta az uralma alá, míg a keleti részt az oroszok által létrehozott Kelet-Európai Szövetség. Ez utóbbiba tartozott Románia és Magyarország is. Viszont Magyarország évek óta egyre szabadabban kereskedett a Nyugattal, és úgy tűnt, most már nyíltan a nyugati Angol–Amerikai Unióhoz csatlakozna. A magyar riporter hangja vészjóslóan csengett:
– Értesüléseink szerint az orosz–román egység akkor is megmarad, ha Magyarország úgy dönt, kilép a Kelet-Európai Szövetségből, és belép az Angol–Amerikai Unióba. Ez azonban háborúhoz vezethet. Az orosz–román erők már meg is kezdték a mozgósítást.
Egy másik riporter most egy politikai szakértőt kérdezett:
– Ön szerint mekkora a háború esélye?
– Elég nagy, ugyanakkor a romániai helyzetet nagyban befolyásolja, hogy milyen döntést hoz az Autonóm Erdélyi Tartomány.
– Kérem, magyarázza el Erdély szerepét ebben az egészben!
– Nos, mint az köztudott, a romániai forradalom leverése után
Erdély kivívta magának az autonóm tartomány címet. Ez azt jelenti, hogy bár Romániához tartozik, sok kérdésben ő maga szavazhat a saját sorsáról. És az is köztudott, hogy az ott élő magyar és szász közösségek nem örülnek az oroszok befolyásának. Az elmúlt hetekben Kolozsváron és Temesváron is zavargások törtek ki. Sokan most is a háború ellen tüntetnek. A helyzet jelenleg pattanásig feszült.
Egy rendőrautó haladt el a villamos mellett, mire az öregek óvatosságból gyorsan kikapcsolták a rádiót. Közben az úton egyre több katonai teherautó húzott el mellettük, és Szilke a villamosablakból látta, hogy a helyi rádióállomás előtt fegyveres őrök állnak.
Vajon tényleg háború lesz?, gondolta magában.
Mindent beborított az utcai lámpák sápadt, sárgás fénye, meg a tévék szobákból kiszüremlő villogása. Az öregasszonyok, akik ez idáig a blokkok előtti padokon vagy faládákon üldögéltek és pletykálkodtak, most összébb húzták magukon a kínai dzsekiken átvetett hárászkendőket, és szedelőzködtek, hogy felmenjenek a lakásaikba.
Szilke elmosolyodott, amikor észrevette a kishaverokat az utcán. Szerette őket akkor figyelni, amikor leszállt az este. Ilyenkor nagy bátran előmásztak, és mindenfelé császkáltak a városban. Az emberek nem érzékelték őket, azt sem tudták, ha éppen a fejükön bucskáznak át az árnylények, vagy belopóznak az otthonaikba, és meglapulnak a sarkokban, repedésekben.
Szilke tudta, hogy nem ártanak ők senkinek, csak szeretnek összevissza kóborolni.
A villamos befordult a Decebal park felé vezető utcába, olyan lassan vette a kanyart, hogy a lány le is tudott ugrani róla, és gyalog folytatta tovább. A dzsekijére gondolt, amely az öreg kezében maradt.
– Milyen kár érte – sóhajtotta. – Most már irtóra fázom.
Felpillantott a távolban az ég felé meredező Hőközpont kéményére: vastag füstfelhőket pöfögött, ezek szerint már mindenütt beindították a városban a távfűtést. Szilke végigloholt egy szűk sikátoron, amelyre a földszinti konyhák ablakai nyíltak. Összefutott a szájában a nyál, ahogy megérezte a jó szagokat. Úgy rátört az éhség, hogy alig bírt magával. Az egyik konyhából frissen sült lángos szaga áradt. Megtorpant, arra gondolt, be kéne szólnia, hátha adnának egy darabot.
Aztán elszégyellte magát. Még sosem koldult, és dacosan eldöntötte, hogy nem pont most fogja elkezdeni. A guberálás viszont más eset volt. Abban már elég nagy tapasztalatra tett szert. Odament a kukákhoz, és gyorsan beletúrt a szemétbe. Egy egész kifli akadt a kezébe. Mohón enni kezdett, és iszkolt tovább a bérházak felé.
Nem a főbejáraton ment be, mert nem akarta, hogy a fiúk meglássák.
Megkerülte az épületet, és beosont a bal oldali kiskapun. Felment egy emeletnyit. Ezekben a házakban már nem lakott senki, az ajtók és az ablakok helyén csak hatalmas lyukak tátongtak. A falak bepenészedtek és már mindenütt leomlott a vakolat, a szobák tele voltak szeméttel meg ürülékkel. Már hallotta is Bagós Nicu hangját, amint a többiekkel beszélgetett.
Szilke kilesett az egyik ablaküreg mögül. A fiúk a belső udvaron álltak, a szokott helyen. Egy régi fémkukában tüzet raktak, annál melegedtek. Cigiztek, és arról beszéltek, minél hamarabb indulni akarnak külföldre. Nicunál ott volt egy tornazsák, azt rálökte az udvaron álló, kiszuperált Dacia motorházára, és azt mondta:
– Na, srácok, gyertek, mert most osztozkodni fogunk!
Szilke csodálkozott, hogy ilyen hamar meg is szabadultak a lopott holmiktól, aztán eszébe jutott, hogy persze, hiszen Nicu még a meló előtt azt hangoztatta, talált vevőt. A lány most hegyezte a fülét, mert valaki az ő nevét mondta.
– Tudjátok, a kiscsaj nem döglött bele a villámcsapásba. Lehet, hogy visszajön a részéért.
Szilke lélegzet-visszafojtva figyelte, mit felel erre a Bagós. A bandavezér felröhögött.
– Tök mindegy – mondta, és kipöckölte a csikket. – Még ha vissza is vergődne ide, mi már nem leszünk itt. Holnap éjjel olajra lépünk. És különben is – folytatta gúnyos hangon –, egy ilyen nyikhaj hülyét nem vihetünk magukkal, nem kockáztathatjuk, hogy megállítsanak minket a román-magyar határon.
Ez itt egy román banda, a mocskos kis magyar meg mehet vissza oda, ahonnan idejött. Ázsiába, vagy hova.
Szilkének könnyek szöktek a szemébe. Úgy szorította a botot, hogy majdnem eltörte.
Nicu közben kipakolta a pénzt a kocsira, a többiek odagyűltek, meghúzták a sörösüvegeket, és várták, hogy megtörténjen az elosztás.
Szilke felnézett az égre. Elöntötte a keserűség. Erősen kívánta, hogy jöjjön a vihar. Rögtön érezte is magában azt a bizsergető érzést, megmozdult körülötte a levegő. Először csak egy enyhe fuvallat jött, majd rendes szél. Felkapta, és elsodorta az udvaron heverő sörösdobozokat, cigicsikkeket, nejlonzacskókat. Csakhogy ez még mindig nem volt az igazi. Szilke nagyobbat akart, igazi, dörgedelmes vihart. És rengeteg villámot.
Hogy is csinálta nagyapa?, töprengett.
Lekoppantotta a botot, ahogyan az öreg, és a következő pillanatban egy irgalmatlan erő egyszerűen hátralökte. A lány a falhoz ütődött. A botot nem engedte el, de olyan nehéz volt megtartania, mintha egy láthatatlan erő ki akarta volna csavarni a kezéből. Szörnyű dördülés hallatszott, éppen az orra előtt csapott be egy villám a bérház udvarára. Senkit sem sújtott agyon, de szélförgeteg keletkezett, és Szilke már csak azt látta, hogy a száz- és kétszázlejes bankók kavarogva szállnak ki a bérházból, el a városközpont felé.
Nicu üvöltött. Mindenki ordított. A kuka felborult, a szél felemelte és az oldalára döntötte a Daciát. A fiúk próbáltak belekapaszkodni valamibe, de olyan erős volt a légmozgás, hogy jó félméternyit megemelkedtek, és rongybábukként csapódtak a tűzfalnak vagy egymásnak. Szilke csont roppanását hallotta, valaki azt kiáltotta, eltört az orra. A hirtelen jött szél összezúzta a még épen maradt ablakokat, a földszinti lakások bedeszkázott ajtónyílásaiból pedig kitépte a deszkákat. Ember, üveg, falomladék megállíthatatlanul kavargott a levegőben, majd hirtelen a földre zuhant.
Aztán az egész kezdődött elölről.
Szilke nem állta meg nevetés nélkül. Rettentően mulatságosnak találta a szélvihar közepén kapálózó fiúkat. Aztán gyorsan, hogy észre ne vegyék, kislisszolt az épületből. A vihar továbbra is dühöngött, de a lány már nem törődött vele, rohant tovább a víztorony irányába. Folyton Nicu arcát idézte fel, és ki-kibuggyant belőle a kacagás.
– Micsoda bamba képet vágott, ahogy a pénz huss, elszállt előle a levegőbe!
Végül eljutott a víztoronyig, és megállt, hogy kilihegje magát. Egyszer csak rátört a jól ismert szorongás, és megdördült felette az ég, az arcába vágott egy hirtelen jött jeges szél. Valami nem volt rendben. Megfordult, és szembetalálta magát a nagyapjával.
Látta, hogy az öreg borzasztóan dühös. Hirtelen azt sem tudta, mit csináljon, merre meneküljön. Felemelte a botot, erősen lekoppantott vele, de csak annyit ért el, hogy erősen felsüvített a szél, majd gyorsan el is hallgatott. A villám, amelyet a lány le akart hívni a felhőkből, nem akart jönni, akármilyen erősen is gondolt rá. Az öreg Grünwald ekkor odalépett hozzá, kirántotta a kezéből a botot, és csettintett a két ujjával, mire elhallgatott a szél.
Még egyszer csettintett, és elhallgatott a dörgés.
A harmadik csettintésre eleredt az eső. Furcsa, kékesen ragyogó eső szitált, és Szilke nézte, ahogy különös, csillogó táncot jár a háztetőkön, és tisztára mossa az utcákat. A kishaverok előbújtak, és vidáman lubickolni kezdtek a tócsákban. Szilke nem mert megszólalni, de magában azt gondolta:
Tyűha, ez azért nem semmi!
Grünwald megpörgette a botot, majd szelíden Szilke fejére koppintott a sárkányos markolattal.
– Nem megmondtam, hogy maradj nyugton? – korholta. – Ostoba kölyök! Tőlem úgysem lehet egykönnyen meglógni.
Szilke eleinte dacosan állta a tekintetét, de aztán lehorgasztotta a fejét, és reszketni kezdett. Az öreg nyugodt, de határozott hangon beszélt hozzá:
– Szép kis kalamajkát csináltál! – dorgálta. – Tán azt hiszed, hogy csak úgy büntetlenül lehet játszadozni a széllel meg a felhőkkel? Azt képzeled, hogy az erő, amivel az imént szórakoztál, ebben a régi botban van? Tudd meg, hogy a bot csak egy eszköz. Az erő belőled, belőlünk fakad, és ha nem tanulod meg rendesen használni, fel fog emészteni, és bele is halhatsz. Megértetted, Szilke?
A lány bólintott. Nehezen állta meg, hogy ne eredjenek el a könnyei. A nagyapja megcsóválta a fejét, és így szólt hozzá:
– Nézd, kölyök, ez még csak a kezdet. Mert sok minden van, amit nem tudsz, és én vagyok az egyetlen, aki megtaníthatja neked. – Hümmögött egy kicsit, majd némi elismeréssel a hangjában folytatta: – Már az is csodálatos, hogy a magad eszétől ennyi mindenre rájöttél, de hidd el, a neheze csak ezután következik. Mindezeknek a dolgoknak érteni kell a csínját-bínját, és ahhoz sok gyakorlás kell, meg komoly szakmai felügyelet. Látom, hogy kezdő létedre ez idáig egészen jól elboldogultál.
Egyből tudtam, ahogy megláttalak, hogy megvan benned a spiritusz, de sokat kell még tanulnod.
Szilke most végre fel merte emelni a fejét, és megint a szemébe mert nézni.
– Tessék mondani – kérdezte halkan –, kicsoda maga valójában? Tényleg a nagyapám?
– Az vagyok – felelte az öreg nagyon komolyan, majd hozzátette:
– És én kavarom a vihart mindenütt, ha úgy tetszik. Nemcsak a rendes vihart, a felhőket, a villámokat, a szelet, hanem azt a fajtát is, ami az emberekben legbelül vagy a nemzetek között dúl. – Szusszanásnyi időre elhallgatott, majd folytatta: – Ha én úgy akarom, háború lesz ebben az országban. Ha úgy akarom, béke. És én döntöm el, kik ugorjanak össze kivel, és mikor. Eddig érted-e? – kérdezte a lánytól.
Szilke némán bólintott.
– Minden árnyéknak én parancsolok – folytatta az öreg Grünwald –, és ebben, vagy a másik világban azt teszek, amit csak akarok. Ha úgy hozza az érdekem, útjára eresztem a káoszt, hogy aztán megteremtsem belőle a békét. – Sokat tudóan végigsimított a különös boton, majd folytatta: – Én vagyok a fortélyos, a csalafinta, a sötétben lopózó, a veszedelmes ötletek sugalmazója. Emberek és árnyak bábosa. A szerencse kerekének forgatója. – Most a lány szemébe nézett: – Te pedig az ivadékom vagy, kölyök. Az én vérem, az én unokám. No, ne félj, látom én rajtad, hogy jóravaló gyerek vagy. Tudom, nem akartál te rosszat, és nem is büntetlek meg a korábbi kis mutatványodért. Majd szépen lassan megtanulod, hol a helyed. Megtanulod, mit hogyan csinálj. És ha engedelmes leszel, ha hallgatni fogsz rám, sokra viheted.
Szilke zavartan állt egyik lábáról a másikra. Aztán tépelődni kezdett magában.
– Most mi lesz velem?
– Az lesz, hogy szépen hazamegyünk – hallotta a nagyapja válaszát.
Elhűlve az öregre meredt. A férfi szája nem mozgott, a hangját a fejében hallotta. Ebben a pillanatban kezdte elhinni, hogy ez a férfi tényleg a nagyapja. Az öreg most odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát.
– Látod – mondta neki továbbra is a fejében –, nincs mitől félned. Én majd vigyázok rád.
– Nagyapa – kérdezte tőle gondolatban Szilke –, egészen biztosan nem kell többé visszamennem az intézetbe?
– Egészen biztosan – nyugtatta meg az öreg. – Most, hogy megtaláltalak, soha többé nem engedlek el magam mellől.
A lány szívét jóleső bizsergés járta át.
Az öreg Grünwald volt az első ember az életében, aki azt mondta, kell neki.
Egyre inkább úgy érezte, mégis vele akar menni. Az eső elállt. Szilke alaposan átázott, és most didergett. A nagyapja elhozta a lány dzsekijét, és a vállára terítette. Átkarolta a lányt, és elindultak vissza az autóhoz. Szilke megkérdezte:
– Nagyapa, akkor mi most valamiféle varázslók, vagy démonok, vagy micsodák vagyunk?
Az öreg rákacsintott, és beleborzolt a lány csatakos hajába.
– Garabonciások vagyunk, Szilke. Egyszerű garabonciások.
Amikor visszaértek a kocsihoz, és beültek, Rudi az anyósülésen felhördült:
– Na, ez aztán jól indul. Ráncba kell szedned ezt az ördögfiókát, különben sok bajunk lesz vele!
Grünwald egyetlen intéssel elhallgattatta.
Szilke úgy elfáradt, hogy úgy érezte, mindjárt elalszik. De csak egyre dobolt benne a szó: garabonciások. Ismerte a kifejezést, de nem tudta eldönteni, hogy az ő esetükben jót vagy rosszat jelent. Mindaz, amit a nagyapja elmondott neki, szétforgácsolódott mondatok és szavak formájában kavargott az agyában. Teljesen összezavarodott.
Eközben kiértek a városból, és az országúton haladtak a közeli erdő irányába. A lány annyira elálmosodott, hogy úgy döntött, szundít egyet. Összekuporodott az ülésen, és a fejét az öreg Grünwald vállára hajtotta. Mire felébredt, és kinézett az ablakon, látta, hogy a táj teljesen megváltozott.
Mintha egy átlagos országúton haladtak volna, ám mégis valamiképpen teljesen másnak tűnt. Minden megváltozott: az esti fények, a levegő íze, a szél suttogása. Szilke eddig még sosem figyelt fel rá, de most határozottan érezte, hogy a szél rezgéseket és hangokat ad ki.
Az út két oldalán sűrű, erdős részek váltották egymást, és Szilke látta, hogy a kishaverok csak úgy nyüzsögnek mindenfelé az ágakon és a törzseken. Ezen elámult, mert még sohasem látta őket ekkora tömegekben mozogni.
A falevelek furcsán, ezüstösen fénylettek, és a lánynak úgy tűnt, mintha életre kelnének: az ágak és a levelek hol összefonódtak, hol szétváltak, hol pedig az ég felé nyújtózkodtak.
Amikor az erdős részek elmaradoztak mögöttük, széles mezők tárultak a szeme elé. Néhol házak látszottak, amelyeknek az ablakából fény szüremlett, ám a tetők fölött úgy vibrált a levegő, mintha minden pillanatban vihar készülne kitörni. Az égen felhők kavarogtak és gyúródtak egymásnak, és villámok cikáztak rajtuk keresztül. Szilke legnagyobb megdöbbenésére a felhők fátyolán túl hatalmas, lebegő sziklák alakja sejlett fel, amelyek vastag gyökerekkel kapcsolódtak a földhöz. Ilyen gyökérszerű nyúlványok látszottak mindenütt a mezőkön, sőt, az erdők közepén is, és irtózatosan magasra, a felhők fölé tornyosultak. Szilke egy pillanatra úgy látta, mintha repülő emberi alakok mozognának az ég alján lebegő sziklák között. Hátrahőkölt és megdörzsölte a szemét. Mire ismét kinyitotta, az alakok már eltűntek.
Péter, a sofőr hátrapillantott, és megkérdezte:
– Hogy érzed magad? Nem vagy rosszul? Már régóta átjöttünk, és mindjárt hazaérünk.
Szilke értetlenül pislogott.
– Átjöttünk? De hová?
– Ez a mi világunk – mondta neki a nagyapja. – Párhuzamos az emberekével. Amikor első alkalommal jön át valaki, kicsit rosszul szokott lenni.
– Nos – ráncolta a homlokát Szilke –, én egészen jól vagyok.
A távolban vörös volt az ég alja, és borzalmas dörgéseket hozott a szél. Messze, nagyon messze, a felhőkön át a lány különös sziluetteket pillantott meg.
Mintha hatalmas lények vagy repülő szerkezetek akaszkodtak volna össze egymással.
– Mi történik ott? – mutatott arra.
– Háborúban állunk – felelte a nagyapja. – De neked nem kell félned. Ez a hely itt biztonságos.
Rudi morgolódott.
– Éhes vagyok. Muszáj ennem valamit – közölte.
Elővett a kesztyűtartóból három nyers tojást. Egyenként bedobálta őket a szájába, és éles fogaival pillanatok alatt szétmorzsolta őket. Szilke elborzadt. Félelmetesnek tűnt a nyers tojások hajának a recsegése. Rudi olyan mohón evett és csámcsogott, mint valami vadállat.
Szilke ekkor észrevette, hogy a mellettük elsuhanó fák koronája fölött három fekete árny tűnt fel. Először csak egy, aztán még egy, majd egy harmadik. Egy darabig együtt haladtak a kocsival, aztán eltűntek.
Grünwald Móricz rászólt a sofőrre:
– Állj csak meg!
Majd odafordult Rudihoz:
– Te is láttad a keresőket, igaz?
– Igen.
– Akkor bajba kerültek. Segítenünk kell nekik!
– Úgy bizony – sóhajtotta a testőr. – Mikor akarsz indulni?
– Most azonnal – közölte Grünwald, és kiszállt az időközben megállt autóból.
Megragadta a lányt, maga felé fordította az arcát, és szigorúan így szólt hozzá:
– Ide hallgass, Szilke. Nekem most el kell mennem. Már nincs messze a ház, Péter majd odavisz. Maradj nyugton, rendben? Holnap érted jövök, de addig ne csinálj semmi galibát. És bármit is látsz, ne ijedj meg. Itt biztonságban vagy, és senki sem bánthat téged.
A lány bólintott, hogy megértette.
Ekkor olyasmi történt, amit Szilke, ha nem a saját szemével látja, soha senkinek nem hitt volna el.
Az öreg Grünwald odalépett Rudihoz, aki a pillanat töredéke alatt egyszerűen átváltozott egy hatalmas, irtózatos kígyóvá. Szilke meg sem tudta rendesen figyelni, annyira gyorsan történt az átváltozás.
Egy kékes villanást látott, majd tekergő kígyótestet, ijesztő sárkánypofát, fényes, ezüstszínű pikkelyeket, aztán pedig a nagyapját, ahogy a teremtmény hátára ugrik, rásimul a vonagló testre, és huss, felemelkednek a levegőbe.
Nesztelenül, elképesztő sebességgel távoztak, a lány nem is bírta követni őket a tekintetével, csak a kékes farok végét látta még egyszer felvillanni a felhők között.
A lány szíve olyan hevesen kezdett el verni, hogy majdnem kiugrott a helyéből.
Péter beindította a motort, majd aggódva hátrafordult:
– Meg fogod szokni – mondta neki biztató hangon.
– Azt hiszem – motyogta Szilke –, most egy kicsit rosszul érzem magamat.
Már nem hallotta, mit válaszolt neki a másik, mert elveszítette az eszméletét.