A lengyel Pawel Pawlak Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával című kötete a hatvanas éveket idéző mesekönyv, melyet a szerző saját retro illusztrációi egészítenek ki, és ami mindenkit visszarepít a múltba.
Az okos, érzékeny, talpraesett 7 éves Ancsa néha pont olyan, mint egy mai kislány: grimaszol a családi fotón, szereti a pingvin papíros jégkrémet, ám nem szereti, ha szúrós a ruhája, és sokszor belebeszél a felnőttek dolgába. De egy fontos különbség van: ő sokkal-sokkal korábban született, és a 60-as évek végén él Lengyelországban, talán éppen abban az időben, amikor a most olvasó gyerekek nagymamái. Ő még élőben nézi a holdraszállást – ráadásul fekete-fehér tévén, írógépen tanul írni, és fillérrel fizet a boltban, ahol csak háromféle sajtot lehet kapni.
A könyvben rövid, nosztalgikus, vidám történetek és vicces rajzok mesélik el a mai olvasóknak Ancsa gyerekkorát, az akkori lengyel hétköznapokat – és egy eltűnt világot, ami talán nem is olyan sokban különbözik a miénktől. A könnyen olvasható, képekkel gazdagon illusztrált könyvet bátran ajánljuk együtt olvasásra is, hiszen generációk közötti beszélgetéseket indíthat el.
Pawel Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával
negyediknél kicsit többedik fejezet
A pedálos Moszkvics
Hatodik születésnapjára Ancsa egy pedálos autót kapott Kálnám bácsitól. Négy kereke volt igazi gumikkal, kellemes tapintású kormánya, kényelmes ülése; csillogó, piros karosszériáján pedig Moszkvics* felirat díszelgett. A világ végére is el tudott vinni, csak be kellett szállni.
Az expedíció főpróbáját Lajcsi hiúsította meg. Amint apa magára hagyta Ancsát az udvaron, Lajcsi, a kis csirkefogó a sarki lépcsőházból odalépett a homokozó körül keringő tűzgömbhöz, és a lábával megállította. Szó nélkül kipenderítette Ancsát a kocsiból, és elhajtott.
Apa, akit a felsült világutazó üvöltése visszahívott, ugyan gyorsan visszaszerezte a járművet a rablótól, de újabb expedíciókra már nem volt mód. Sem anyának, sem apának nem volt ideje, hogy elkísérje Ancsát udvarközi útjain, így a Moszkvics az erkélyen kötött ki.
Az erkély kicsi volt, sem balra, sem jobbra nem lehetett fordulni rajta. Vagy előre lehetett hajtani, vagy hátra. Fél lépést az egyik irányba, felet a másikba.
Ekkor tanult meg Ancsa álmodozni.
tizenötödik, magas zsírtartalmú fejezet
A boltban
Ancsa gyerekkorában csak háromféle sajtot lehetett kapni az élelmiszerboltban: ömlesztett sajtot, sárga sajtot és „fehér sajtot”, más néven túrót. Ez egyáltalán nem könnyítette meg a vásárlást, főleg, ha egy hétéves kislánynak kellett egyedül intéznie.
– Ancsikám, ugorj már le a tejboltba, és vegyél egy kis túrót, jó? Fél kilót. Olyan kocka alakút. Magas zsírtartalmút. Ne soványat vagy félzsírosat! És ne savanyút! Derelyét főzünk! – mondta anya, és Ancsa kezébe nyomta a nejlonhálót és a pénztárcát.
Habár nem volt messze a bolt, Ancsának volt ideje többször is elismételni magában a rövid-hosszú bevásárlólistát. Ma-gas zsír-tar-tal-mú tú-ró, klikk! Nem sa-vanyú, klikk! Koc-ka a-la-kú, klikk! Fél ki-ló, klikk! – próbálta a fejébe vésni a pénztárca fémcsatját kattintgatva.
A boltban beállt a sor végére. Lassan, lépésről lépésre haladt a pult előtt, tanulmányozta a bolt polcait. Legfelül sűrített tejes konzervek és műmézes vödrök álltak plafonig érő gúlákba tornyozva. Lejjebb kék-fehér papírdobozok látszottak: az ezekben lévő tejporral Ancsa a szünidei kempingezéskor szokott belakmározni. Alattuk kenősajtok sorakoztak lapos kartondobozban,
arany és ezüst sztanioljuk úgy csillogott, mintha lovagok csapatai lennének.
Az üveges hűtőben, amelynek áramfejlesztője szüntelen dorombolt, mint egy hatalmas, krémszínű kandúr, tartották a „fehér sajtot” meg a sárgasajt-tömböket.
Csak belül voltak sárgák, kívül piros viaszburok vette körül őket, amit le kellett húzni, mielőtt a lyukas sajtszelet a szendvicsen landolt. A piros csík puha volt, és Ancsa gyakran kis golyót gyúrt belőle, amiből aztán egész jó állatokat lehetett formázni. Odébb, a pulton tojások voltak; mögöttük a drótládában palackok látszottak,
bennük más-más színű kupakkal lezárva tej és tejföl. Legközelebb, közvetlenül Ancsa szeme előtt cukrozott keksz és finom mákos és lekváros aprósütemény csillogott a vitrin üvege mögött, no meg szabályos sorokban „nyári fagyik” kínálták magukat. Ancsa imádta roppanó tölcsérüket, és a tejszínes cukorhabot, ami levolt öntve csokiv…
– Mi tetszik?! – zökkentette ki az ábrándozásból Ancsát egy fenyegető hang, aminek hallatán más kimenekült volna a boltból. De Ancsa nem zavartatta magát,
túlságosan szerette a derelyét. Behunyta a szemét, és egy szuszra kivágta:
– Kérekszépenfélkilóderelyénekvalóteljeszsírtartalmúnemsavanyúkockaalakútúrót!
A nagydarab, fehér kötényes, csipkés hajpántos eladónő szigorúan végigmérte Ancsát, majd szó nélkül a mérlegre helyezte a kocka túrót. A mutató egy pillanatig bizonytalanul imbolygott, hogy végül rámutasson a 0,5 kg feliratú vonalkára. Az eladónő levette a túrót a mérlegről, sietség nélkül becsomagolta egy papirosba, és odatolta Ancsa elé. Ő fizetett, berakta a fehér kincset a nejlonhálóba, a pár fillér visszajárót – klikk! – bezárta a piros pénztárcába, majd büszke léptekkel elindult a kijárat felé.
Lassan baktatott haza, élvezve a példaszerűen teljesített küldetés örömét. A vállán átvetett hálóban lógó félkilóderelyénekvalóteljeszsírtartalmúnemsavanyúkockaalakútúró kellemesen nyomta a hátát. Az anya által aznap készített derelye pedig majdnem úgy ízlett Ancsának, mint a nagyié.
nagykorú fejezet
A júliusi hold
1969 nyarán Ancsa már saját lakásukban nézhette Füles Mackó meséit. Mindez – különös módon – Hogyvagy bácsinak volt köszönhető, aki színes tévéről álmodott, ésfeketefehér Orion készülékének képernyőjére átlátszó, színes nejlont aggatott. Vízszintes – felül kék, középen zöld, alul barna – csíkokon keresztül lehetett nézni a tévé képeit, amelyek immár élénk színekben pompáztak. Az ötlet a westernfilmeknél és a mezőgazdasági műsoroknál valamelyest működött, a krimisorozatnál azonban,
amelyre anya és apa csütörtökönként átugrott Hogyvagy bácsihoz, már kevésbé. Ancsa szülei nem akartak lemondani a hagyományos, fekete-fehér krimiről, de Hogyvagy bácsi sem a nejlonról, így apa végül rábeszélte anyát, hogy
vegyenek egy tévét.
A Stadion nevű, NDK*-gyártmányú készülék (apa kedvelte a német gyártmányokat) abban a szobában állt, ahol Ancsa és a nővére aludtak. A szüleiket lenyűgözte az új készülék. Sokszor késő estig nézték a tévét, akkor is, amikor a lányok már elaludtak az ágyban. Ha felnőtteknek szóló film ment, apa fotelekből épített falat, hogy az illetéktelen, túl fiatal szemek ne láthassák a képet. Ancsa persze hamar kidolgozta annak a technikáját, hogy a paplan alatt ügyesen megforduljon, és nem jelentett neki problémát semmilyen akadály.
Egy szombat este, a másnapi műsor ismertetésekor (amit egy szőke, mosolygós bemondónő olvasott fel lágy hangon) apa felpattant a fotelből.
– Hallottátok? Az Apollo–11 holnap landol a Holdon! Hihetetlen! Ember a Holdon. Nézzük a közvetítést! – jelentette ki izgatottan.
Vasárnap, vacsora után anya egy tányér aprósüteményt tett az asztalra, apa teát vitt, és mindenki leült a tévé elé.
Szürke, homályos volt a kép, a három űrhajós beszélgetése a Földdel pedig úgy hangzott, mintha bedugult orral beszélnének, a szájuk tele lenne zizegő celofánnal, és mindennek tetejébe egy fortyogó levessel teli, csavart fémcső végén állnának. Ancsa később sokáig azt hitte, így hangzik az angol nyelv.
Szünidő volt, a lányok hétfőn nem mentek iskolába, de számítottak rá, hogy a közvetítés órákig fog tartani, és a lányok csak az elejét nézhették. Amikor az Apollo–11 űrhajó négylábú, robotszerű leszállóegysége biztonságban megállt a Hold felszínén, szüleik bezavarták a lányokat az ágyba, és mondták, hogy aludjanak.
Ancsa úgy döntött, alkalmazza a bevált módszert. Úgy tett, mintha aludna, miközben észrevétlenül alagutat formált a paplanból, amelyen át láthatta, mi történik a tévéképernyőn. Időnként ugyan belealudt, de sikerült fennmaradnia addig, amíg az első űrhajós le nem ugrott a leszállóegység létrájáról a Hold felszínére. Pont úgy csinálta, mint ő, amikor leugrott az udvari porolóról. Ekkor
Ancsa elaludt. Azt álmodta, hogy Neil, Buzz és Michael*társaságában futkároznak az udvaron, bukfenceznek a füvön, és szünidei kalandjaikat mesélik egymásnak a csúszdán, amely álmában Holdra szálló egység volt.
Reggel kialvatlanul, de végtelenül boldogan ébredt. Sikeres éjszaka volt!
* Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins: három amerikai űrhajós, az Apollo–11 küldetés, az első emberes holdutazás résztvevői. 1969. július 19-én érték el természetes kísérőnk pályáját. Armstrong és Aldrin egy speciális egységgel leszállt a fehér bolygó felszínére, Michael Collins pedig a Hold körül keringő Columbia űrhajóban várta őket, amellyel aztán együtt tértek vissza a Földre. Ancsa rengetegszer álmodott erről az expedícióról.