Valamiért még mindig él az emberben a fóbia a történetektől. Felismerjük, hogy képesek gyógyítani, szórakoztatni, inspirálni, na, de igazán komoly dolgokra nem lehet használni őket - például meggyőzésre. Györffy Kinga ennek a rég elfeledett, és a társadalmi elvárások miatt mélyre gyűrt módszerét magyarázza el könyvében. Elmeséli, hogy a történetmesélésben, mekkora szerepe van az empátiának, az alkotóerőnek, az elengedésnek, a láttatásnak, a sebezhetőségnek és az elmélyült jelenlétnek. A vezetőknek és magánembereknek is hasznos kötet tehát lépésről lépésre magyarázza el a történetmesélés titkait egy olyan világban, ahol hiába van történetdömping, túlközlés, a személyes történeteknek mégis megmarad egy kikezdhetetlen titkuk: nincs belőlük másodpéldány. Olvass bele!
Györffy Kinga Szabadulás a sztorifóbiából
BEVEZETÉS
SZÉLCSENDES JÚNIUSI DÉLUTÁNON INDULT EL Tuki a belvárosból, 1944-ben, láthatatlanul remegő szoknyaszegéllyel. A tizenhét éves lány elhaladt a sarki újságosbódé mellett, el a koszlott bérházak sora mellett, majd hatvan perccel később el a Thököly úti villaépületek mellett is. Befordult az egyik mellékutcába, és láthatatlan másodpercekre torpant csak meg, kistáskáját szorosan magához húzva, mielőtt besurrant a Zománcgyár kapuján.
Ott, a gyár nyomorúságos területén tartották fogva a munkaszolgálatos férfiakat, köztük Tónit, a rokont és jóbarátot. Rendes nevén Szerb Antalt. Akinek ruhaneműre és biztató szóra volt szüksége, és aki másnap írt erről a látogatásról egy levelet a feleségének: „Itt járt Tuki, és hozott két váltás fehérneműt…” Ezt a levelet ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik. Tuki, rendes nevén Gere Klára, remegő szoknyaszegéllyel surrant ki a Zománcgyár kapuján, túlélte a háborút, majdnem nyolcvan évig élt, és negyven évig dolgozott gyerekorvosként. Ez a történet azóta fontos számomra, amióta a férjem először mesélt róla. Gere Klári ugyanis az ő nagymamája. Szerb Antal levelének másolatát a nappalink falán őrizzük – házasságunk kezdete óta. De a történet a koronavírus-járvány idején vált igazán jelentőségteljessé számomra: a bezártság hónapjaiban sűrűn nézegettem Tóni noteszlapjainak négyzethálóját, mögötte a júniusi napot, barna képkeretben. A jövőjét, sőt életét kockáztató kamasz lányt – a félelmein felülkerekedő Tukit.
Ez a történet keretezte át bennem, végső soron, a jelen eseményeit, a bizonytalanhoz fűződő viszonyomat, nehéz és félelmetes érzéseimet.
Történetek – krízis idején
A szakirodalomból tudjuk, hogy válságban mindig megnő – nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is – a történetek iránti fogékonyság. Miért?
Mert a krízissel járó zavarodottság és fenyegetettség magával hozza az értelemkeresés fokozott igényét,
ezt pedig történeteken keresztül tudjuk kielégíteni. Az elmúlt két évben valós és virtuális életünk minden kommunikációs szintjén és színterén megsokszorozódtak a történetek: a legkülönfélébb színvonalat képviselve, egymásnak gyakran ellentmondva vagy egymással versenyezve. Az elmúlt két év azonban nem pusztán megsokszorozta a történeteket, hanem a helyük átrendeződését is eredményezte. Az otthoni online munkavégzés például olyan falakat bontott le, és olyan átjárások, átjárhatóságok lehetőségét (vagy: kényszerét) hozta el, amelyek azelőtt elképzelhetetlenek voltak. Korábban viszonylag egyszerűen el lehetett különíteni egymástól az úgynevezett előszobai (széles közönségnek is mesélhető), a konyhai (szűk, bizalmas körnek szóló) és a hálószobai (az intim szférában tartandó) történeteket – ez a karantén idején alapjaiban változott meg. Könnyen előfordulhatott ugyanis, hogy az otthoni konyhánk lett, mondjuk, a prezentációink, megbeszéléseink vagy tárgyalásaink helyszíne, s mint ilyen, óhatatlanul személyes narratívát közvetített rólunk.
Túlkapások és tartózkodások
A történetek ilyen fokú megsokszorozódása és átrendeződése természetesen a túlcsordulások és túlkapások számát is megnövelte. Gondoljunk csak például a bulvárnak és üzletnek azokra a határterületeire, ahol szakmai teljesítmény hiányában a történet már nem kommunikációs eszköz, hanem a teljesítmény maga. A közelmúltbeli szélsőséges esetek egyike az az élőben közvetített szülés, amit fejenként ezernégyszázkilencven forintért bárki végignézhetett online. Miért és hogyan kerül a legintimebb hálószobai történet egyenesen az erkélyre? Az ilyen és hasonló kérdések nyomán nőtt meg részben, érthető és várható módon, a túlkapások túl oldalán, a történetmeséléssel szembeni tartózkodás száma és intenzitása. De ennek a könyvnek nem az általában vett idegenkedés a tárgya. Hanem az a sztorifóbiává hatalmasodó ellenérzés, amit az elmúlt időszakban tapasztaltam – az üzleti, tudományos és szociális szféra hétköznapjaiban, azokban a szakmai és vezetői helyzetekben, amelyeket a résztvevők komolyként definiáltak, és amelyekben tétként a meggyőzést jelölték meg. Megszámlálhatatlanul sokszor hallottam és hallom, hogy „igen, igen, a történetek tudnak öngyógyítani és gyógyítani, szórakoztatni és színesíteni, tudnak gyönyörködtetni is, inteni és inspirálni… na, de a meggyőzés! Az más. A meggyőzést ténylegesen csak érvalapú, komoly bizonyítással lehet megvalósítani.” Ha meggyőzésre kerül tehát a sor, megjelenik a sztorifóbia. Ami túlmutat a sztoriszkepticizmus óvatos körültekintésén. A sztorifóbia az a kérlelhetetlen, vagy annak tűnő be- és elzárkózás, ami a meggyőzés kontextusában a történetmesélés gyakori, nyílt vagy rejtett lenézésével, lesajnálásával is együtt jár.
Amikor egy vezető például, malíciával a hangjában, úgy emlegeti az üzleti storytellinggel foglalkozó szakembert, mint mesés lányt, akkor kétértelműséggel próbálja tompítani a mondat élét, miközben egyszerre infantilizálja a műfajt és a szakembert.
Miért gondolom mégis, hogy nem reménytelen a történetek meggyőző erejét hangsúlyozni? Hogy lehetséges a szabadulás a sztorifóbiából? Mert az utóbbi hónapokban rengeteget beszélgettem, és rájöttem, hogy a jogos morális és szakmai aggályokon túl, a sztorifóbiát fogalmi félreértések, illetve olyan bizonytalanságok is fokozzák, amelyek a személyes történetmesélési lehetőségekhez, képességekhez kapcsolódnak. Ezeket körbejárni nemcsak hogy van értelme, hanem időszerű is, sőt soha nem volt időszerűbb, mint ma.
Honnan ered a történet és meggyőzés összeférhetetlenségének téveszméje?
A gondolat, amely szerint a történetnek nincs keresnivalója a meggyőzés felségterületén, nem a semmiből robbant be a krízis idején. Hogy mennyire nem, azt igazolják annak a felmérésnek az eredményei is, amelyet 2022 elején fejeztem be; ennek lényege az volt, hogy az ország különböző közoktatási intézményeiben tizenkét-tizenhárom éves gyerekcsoportoknak, összesen kétszázötven gyereknek, felolvastam két szöveget, majd ezekről beszélgettünk.
A két szöveg célja az volt, hogy megmutassa a viharvadászat lényegét olyan kiskamaszoknak, akikben már felmerülhetett a pályaválasztás gondolata. A szövegek ugyanarra az üzenetre épültek, azonos volt az információtartalmuk és terjedelmük is, a különbséget az jelentette, hogy míg az egyik érvalapon – tényekkel, számokkal, ok-okozati összefüggésekkel –elmagyarázta, a másik egy történeten keresztül jelenítette meg a témát.
Az érvelő szöveg így kezdődött: „A viharvadászat a meteorológiai megfigyelések egy sajátos formája. Célja a speciális időjárási események előrejelzése, vizsgálata és dokumentálása. A viharvadász heves zivatarokat, úgynevezett szupercellákat kutat, hogy pontos és időbeli prognózist adjon megjelenésükről.” Majd hasonló stílusban folytatódott: „Célja továbbá, hogy gyarapítsa az eddig rendelkezésre álló adatsorokat, és ezekből újabb következtetéseket vonjon le…” Ahogy haladtam előre a felolvasásban, a tények sűrű rendjében, a második perc tájékán gyakran már felpillantanom sem kellett ahhoz, hogy érzékeljem a gyerekek egyre növekvő erőfeszítését, ahogy próbáltak velem maradni, figyelmet és érdeklődést… tettetve. A történetalapú szöveg már az indító mondataival az események közepébe vágott: „A tapasztalt, sokat látott viharvadásznak megdobbant a szíve, amikor megpillantotta a feladót: Discovery Channel. Amint rákattintott az e-mailre, felkiáltott örömében. Néhány hét, és repül Oklahomába, a tornádók paradicsomába! Beül a világ talán legbiztonságosabb terepjárójába, és kamerák jelenlétében, a nemzetközi csapat tagjaként üldözőbe veszi a Közép-Nyugat semmihez sem hasonlítható viharait.”
A gyerekek szemében élet lobbant, a várakozás fénye;
a következő másodpercektől pedig már el is merültek a történetben. A felolvasás után három kérdés körüljárásával beszélgettünk a szövegekről: 1. Mi az, amit legjobban élveztek, ami leginkább megragadta őket? 2. Milyen üzenetet visznek haza? 3. Melyiket tartják jobb szövegnek? (A jót nem definiáltam, nekik kellett jelentést társítaniuk hozzá.) A beszélgetések során a gyerekek nem meglepő módon kizárólag olyan részleteket emeltek ki, amelyek a történethez kapcsolódtak, ráadásul az üzenetet is („A viharvadászat nem hősies vállalkozás, hanem szakértelmet és felkészültséget igénylő tevékenység”) a karakter viszontagságai nyomán tudták felidézni. Az, ami azonban ennél sokatmondóbb – és én valójában erre voltam kíváncsi –, hogy a gyerekek számottevő része a jót különválasztotta az élvezetestől és elragadótól, vagyis annak ellenére tartotta jobbnak az érvelő szöveget, hogy nem élvezte, és nem is emlékezett a tartalomra. „Azért jobb – mondták –, mert nehezebb lehetett így megfogalmazni.” „Mert többet kellett tanulni hozzá.” „Mert valami nagyember írta.” És a tipikus indoklás: „Mert biztosan okos az, aki írta.”
Összegezve: a kutatásban részt vevő gyerekek több mint hatvan százaléka társított más értékítéletet az érvelő szöveghez, mint amit saját bevallása és a megfigyelések szerint meg- és átélt. Miért? Mert a szocializáció még mindig abba az irányba kondicionál, hogy ami racionálisan érvelő, az okosabb, vagy legalábbis okosabbnak látszó, következésképpen jobb és magasabb rendű is, és innen már csak fél lépés az, hogy meggyőzőbb is. Annak a gondolatnak a magvát tehát,
hogy a történet másodrangú, s mint ilyen, nincs közvetlenül köze a meggyőzéshez, a szocializáció ültette és ülteti el bennünk,
hosszú évek érlelik, a válság felnagyítja.
Csakhogy ez a gondolat nem is állhatna távolabb az igazságtól; nem számol ugyanis egy súlyos, a meggyőzést leginkább meghatározó tényezővel, a biológiai örökségünkkel.
Történet: az agy architektúrájának mélyén
Amikor Neander-völgyi őseink elmerültek egy történetben, amikor a plasztikus részletek elragadták őket, a természetnek evolúciós szempontból nem a szórakoztatás vagy a gyönyörködtetés volt a célja, hanem hogy a folyamatos figyelmüket fenntartsa; így gondoskodott arról, hogy biztosan megtanulják azt, ami létfontosságú a hétköznapi döntéseikhez.
Képzeljük most ide egy pillanatra azt a bizonyos kőkorszaki embert. Aki éhezik. És ahogy Lisa Cron írja róla: egyszer csak megpillant néhány csábítóan piros, finomnak tűnő bogyót. Enne belőlük, de eszébe ötlik a szomszéd Neander-völgyi, akiről azt hallotta, hogy belehalt egy maréknyi bogyóba. Mondjuk, ettől ő még vállalhatná a kockázatot, nem? Csakhogy a szomszédról azt is mesélték, hogy habzott a szája és vonaglott a földön, mielőtt kimúlt volna. Ez annyira fájdalmasnak hangzik, hogy ő mégiscsak inkább lemond a bogyókról, és megelégszik néhány hideg, állott bogárral.
Őseink mindennapjaiban a történet a meggyőzés eszköze volt tehát, az egyetlen meggyőzési eszköz, egyben a túlélés záloga, nemcsak fizikai, hanem szociális értelemben is, hiszen a történetekbe vetett bizalom szükségeltetett a törzs tagjainak együttműködéséhez és a törzs fennmaradásához. Ez az evolúciós program máig hat: a történet, mint létfontosságú mechanizmus, beépült agyunk architektúrájának mélyébe, ezt napjaink legfrissebb neurobiológiai és kognitív pszichológiai kutatási eredményei is bizonyítják.
A történet ma is kulcsfontosságú a meggyőzésben.