A fiatal amerikai paleontológus, Steve Brusatte, szakterületének kiemelkedő egyénisége ebben a könyvében izgalmasan és olvasmányosan meséli el a dinoszauruszok meglepő és új megvilágításba helyezett történetét. Olvass bele!
Hatvanhatmillió évvel ezelőtt a Föld legfélelmetesebb élőlényei, a dinoszauruszok örökre eltűntek. Mind a mai napig bolygónk nagy rejtélyei közé tartoznak. A paleontológus Steve Brusatte föleleveníti a dinoszauruszok fejlődésének csúcspontjait, amikor sok száz fajuk létezett, majd megjelentek a mai madarak ősei, a szárnyakat viselő, tollas dinoszauruszok. Aztán feltehetőleg egy óriási meteorit csapódott be a Földbe, és majdnem az összes dinoszauruszt elpusztította - bekövetkezett a földtörténet egyik legnagyobb szabású tömeges kihalása. Brusatte beszámol néhány rendkívüli felfedezésről is, amelyet kollégáival együtt tett, például az ősi, ember nagyságú tyrannoszauriákról és a tollas raptorokról. Ezek alapjaiban változtatták meg a dinoszauruszokról való tudásunkat. "Be akarom bizonyítani, hogy a dinoszauruszok nem holmi "másvilági szörnyek" voltak, az evolúció tévedéseinek sem mondhatók, és az sem igaz, hogy nem voltak igazán érdekesek. Nagyon is érdekesek voltak, ráadásul sikeresek is, jó 150 millió éven át éltek és virultak, közülük kerültek ki minden idők legfantasztikusabb lényei - ideértve azt a tízezerféle, ma is élő dinoszauruszt, amelyeket madaraknak mondunk."
Steve Brusatte: A dinoszauruszok tündöklése és bukása
Fordította Főzy István, Vasvári Tamás
Képzeljünk el egy határok nélküli világot! Nem, nem John Lennon szellemét akarom megidézni; úgy értem, képzeljük magunk elé a Földet, de úgy, hogy nyoma sincs rajta kontinenseknek és közöttük óceánoknak, tengereknek; egyetlen, roppant kiterjedésű szárazföld húzódik rajta sarkvidéktől sarkvidékig. Ha van elég időnk, meg egy jó túracipőnk, ezen a glóbuszon az északi sarkkörtől az Egyenlítőn át elsétálhatnánk a Déli-sarkig. Ha messzire elkóborolnánk a kontinens belseje felé, sok ezer – akár több tízezer – kilométerre találnánk magunkat a legközelebbi tengerparttól. Ha meg úszni támadna kedvünk, becsobbannánk az otthonunkat adó óriási földrész egyik partjánál, és – legalábbis elméletben – a bolygót megkerülve áttempózhatnánk a másik partig anélkül, hogy bárhol kilépnénk a szárazulatra.
Fura elképzelésnek tűnhet, de tény: a dinoszauruszok kezdetben ilyen világban éltek.
Abban az időben ugyanis, amikor 240–230 millió évvel ezelőtt macska méretű dinoszauromorpha őseikből kialakultak az első valódi dinoszauruszok, többek között a Herrerasaurus meg az Eoraptor, még nem léteztek különálló kontinensek. Nem volt Ausztrália, sem Ázsia, sem önálló Észak-Amerika. Nem volt még Atlanti-óceán, hogy elválaszthatta volna Észak-, Közép- és Dél-Amerikát Európától meg Afrikától, és a Föld túlfelén sem létezett még a Csendes-óceán. Mindezek helyét egyetlen, végtelen szárazföld töltötte be, a geológusok elnevezése szerint: a szuperkontinens. Körülötte pedig hatalmas, egybefüggő óceán terpeszkedett. Azokban az időkben a földrajzóra igencsak egyszerű lett volna:
adva van a szuperkontinens, a Pangea, meg az óceán, a Panthalassza. Ennyi.
A dinoszauruszok tehát a ma embere számára teljesen idegen világba születtek. Vajon milyen lehetett ebben a világban élni?
Először is vegyük sorra a földrajzi adottságokat. A triász időszakban a szuperkontinens az Északi-sarktól a Déli-sarkig húzódott. Alakját tekintve irdatlan „C” betűhöz hasonlított, mivelhogy a Panthalassza közepén roppant öböl tátongott. A szárazulat belsejében égbe nyúló hegységek kígyóztak. Egymást ilyen-olyan szögekben metsző vonulataik – mint valami kirakójáték elemei – azokat a zónákat követték, amelyek mentén a földkéreg darabjai réges-rég összeütköztek, és idővel létrehozták a Pangeát. A kirakójáték nehezen és lassan állt össze. A Föld belső heve évszázmilliókon keresztül tolta-vonta a kisebb, már jóval a dinoszauruszok megjelenése előtt különféle élőlényeknek otthont adó kontinenseket, amíg végül kialakult a hatalmas, egységes állatbirodalom.
És milyen lehetett az éghajlat? Az első dinoszauruszok voltaképpen roppant szaunában éltek – és ezzel mindent elmondtam. A Föld a triász időszakban sokkal melegebb volt, mint manapság. Részben azért, mert a légkörben több szén-dioxid gyülemlett föl, így az üvegházhatás is erősebb volt, tehát a szárazföldeket és a tengereket is erősebb hősugárzás érte. Ráadásul a Pangea földrajzi adottságai tovább erősítették ezt a jelenséget. A Föld egyik felén pólustól pólusig szárazföld, a másikon viszont nyílt óceán húzódott. A tengeráramlatok akadály nélkül szállíthatták az alacsony földrajzi szélességeken fölmelegedett vizet az Egyenlítőtől a felsőbb földrajzi szélességek felé, emiatt a pólusokon nem alakult ki jégsapka. A mai állapothoz képest az Északi- és a Déli-sark vidékén balzsamosan kellemes volt az idő; nyaranta olyan meleg lehetett, mint manapság Londonban vagy San Franciscóban, de telente is csak gyenge fagyok támadhattak. Az első dinoszauruszok és a velük együtt élők számára így bőven akadt alkalmas élőhely.
A pólusokon kellemes volt az idő, a Föld többi része azonban igazi melegház lehetett. Ez nem jelenti azt, hogy az egész bolygó elsivatagosodott. Megint csak azt mondhatjuk:
a Pangea földrajzi adottságai miatt akkoriban összetettebb volt az időjárási rendszer.
Mivel a szuperkontinens lényegében az Egyenlítő mentén húzódott, egyik felén örökké perzselő nyár volt, a másik felén meg évről évre lassanként beállt a tél. Az északi és déli területek között fennálló tetemes hőmérséklet-különbség következtében az Egyenlítő fölött rendszeresen heves légáramlatok alakultak ki. Irányuk az évszakok változásával módosult – a glóbusz egyes részein, például Indiában és Délkelet-Ázsiában ma is megfigyelhető hasonló folyamat. Ez a jelenség táplálja a monszunt, a száraz évszakok és a komisz viharokkal járó, elhúzódó esős időszakok váltakozását. Jól ismert képek az újságokból és az éjszakai hírműsorokból: árvizekben elmosott otthonok, dühöngő vizek elől menekülő embertömeg, sárlavinák alá temetődött falvak. A mi világunkban a monszun viszonylag kis területre korlátozódik, a triász időszakban azonban az egész Földre kiterjedt. Hatása olyan súlyos volt, hogy a geológusok új elnevezést ötlöttek ki rá: megamonszun.
Sok dinoszauruszt elmostak az áradások, eltemettek a sárlavinák; de a megamonszunoknak volt még egy járulékos hatásuk. Jelentős szerepet játszottak abban, hogy a Pangea környezeti régiókra oszlott, és hogy az egyes régiókat eltérő csapadék-, szél- és hőmérsékleti viszonyok jellemezték. Az Egyenlítő környéke rendkívül forró és párás volt, az ottani nyár trópusi poklához képest a mai Amazónia olyan, mintha a Mikulás lappföldi pátriájában kirándulna az ember. Az Egyenlítő egyik és másik oldalán egészen a 30. szélességi fokig sivatagok húzódtak – hasonlóak a mai Szaharához, csak éppen jóval nagyobbak. Ezeken a területeken valószínűleg egész évben 35 Celsius-fok feletti hőmérséklet uralkodott. A monszunnal érkező, a Pangea más részeit bőségesen öntöző csapadék idáig nem jutott el, azaz eső alig hullott ezen a tájon. A közepes földrajzi szélességeken viszont már a monszun is erős hatást gyakorolhatott. Azok a területek hűvösebbek és csapadékosabbak voltak a sivatagoknál, tehát az élet számára is sokkal kedvezőbb feltételeket kínáltak. Ilyen viszonyok között, a Pangea déli részén, a közepes földrajzi szélességek nedves éghajlatú környezetében élt a Herrerasaurus, az Eoraptor meg a többi ischigualastói dinoszaurusz.
A Pangea egységes szárazulat volt ugyan, de szeszélyes időjárása és szélsőséges éghajlata folytán nem lehetett különösebben nyugalmas, kellemes otthon. Az első dinoszauruszoknak azonban nem volt választásuk. Alig valamivel a perm végi szörnyű kihalás után egy olyan világba csöppentek, amelyet tikkasztó forróság és szélsőséges viharok jellemeztek. És ugyanígy járt sok más, újonnan kialakult növény és állat is a kihalást követő üres világ benépesülése idején.
Az összes új harcos ugyanazon a csatatéren küzdött a fennmaradásért.
Egyáltalán nem volt biztos, hogy a dinoszauruszok lesznek a győztesek. Kicsiny, szerény küllemű lények lehettek akkoriban, a tápláléklánc csúcsához még közel sem juthattak. Együtt éltek sok más, a lánc középtáján igyekvő állattal – a kis és közepes termetű hüllőkkel, az első emlősökkel és kétéltűekkel, meg a csúcson trónoló, az archoszauriák krokodilvonalához tartozó félelmetes ragadozókkal. A dinoszauruszok semmit nem kaptak készen. Maguknak kellett kiharcolniuk a jussukat.
Egymást követő nyarak során, fosszíliák után kutatva beutaztam a Pangea északi részének messzi szubtrópusi területeit. A szuperkontinens persze már régóta nem létezik: a korai dinoszauruszok diadalútjának kezdete óta eltelt több mint 230 millió évben fokozatosan feldarabolódott, a helyén kialakultak a mai földrészek. Amit valójában vizsgálhattam, a hajdani Pangea egy kis darabkája volt Európa délnyugati csücskében, Portugáliában, Algarve napsütötte vidékén. Azokban a sorsdöntő időkben, amikor a dinoszauruszok a triász megamonszunjai és tikkasztó forrósága közepette léteztek, a mai Portugáliának ez a tája mindössze 15–20 foknyira lehetett az Egyenlítőtől északra, azaz nagyjából olyan földrajzi szélességen terült el, mint manapság Közép-Amerika.
Portugáliát, mint pályafutásom annyi más szakmai kalandját is,
a véletlen hozta.
Első, Grzegorzzsal közös lengyelországi túránk után, amikor is a dinoszauruszok dinoszauromorpha ősei után kutattunk, amerikai cimborámban, Richard Butlerban és bennem egyfajta függőség alakult ki: a triász időszak megszállottjai lettünk. Meg akartuk tudni, milyen lehetett a világ akkoriban, amikor a dinoszauruszok csoportja még kamaszkorú volt és sebezhető. Végigkutattuk Európa térképét, olyan vidékeket kerestünk, ahol a felszínre türemkedett triász időszaki kőzetek dinoszauruszok és egyéb, kortárs állatok fosszíliáit rejthetik. Richard volt az, aki egy nem túl jelentékeny folyóiratban rábukkant egy német geológus egyetemista 1970-es években írt, őslénytani tárgyú cikkére. Egy töredékes, Portugália déli részén talált csontleletről tudósított az értekezés. A diák földtani térképezési terepgyakorlaton volt éppen – effajta gyakorlaton minden geológushallgatónak részt kell vennie –, és mert nem érdekelték különösebben az ősmaradványok, a véletlenül talált csontokat behajigálta az iszákjába, és hazavitte Berlinbe. Közel három évtizeden át pihentek a maradványok egy múzeumban, mire egy paleontológus végre rájött, hogy egy ősi kétéltű koponyadarabjai. Egy triász időszaki kétéltűé. Ennyi már elég volt ahhoz, hogy Butlerrel valóságos lázba jöjjünk. Ott hevernek azok a triász időszaki kövületek Európa egy gyönyörű szegletében, és három évtizede a kutya rájuk sem hederít. Oda kell mennünk!