Az Anglia egyik utolsó ősi vadonjaként ismert Ryhope-, azaz Mitágó-erdő rejtélye felemésztette George Huxley életét. Halála után két felnőtt fia nem csak a rengeteg szélén álló Tölgylakot örökli tőle, hanem megszállottságát is: amikor megsejtik, hogy a kihaltnak hitt állatok és ősi mítoszok hősei által benépesített erdő miféle titkot rejt, nem tudnak ellenállni a kísértésnek. Egymás után maguk is bemerészkednek a fák közé, és amit odabenn találnak, az furcsább és veszélyesebb, mint valaha is gondolták volna.
A regényről podcastben beszélgettünk Rusvai Mónikával. Szóba kerültek az ősidőkben gyökerező erdők, újjászülető harcos hercegnők, apák és fiúk, az elme történetteremtő képessége, Freud és Jung, Tolkien, növényhorror és növényvakság, valamint az ember és a nem emberi világ szoros kapcsolata is. A podcastet meghallgathatod itt, Spotifyon és PodBeanen is:
Robert Holdstock: Mitágó-erdő
Fordította Varró Attila
1
Egy reggel, kora tavasszal, két nyulat találtam a konyha egyik kampójára akasztva, alattuk a sárgára mázolt falba egy C betűt karcoltak. Két héttel később megismétlődött az ajándék, aztán hónapokon át semmi.
November óta nem jártam az erdőben.
A tél hosszú hónapjai alatt legalább tízszer átrágtam magam apám naplóján, elmerültem titokzatos életében, miként ő is elmerült saját titokzatos, tudatalatti kapcsolatában a környező ősvadonnal.
Szeszélyes feljegyzéseiben többször nyomára akadtam félelmeire attól, amit saját szavaival – és csupán egy alkalommal – „egyéni mítoszképnek” nevezett. Tartott annak a lehetőségétől hogy a teremtő személy elméje beavatkozik a folyamatba, jelentős hatást gyakorolva a mitágó-alakok külsejére és viselkedésére. Eszerint apánk tisztában volt a veszéllyel, de azt nem tudtam, vajon Christian teljesen értette-e az erdőben zajló rejtélyes folyamatok legkülönösebbikét. Apánk elméjének fájdalmas, sötét szövetéből vékony fonálként bomlott ki egy zöldruhás leány alakja, védtelenül kiszolgáltatva a vadonnak, ami szöges ellentétben állt természetes karakterével. De ha ez a lány ismét testet ölt, immár Christian elméje irányítja a létrejöttét, márpedig bátyám nem bír ilyen szilárd előítéletekkel egy nő erejét és gyengéit illetően.
Új találkozásuk egészen más lenne, mint az első.
A napló egyszerre megnyugtatott és elkeserített. Olyan sok bejegyzés szólt a háború előtti évekről, a családunkról, főképp Christianról és rólam. Mintha apánk állandóan figyelt volna minket, más módot nem ismerve arra, hogy foglalkozzon velünk, közel legyen hozzánk. De figyelme inkább megfigyelés volt: tárgyilagos és hűvös. Nekem mindig úgy tűnt, tudomást sem vesz rólam, úgy képzeltem, csupán bosszúságot jelentek neki, egy pökhendi rovart, amit kénytelen folyton elhessegetni anélkül, hogy ránézne. Apám azonban végig rajtam tartotta a szemét, lejegyzett minden játékot, minden túrát az erdőben vagy körülötte, még azt is leírta, ezek milyen hatást gyakoroltak rám.
Az egyik ilyen eset, amit kapkodva firkantott le munkanaplójába, felidézte bennem egy hosszú nyári nap emlékét, olyan kilenc-tíz éves koromból. A főszerepet egy kishajó játszotta, amit Christian faragott egy kidőlt bükkfa ágából, én pedig lefestettem. Egy hajó, a csermely, amit locskapataknak hívtunk, és vidám utunk a kert alját szegélyező erdőn keresztül. Ártatlan, gyermeki szórakozás volt, háttérben apánk komor árnyával, ahogy a dolgozószoba ablakából figyel.
A délelőtt pompásan indult, napfényes, üde hajnalra keltem, első pillantásom Christianra esett, aki a szobánk előtti bükk ágai között kuporgott. Még pizsamában kimásztam hozzá az ablakon keresztül, majd elüldögéltünk titkos tanyánkon, nézegettük a szomszédos gazda távoli ténykedését, ahogy gondját viselte a környező szántóknak. Mozgást hallottunk valahonnan a házból, úgy sejtettem, a bejárónő ma korábban érkezett, hogy kihasználja a szép nyári nap előnyeit.
Chris egy fadarabot szorongatott, amiből már kialakította az arasznyi hajótestet. Aprólékosan megterveztük felfedezőutunkat a folyó mentén, aztán visszakotortunk a házba, magunkra rángattuk a ruháinkat, kikaptuk félálomban lévő anyánk kezéből a reggelit, és már a fészerben is voltunk. Először az árboc készült el, amelyet a bátyám belefúrt a hajótestbe. Én vörösre festettem a külső oldalt, a végén rákanyarítva kezdőbetűinket az árboc két oldalára. Felkerült rá a papírvitorla meg egy jelképes kötélzet,
és máris készen állt a csodás hadihajó.
Kirohantunk a kertből, végig a sűrű, hallgatag erdőszélen a csermelyhez, ahol a vízrebocsátást terveztük.
Július végén jártunk, tisztán emlékszem a hőségre és a csendre. A patakban alig csordogált némi víz, partja meredek és száraz volt, tele birkaürülékkel. A víz zöldes színben játszott, ahol a köveken és a sárban megtelepedett az alga. De a sodrása erős volt és nyugodt, egyenesen átvágott a földeken, a villámtépte fatörzsek között le a sűrű aljnövényzetbe, egészen egy romos kapuig, amelyet már teljesen benőtt a gaz, a vadszeder és a folyondár. A szomszédos Alphonse Jeff ries gazda eszkábálta a csermely fölé, hogy megállítsa a hozzánk hasonló „csibészeket”, mielőtt bajuk esne a hirtelen mélyülő vízben, ahol a meder kiszélesedett, a sodrás pedig vadabb lett.
De a kapu már elrothadt, és magas rés tátongott az alján, amin álmaink vitorlása gond nélkül átsuhanhatott.
Chris ünnepélyesen vízre helyezte a modellt.
– Isten dagassza jó széllel vitorláit! – harsogta fennkölt arccal, én pedig hozzátettem:
– Járjatok szerencsével kalandotok során. Isten áldja őfelsége hajóját, a Voyagert! (A kellően hangzatos nevet kedvenc képregényünkből kölcsönöztük.)
Chris útjára engedte a hajót. Bukdácsolva és pörögve indult neki, elsőre nem igazán tűnt vízbiztosnak. Csalódott voltam, hogy nem úgy úszik, akár az igazi vitorlások, inkább enyhén oldalra dőlve billegett a vízfodrokon. Mégis izgalmas látványt nyújtott, ahogy a kicsiny hajó az erdőmély felé sodródik. Mielőtt eltűnt a kapu mögött, úgy tűnt, mintha végre meglovagolná tengerhullámait, pont jókor bukott lejjebb, hogy az árboc átférjen a résen, majd elsuhant szemünk elől.
Most kezdődött az igazi móka. Lélekszakadva rohantunk körbe az erdőszélen. Egy hosszú csapás vezetett át a kastély magánterületén, kétoldalt magas, dús kukoricással, majd elvitt egy használaton kívüli sínpár mellett, át a legelőn. (Egyik sarkában egy bika harapdálta a füvet, felnézett ránk, és horkantott egyet, de láthatóan nem zavartuk meg.)
A birtokon túl húzódott az erdő északi pereme, ott bukkant fel a locskapatak, immár széles, sekély vizű folyócskaként.
Letelepedtünk a partra, és vártuk, hogy köszönthessük kishajónk révbe érését.
Azon a hosszú délutánon, miközben játszottunk a napfényben, és mohón lestük, hogy a Voyager felbukkanjon a sötét erdőből, elképzeltem, miféle különös vadakkal, zúgókkal és örvényekkel találkozik kalandjai során. Lelki szemem előtt láttam, miként küzd meg a viharos hullámokkal, hogyan nyer egérutat a hódok és vízipatkányok elől, amik pereme fölé tornyosulnak. Az egész utazás inkább az elme kalandja volt számomra, a valóságnál többet jelentettek a drámai képek, amelyeket ez a kis hajókázás ihletett.
Milyen csodás lett volna, ha a vitorlás tényleg felbukkan a locskapatakban. Micsoda történeteket mesélhettünk volna egymásnak a hajó útjáról, megpróbáltatásairól, elképesztő meneküléseiről!
De a hajó nem bukkant fel.
Szembe kellett néznünk a kőkemény valósággal, hogy valahol ebben a szövevényes, sötét erdőségben a modell megakadt egy ágon, kövek közé szorult, örökre ott ragadt, amíg szét nem korhad és vissza nem tér a földbe.
Csalódottan ballagtunk haza alkonyatkor. A nyári szünet tragédiával indult, de aztán hamarosan megfeledkeztünk a hajó sorsáról.
Hat héttel később, nem sokkal az iskolába vezető hosszú vonat és kocsiút előtt, Christiannal visszamentünk az északi erdőszélhez, ezúttal nagynénénk két spánieljét sétáltatva. Edie néni annyira az idegeinkre ment, hogy minden alkalmat megragadtunk, hogy kiszabaduljunk a házból, még akkor is, ha olyan borús és nyirkos volt az idő, mint azon a szeptemberi pénteken.
A locskapatakhoz érve legnagyobb meglepetésünkre ott billegett és bukdácsolt a Voyager, az augusztusi esőzésektől megduzzadt patakban. Kishajónk keményen állta a hullámokat: megőrizte egyensúlyát, és nyílegyenesen suhant a habokon.
Rohanni kezdtünk a csermely mentén, a kutyák bőszen csaholtak, fellelkesülten a váratlan kergetőzéstől. Végül Christiannak sikerült beérni a száguldó vitorlást, benyúlt a víz fölé, és megragadta a kis modellt.
Kirázta belőle a vizet, majd örömtől ragyogó arccal magasra tartotta. Lihegve odaértem hozzá, és elvettem a hajót. A vitorla sértetlen volt, az árbocon ott álltak a kezdőbetűink. Álmaink kicsinyke tárgya éppen úgy festett, mint amikor útjára bocsátottuk.
– Biztos megakadt valahol, aztán az áradás kiemelte – mondta Chris, és valóban, mi más magyarázat lett volna rá?
Ám apánk aznap éjjel a következőket írta naplójába:
Még az erdő legszélén is tapasztalható némi időtorzulás. Pontosan, ahogy sejtettem. Az ősvadonban létrejött aura hatást gyakorol a dimenziók természetére. Fiaim a maguk sajátos kísérletével igazolták ezt, amikor egy hajómodellt bocsátottak vízre a csermelyben, amely – elképzelésem szerint – végigfut az erdő belső szélén. Hat hétbe telt az útja a külső zónákban, miközben a megtett távolság valójában alig több másfél kilométernél. Hat hét! Mélyebben az erdőben, ahol az idő és a tér még jobban kitágul – miként Wynne-Jones gyanítja –,
ki tudja, miféle ősi vidékek várnak ránk?
A hosszú, esős tél során, ami Christian eltűnését követte, egyre többet tartózkodtam a ház legsötétebb, dohszagú zugában, ami apánk dolgozószobáját jelentette. Furcsa vigaszt találtam poros könyveiben és preparátumaiban. Órákig üldögéltem az íróasztalánál, nem olvastam, nem is gondolkodtam, csupán bámultam a semmibe, mintha várnék valamire. Tisztában voltam különös viselkedésemmel, mégis bosszúsan fogadtam minden kizökkentést értelmetlen álmodozásomból.
Mindig akadt megírásra váró levél, főleg anyagi természetű ügyekben, mivel a pénz, amiből éltem, ijesztő gyorsasággal zsugorodott egy olyan összeg felé, amiből nem telt többre pár hónap magányos semmittevésnél. De igencsak nehezemre esett ilyen unalmas problémákra terelni a figyelmem, amikor a hetek múlásával Christian még mindig nem került elő, miközben a szél és eső úgy verdeste a maszatos ablaktáblákat, mint valami fenevad, egyre csak biztatva, hogy kövessem a bátyámat.
Rettegésem azonban visszatartott. Noha tudtam, hogy a szörnyeteg – akárcsak gyerekkorunkban – bátyámat választotta helyettem, követve őt a Ryhope-erdőbe, képtelen voltam szembenézni egy újabb találkozás gondolatával. Egyszer már sikerült hazavonszolnom magam, félőrülten és meggyötörten, és azóta sem merészkedtem tovább az erdőszélnél. Onnan kiáltoztam Christian nevét, egyre csak reménykedve, hogy váratlanul felbukkan.
Mennyi időt tölthettem azzal, hogy álldogáltam, és bámultam a fák közé, az erdő azon részén, ami nem látszott a teraszablakból?
Órákat? Napokat? Talán heteket. Gyerekek, falusiak, gazdák bukkantak fel időnként, apró alakokat láttam, ahogy átvágnak a földeken, megkerülik az erdőt, kihasználva az átjárót a birtokon.
Amint megpillantottam egy emberi alakot, rögtön megörültem, hogy aztán még mélyebbre süllyedjek a csalódásba.
A Tölgylak átnyirkosodott, falaiból dohszag áradt, mégsem volt olyan nyomorúságos állapotban, mint nyugtalan lakója.
A dolgozószoba minden apró zugát átkutattam. Hamarosan bizarr gyűjteményt szedtem össze, amelynek darabjaira pár éve még ügyet sem vetettem volna. Dárda- és nyílhegyek, vasból és bronzból – egy egész fiókot színültig megtöltöttek, olyan sok volt belőlük. Gyöngyök, faragott és csiszolt kövek, sőt nyakláncok is, néhány közülük méretes fogakból. Két csontszerszám – hosszú vékony rudak, mintákkal telekarcolva –, amelyekről kiderült, hogy dárdavetők. A leggyönyörűbb tárgy egy elefántcsont lovacska volt: meglehetősen stilizált, teste hordószerűen kövér, lába pipaszárvékony, de finoman megmunkált. A nyakába fúrt lyukból kiderült, hogy medálként szolgált.
Követve a ló alakját, egy közösülő emberpár jól felismerhető képmását karcolták bele.
Az apró dísztárgy láttán újraolvastam egy rövid bejegyzést a naplóban:
A Lószentély még mindig üres, úgy vélem, végleg az is marad. A sámán visszatért az erdőmagba, túl a tűzön, amiről annyit mesélt nekem. De hagyott egy ajándékot. Nem hagy nyugodni az a tűz. Miért rettegett annyira tőle? Mi lehet a túloldalán?
Végül megtaláltam az „elülső híd” nevű eszközt, amit apám a mitágókhoz használt. Christian tönkretette, amennyire csak tudta, széttörve a fura maszkot, és elhajlítgatva a különféle elektromos szerkentyűket. Szokatlanul kegyetlen cselekedetnek tűnt ez bátyám részéről, de úgy éreztem, értem, miért tette. Christian féltékenyen őrizte belépési jogát abba a birodalomba, ahol megtalálhatja Guiwenneth-t, és nem akart további kísérletezgetést a mitágó-teremtéssel.
Rázártam a kisszekrény ajtaját a roncsra.
Úgy döntöttem, javítok a hangulatomon, mivel befelé fordulásom kezdett rögeszméssé válni. Így aztán felelevenítettem a kapcsolatunkat Ryhope-ékkal, fent a kastélyban. Mindannyian meglehetősen élvezték társaságomat, kivéve két tartózkodó és modoros kamaszlányukat, akik láthatóan nem éreztek elég előkelőnek magukhoz. Ryhope kapitány azonban, akinek családja nemzedékek óta élt a birtokon, nyomban megajándékozott pár csirkével, hogy újra benépesíthessem a tyúkóljaimat, egy csupor frissen köpült vajjal és – legnagyobb örömre – néhány üveg kiváló borral.
Úgy éreztem, ekképp nyilvánítja ki együttérzését az elmúlt pár év miatt, ami a szemében életem legnyomorúságosabb korszakának tűnhetett.
Az erdőről nem sokat tudott, még azt sem, hogy emberi kéz jóformán sehol sem érintette. A déli nyúlványt régóta sarjerdőnek használták, hogy tűzifával és ágakkal szolgáljon a környező gazdáknak. De a legfrissebb bejegyzés családi krónikájukban bárminemű erdőgazdálkodásról 1722-es keltezésű volt, és alig pár mondatos:
Az erdő nem biztonságos.
A Grubbingok alsó fertálya és a Pollard-tanya között húzódó rész, egészen a Dykely-szérűig ingoványos, és olyasféle furmányos köznépek lakják, kik igen járatosak az erdőkerülésben. Eltávolításuk jelentős költséggel járna, így hát parancsba adtam, hogy kerítsék körbe a vidéket, és vágják le a déli oldal fáit, nyesőerdőnek. Csapdákat is tétettem ki.
Több mint kétszáz esztendőn át a család tudomást sem vett a hatalmas kiterjedésű ősvadonról. Érdektelenségük nem igazán fért a fejembe: Ryhope kapitány a mai napig szemernyit sem törődött a különös elnevezésű birtokok által határolt területről. Egyszerűen csak egy erdő volt, eljártak mellette, használták a körülötte futó csapásokat, de ügyet sem vetettek a belsejére. „Az erdő” volt és kész, mindig is ott állt, szóra sem érdemes. A napi élet egyszerűen elkerülte.
A kapitány mutatott egy bejegyzést a kastély birtokkönyvéből, 1536-ból vagy ’37-ből, nem volt egyértelmű. Az uradalom akkor még nem a Ryhope-családé volt: a kapitány inkább büszkélkedni akart a VIII. Henrikre utaló részlettel, mintsem bizonyítékot mutatni a Ryhope-erdő furcsaságára.
A király tetszését elnyerte az erdei vadászat, amelyen négy kísérőjével és két udvarhölgyével vett részt. Négy sólyom kísérte útját a vad vidéken. A király elismerését fejezte ki a veszélyes vadászatot illetően, amely során kellő elővigyázatosságot nélkülözve hódolhatott az erdei vágtának. Napszálltakor ért vissza a kastélyba, miután saját kezével ejtett el egy szarvast. A vacsoraasztalnál szellemekről mesélt, társaságát azzal szórakoztatta, hogy az erdőmélyi tisztásokon Robin Hood kísértete jelent meg előtte, aki még egy nyílvesszőt is kilőtt rá. Megfogadta, hogy újból eljő a birtokra vadászni, az év következő szakában.
Nem sokkal karácsony után, egy nap épp a konyhában főztem, amikor mozgásra lettem figyelmes magam mellett. Jóformán sokkot kaptam, a váratlan rémület sarkon perdített, és az adrenalintól kalapálni kezdett a szívem.
A konyha üres volt. A mozgás azonban nem maradt abba, tétován vibrált a látómezőm szélén. Átrohantam a házon a dolgozószobába, leültem az íróasztalhoz, tenyerem a politúrozott falaphoz szorítottam, a lélegzetem akadozott.
A mozgás megszűnt.
De egyre erősebben éreztem valaminek a jelenlétét, amivel szembe kell néznem. Elmém kapcsolatba lépett az erdő aurájával, látómezőm perifériáján már gyülekeztek az első pre-mitágók:
nyugtalan, homályos alakok, amelyek igyekeztek felhívni magukra a figyelmemet.
Apámnak szüksége volt az „elülső hídra”, erre a különös szerkezetre, amit mintha egy Frankenstein-film díszletei közül bányászott volna elő, hogy vénülő agyát elég erővel lássa el a kollektív emlékezetében elraktározott mitikus formák megjelenítésére. Naplójából, amelyben lejegyezte Wynne-Jones-szal folytatott kísérleteit, és bátyám szavaiból is az derült ki, hogy a fiatalabb elmék könnyebben összekapcsolódhatnak a vadonnal, sokkal gyorsabban, mint apám akár álmaiban képzelte volna.
A dolgozószobában rövid időre menedéket találtam ezektől a nyüzsgő, ijesztő alakoktól. Az erdő sötét szellemindái csupán a ház legközelebb eső helyiségeit – a konyhát és a társalgót – érték el: amint a kacatokkal tömött előszobán és a dolgozószobához vezető folyosón keresztül átléptem ezt a zónát, megszabadultam a makacs mozgásoktól.
Idővel, alig pár hét alatt, hozzászoktam a tudatalattimból felbukkanó képekhez. Életemnek inkább tolakodó, mintsem fenyegető résztvevőivé váltak. Távol tartottam magam a fáktól, úgy véltem, ezzel megakadályozhatom a mitágók kialakulását, amelyek agyamba fészkelték magukat. Időm nagy részét a szomszédos faluban töltöttem, esetleg – amilyen gyakran csak módomban állt – elutaztam londoni barátaimhoz. Lehetőleg minden érintkezést kerültem apám barátja, Edward Wynne-Jones családjával, bár mind sürgetőbb szükségét éreztem, hogy megtaláljam a tudóst, és beszéljek vele a kísérleteiről.
Mindebben elsősorban a gyávaság vezérelt, ám visszagondolva úgy vélem, meghatározóbb érzés volt számomra az a gyötrelmes zaklatottság, amivel bátyám bizonytalan sorsa eltöltött. Úgy éreztem, bármikor visszatérhet. De mivel fogalmam sem volt róla, hogy meghalt-e vagy végleg eltévedt, képtelen voltam rá, hogy bármilyen irányba lépéseket tegyek.
Megrekedtem: életem nem szólt másról, csupán az idő múlásáról a házban, az étkezés, mosás, olvasás taposómalmáról, minden különösebb irány vagy cél nélkül.
Bátyám ajándékai – a nyulak, a kezdőbetűk – egyfajta pánikreakciót váltottak ki belőlem.
Végül tavasz elején ismét közel merészkedtem a fenyegető erdőhöz, és Christiant szólongattam.
Nem sokkal azután, hogy megtörtem ezzel monoton napirendemet, úgy március derekán zajlott le az első abból a két találkozásból az erdőlakókkal, amelyek hamarosan megváltoztatták életem folyását. A két felbukkanásból a második volt a sorsdöntő, az első jelentősége csak a későbbiekben vált nyilvánvalóvá számomra – azon a hűvös, szélfútta márciusi alkonyon ez a futó találkozás nem volt több egy rejtélyes kísértet borzongató leheleténél.
Napközben Gloucesterben jártam, hogy felkeressem apám bankját, ami továbbra is intézte anyagi ügyeinket. Kiábrándító pár óra volt: mint kiderült, minden Christian nevén van, és semmilyen írásos bizonyíték nem utalt arra, hogy bátyám átruházta volna rám a birtok képviseleti jogát. Ellenvetésemet, miszerint Christian nyomtalanul eltűnt az erdő mélyén, mély együttérzéssel, ám igen kevés megértéssel fogadták. Természetesen bizonyos állandó számlákat fizettek, de anyagi problémáim olyan szorítóvá váltak, hogy tudtam, ha nem jutok némi pénzhez apám számlájáról, kénytelen leszek folytatni tanulmányaimat. Régebben semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy rendes munkát találjak magamnak. Mára viszont teljes figyelmemet lekötötte a múlt, és nem akartam mást, csak hogy magam irányíthassam az életemet.
A busz késett, aztán a Herefordshire vidékét átszelő kínkeserves zötyögést unos-untalan megszakították az úton átterelt tehéncsordák. Szinte beesteledett, mire a kerékpáromon nekivághattam a vasútállomás és Tölgylak közötti néhány kilométernek.
A ház teljesen kihűlt. Magamra húztam egy vastag, shetlandi pulóvert, és buzgón nekiláttam, hogy kitakarítsam az előző napi hamut a kandallóból. Leheletem megfagyott, minden ízemben reszkettem – majd hirtelen rádöbbentem, hogy van valami természetellenes ebben a rettentő hidegben. A szoba üres volt, az ablak csipkefüggönyein keresztül a kert barnás-zöld folttá mosódott össze odakint, beleveszve a sűrűsödő alkony félhomályába. Feloltottam a lámpát, majd karomat dörzsölgetve sietősen végigjártam a házat.
Napnál is világosabb volt, hogy ezzel a hideggel valami nincs rendjén. Az ablaktáblák belsején, a ház mindkét frontján jégvirágok nyíltak. Megkapargattam a körmömmel, és a résen keresztül kikémleltem a hátsó udvarra.
Az erdő irányába.
Azonnal észrevettem a mozgást, egyfajta homályos rezgés volt, épp olyan finom és megfoghatatlan, akár a pre-mitágók vibrálása, ami azóta sem mozdult látómezőm széléről, de többé ügyet sem vetettem rá. Figyeltem, ahogy a távoli remegés átvonul a fákon és a bozóton, majd valamiféle mozgó árnyékot vet a bogáncsos mezőre, amely elválasztja az erdőszélt a kertünktől.
Volt ott valami, valami láthatatlan. Engem figyelt, miközben lassan közeledett a ház felé.
Nem tudtam, mihez kezdjek. Rémülten arra gondoltam, talán az Urscumug tért vissza az erdőszélre, hogy megtaláljon. Felkaptam a nehéz, kovakő pengéjű dárdát, amelyet decemberben hetekig készítettem. Durva és primitív védelmi eszköz volt, de olyan biztonságot nyújtott, amire egy pisztoly nem lett volna képes. Mi más használhatna jobban, villant belém a gondolat, egy primitív fegyvernél egy primitív ellenféllel szemben?
A lépcsőn lefelé menet langyos fuvallatot éreztem kihűlt arcomon, mintha valaki közelről rám lehelt volna. Úgy tűnt, egy árnyék gyűlik körém, de szinte azonnal el is enyészett.
Apám dolgozószobájában az aura eltűnt, talán meghátrálásra késztette az a tömény szellemi üledék, amit apám hagyott hátra saját kísérteteként. A jégvirágokat dörzsölgetve kinéztem a teraszajtón át a tisztán látható erdőre – miként apám is kémlelhette annak idején, rémülten, kíváncsian, a rejtélyes események csábításában, túl a ház és a földek emberi határain.
Alakok bukkantak fel a kerítésnél. Mintha a fák közül özönlöttek volna ki, kavarogva és szökellve, hamuszín árnyakként, amelyek szinte azonnal el is oszlottak, akár egy bozóttűz szürke füstnyelvei. Az erdő peremén ott nyújtózkodott, tapogatózott, ólálkodott valami – hol előbújva a fák közül, hol visszahúzódva oda.
Az egyik indája átnyúlt a kerítésen, egészen az üveges teraszajtóig. Döbbenten hátrahőköltem, ahogy hirtelen egy arc meredt rám kívülről, majd szétfoszlott. A rémülettől kalapálni kezdett a szívem, és elejtettem a dárdát. Ahogy lehajoltam a fegyverért, hallottam, amint valami megzörgeti az üvegtáblákat. A fészer ajtaját feltépte egy hatalmas szélroham, majd dühöngve végigsöpört a rémült tyúkok között.
De nekem csak az arc járt az eszemben. Különös volt: teljesen emberi, mégis olyan vonásokkal, amelyek inkább egy manót idéztek. Szeme ferde vágású volt, vigyorgó szája belül vérvörösen ragyogott, orrnak és fülnek nyoma sem volt rajta, mindössze valami bozontos, csimbókos bunda vagy szőrzetféle borította a homlokát és az arcát.
Egyszerre volt pajkos és rosszindulatú, mókás és ijesztő ábrázat.
Váratlanul fénysugár tört át a felhőkön, és a kinti tájra szürke ködfátyol ült. A fákat beborította a természetfeletti pára, amin átragyogott valamiféle kísérteties fény a locskapatak felől.
Kíváncsiságom végül felülkerekedett félelmemen. Kinyitottam a teraszajtót, és kiléptem a kertbe, majd lassan elindultam a sötétségben a kapu felé. Nyugatra, Grimley irányában a horizont még világos volt. Tisztán ki tudtam venni a tanyák, bozótligetek és dombhátak körvonalait. Keletre, a kastély felé, az este hasonlóan tiszta volt. Csupán az erdő és Tölgylak fölé borult a különös félhomály viharsötét leple.
Ekkor bukkantak elő a földszellemek: mintha a talajból bújtak volna ki, körülvettek, röpködve méregettek, kacagáshoz hasonlatos furcsa hangokat adtak ki. Keringtem és forgolódtam, próbáltam kivenni valami értelmes formát a lények kavalkádjából, olykor felrémlett benne egy arc, egy horgas ujjú kéz vagy egy fényes karom, ami felém kapott, de visszahúzódott, még mielőtt hozzám ért volna. Itt-ott felvillant egy nőalak, karcsún és érzékien.
De többnyire torz grimaszokat láttam, inkább manószerűt, mint emberit: lobogó hajú, szikrázó szemű arcokat, néma sikolyra nyílt széles szájakkal. Vajon mitágók voltak? Nem igazán volt időm fontolóra venni. Kezek túrtak a hajamba, végigsimítottak a bőrömön.
Láthatatlan ujjak cirógatták a hátam, csiklandozták fülem tövét. A szürkület csendjét hol széllel bélelt kacajok szakították cafatokra, hol éjjeli madarak rikoltottak bele, amelyek emberi arcokat viselve fejem fölött keringtek.
Az erdőszéli fák egy ütemre hajladoztak, az ágaik közé gyűlt ködben újabb alakokat vettem észre, árnyékok kergetőztek köröskörül a sötétbe borult földeken. A szellemvilág lakói nyüzsögtek körülöttem, hátborzongatóan és elképesztő mennyiségben.
A kavalkád váratlanul elült, és a csermely irányából sugárzó fény felerősödött. A hirtelen csend még ijesztőbb volt, szinte a csontomig hatolt. A fagyos hidegtől elgémberedtem, testembe görcs mart. Néztem, ahogy a fény kiemelkedik a ködből és a fák közül, és döbbenten ismertem rá a forrására.
Egy hajó úszott ki az erdőből, szilárdan ülve a csermely sodrán, ami túlságosan kicsi volt széles testéhez.
Harsány színek díszítették, de sugárzó fénye abból az alakból áradt, aki a hajóorrban állt, merőn rám szegezett tekintettel. Mind a jármű, mind az ember olyan szokatlan látványt nyújtottak, amihez még sosem volt szerencsém életemben. A hajó orra és tatja egyaránt magasra nyúlt, egyetlen vitorla lengett ferde árbocán, de nem feszítette szél, sem szürke vásznát, sem fekete kötélzetét. Oldalfalába jelképeket és alakzatokat véstek, bizarr figurák meredeztek róla elöl-hátul, és mintha mindegyik faszörny úgy csavarodott volna, hogy rám nézhessen.
A férfi körül aranyszín aura lángolt. Egy bronzfényű sisak alól figyelt, amelynek rostélya félig elrejtette a finoman megmunkált homlokdíszt. Lobogó szakálla, amelynek krétafehérjébe rőt csíkok vegyültek, teljesen beterítette széles mellkasát. A hajókorlátra támaszkodott, mintás köntösét szorosan magára csavarva, az alakját beragyogó fény megcsillant fémvértjén.
Körülötte ott táncoltak az erdőszél szörnyei és szellemei, úgy tűnt, mintha magukkal húznák és vonszolnák a hajót, segítve könnyed siklását a csermely sekély vizében.
Majdnem egy percig néztünk farkasszemet, alig százméternyi távolságból. Aztán különös szél támadt, megdagasztva a kísérteties bárka széles vitorláját, a fekete kötélzet pengve megfeszült, a hajó megbillent, és a sugárzó harcos felpillantott az égre. Éji kíséretének sötét erői szorosan köré gyűltek, elborították a hajót, együtt süvítve és üvöltve a természet hangjaival.
A férfi felém hajított valamit, majd jobbját felemelve az elismerés ezeréves gesztusával köszöntött. Tettem felé pár lépést, ám ekkor elvakított egy hirtelen támadt porfelhő. Szellemek kavarogtak köröttem. Még láttam, ahogy az aranyszínű fény lassan visszaolvad a fák közé, ezúttal már a tat mögül ragyogva, miközben kiadós szél feszíti a vitorlát.
Bármennyire igyekeztem, nem sikerült átlépnem a földszellemek védőkorlátján, ami a rejtélyes idegent kísérte.
Mire ismét meg tudtam moccanni, a hajó már elment. A vidékre borult ködfátyol pillanatok alatt feloszlott, akár a ventilátorba szippantott füst. Nyomában csillagfényes este maradt, melege azonnal átjárt. Odasétáltam a tárgyhoz, amit a harcos felém hajított, és felvettem.
Egy féltenyérnyi tölgyfalevél volt, tiszta ezüstből vert, mesteri kézműves munka. Rögtön megpillantottam rajta egy halványan belevésett C betűt, amely egy vadkan fejének körvonalát követte. A levélbe kicsiny lyukat ütöttek, hosszú vékony könnycseppet formázott, mintha egy késpengét döftek volna át a fémen. Megborzongtam – ám arról, hogy miért tölt el rettegéssel ennek a talizmánnak a puszta látványa, akkor még sejtelmem sem volt.
Visszamentem a házba, hogy rendbe szedjem a gondolataimat ezekről az elképesztő mitágó-alakokról, akik megjelentek előttem az erdő határán.