A nemzetközileg elismert történész, Philipp Blom a hosszú 17. század éghajlati változásainak hatásait vizsgálva csodálatos történelmi panorámát tár fel előttünk, miközben az újabb éghajlati katasztrófával fenyegető jelen kihívásaival is szembesít. Olvass bele!
Mindössze 2 Celsius-fok - ennyivel csökkent átlagosan 1570 és 1685 között a hőmérséklet, de ez elég volt ahhoz, hogy felforgassa az óceánok áramlásait, megzavarja az éghajlati körforgásokat, világszerte extrém időjárási eseményeket okozva. A telek hosszúak és hidegek lettek, a nyarak rövidek és hűvösek, a folyók és csatornák jeges színpaddá alakultak kirakodóvásárokkal és bordélyházakkal, a madarak repülés közben megfagyva potyogtak le az égből, IV. Henrik francia király pedig egy szép reggel megfagyott szakállal ébredt... Európa jeges birodalommá vált. A kis jégkorszak következtében a gabona megfogyatkozott, a gazdaság és a társadalom mély válságba került. Az emberek az oktatás, a tudomány és a technológia segítségével próbáltak megszabadulni a természettől való függésükből - radikálisan átszabva Európa addigi társadalmi, kulturális és politikai szövetét. Egészen máig hatóan.
Philipp Blom: Amikor a világ kifordul a sarkából - A kis jégkorszak (1570-1700) és a modern Nyugat hajnala (részlet)
Fordította Mesés Péter
A csőcselék őrülete
1680. november 14-én, majd december 24-én egy üstökös jelent meg Európa egén. Az üstökösök ősidőktől fogva égi jelnek számítottak, számos ember rettegve kémlelte az éjszakai eget. Egyikük így írt:
„Még mindig reszketek, ha visszaemlékszem arra a szörnyű jelenségre, ami szombat este a tiszta égbolton mindenki legnagyobb megdöbbenésére megjelent. Úgy tűnt, mintha a mennybolt égne, vagy maga a levegő gyulladt volna meg… Ebből a kicsi csillagból olyan hihetetlenül hosszú csóva nyúlt ki, hogy még egy tanult embert is elfogott a reszketés; az ember haja égnek állt, amikor ez a különös, rettenetes és leírhatatlan csóva megjelent… Ó, csodálatos és mindenható Isten! Az ég mutatja a hatalmad, a Föld a te teremtményed!”
A névtelen szemtanú nem túlzott. 1680 tele nagyon hideg volt, tiszta, csikorgóan fagyos éjszakákkal, ez volt a kis jégkorszak csúcspontja Európában.
Az üstököst, ami 1680-ban megjelent, részben napközben is lehetett látni, és keringési pályája csúcspontján, december vége táján olyan hosszú csóvája volt, ami úgy tűnt, az egész égbolton végighúzódik. Johannes Bödiker német teológus is megfigyelte a jelenséget, és már a következő évben kiadta Christlicher Bericht von Cometen (Keresztény beszámoló az üstökösökről) című könyvét, amiben figyelmeztette olvasóit:
„Mivel a nagy Csoda-Isten újfent megmozgatá az eget és új üstököst tűze reá; úgy vala másféle módon a Föld is megmozgatva, miközben az emberek egymással nem egyezének. Igen, bár eme csodát mindenki saját szemével látá, mégsem egyformán hatott mindenkire. Egyesek túl messzire menének, és kotnyelességből kutatnák, vagy elbizakodottságból megmondanák, mit hoz magával az üstökös; egyeseket kevéssé érdekli, és gúnyosan megvetik az új csodát, mintha nem lenne megfigyelésre érdemes.
Egyesek túlságosan megrémültek; egyesek nem éreznek félelmet, nemcsak az isteni jeltől, de magától Istentől sem.”
Robert Law presbiter Skóciában figyelte meg az égi színjátékot:
„Egy pénteki napon, 1680. december 10-én naplemente után nyugat felől egy üstökös jelent meg, nagy és széles csóva indult ki belőle. Ehhez hasonlót még senki nem látott, de nem is hallott vagy olvasott efféléről, és ez így ment január 16. vagy 17. napjáig. A vége felé egyre kisebb és kisebb lett; egészen biztosan szomorú dolgok hírnöke volt, ahogy az ilyen jelenségek általában, mint például az az üstökös, amelyik kard formában jelent meg Jeruzsálem fölött, mielőtt a várost lerombolták és a népe szétszóratott volna.”
Az üstökös az észak-európai településektől kezdve, ahol szörnyű büntetések hírnökének tartották, a Fülöp-szigetekig és Kínáig rémülettel töltötte el az embereket. Európa városaiban szenzációt jelentett, ami, mint minden rendes szenzáció, részben a puszta pánikból, részben az új és rendkívüli iránti kíváncsiságból táplálkozott. Christiaan Huygens csillagászt párizsi obszervatóriumában szó szerint megrohamozták a kíváncsiskodók. „Szép nap a mai – írta elegáns, még ha nem is hibátlan franciasággal az apjának, Constantijnnak –, ez végtelenül sok embert csábít a csillagvizsgálóba, ugyanis az emberek azt hiszik, hogy a csillagász el tudja magyarázni, sőt, interpretálni is képes ezt a fenomént. Már kétszer vagy háromszor kérték a tanácsomat.”
Huygens tudós volt, és egyáltalán nem állt szándékában, hogy csillagjósként engedje magát kihasználni. Az üstökös, amit Britanniában Newton és Halley is vizsgált, mint fizikai fenomén érdekelte.
A dajkamesék és próféciák, amelyeket minden utcasarkon bőséggel kínáltak, nem érdekelték.
Egy másik tudós is idegenkedve nézte, hogy az üstökös amúgy értelmes embereket zökkentett ki józanságukból, és pont tőle kértek tanácsot és segítséget.
„Mivel a világbölcsesség nyilvános tanára voltam Sedanban, annak az üstökösnek a kapcsán, amelyik az 1680. esztendő december havában tűnt fel, számos kíváncsi vagy rémült ember ostromolt engem kérdések százaival. Amennyire lehetséges, megpróbáltam bátorítani azokat, akik ezen úgynevezett szerencsétlenséget jósoló jel miatt megrémültek, de csak a filozófiai következtetéseimmel nem sokat értem el náluk. Efféléket válaszoltak: Isten megmutatta nekünk ezt a jelet, hogy a bűnösöknek lehetőséget adjon a szerencsétlenség elhárítására, amely a fejük fölött lebeg.”
A lotaringiai Sedanba valósi filozófiaprofesszor éppen harminchárom éves volt, amikor az üstökös bevilágította az éjszakai eget, és felszította a kedélyeket. A neve Pierre Bayle (1647–1706) volt.
Bayle egy hugenotta prédikátor fiaként a Pireneusokban nőtt fel. Mivel a család szegény volt, csak rövid ideig járt iskolába, utána otthon oktatták. Pierre csak azután térhetett vissza az iskolába, miután idősebb testvére azt befejezte, tizenkilenc évesen a tizenkét évesek között. Odahaza okcitánul beszéltek, ekkor tanult meg franciául.
A fiatal Pierre huszonegy évesen áttért a katolikus hitre, és ösztöndíjat kapott Toulouse-ba, a jezsuita kollégiumba. Spirituális útkeresése ezzel nem ért véget. Alig két évvel az áttérése után visszatért a protestantizmushoz, és mivel Franciaországban visszaeső eretnekként súlyos büntetésre számíthatott, Genfbe menekült, ahol házitanítóként kereste meg a kenyerét.
Bayle csak négy év múlva merészkedett vissza Franciaországba. A ragyogó tudóst a sedani protestáns akadémián nevezték ki a filozófia professzorává,
ám úgy tűnt, az üstökös neki tényleg szerencsétlenséget jövendölt.
A sedani akadémiát 1681-ben a katolikus felsőbbségek nyomására be kellett zárni. Bayle elhatározta, hogy Hollandiában keres menedéket, és ott dolgozik majd a hugenotta menekültek iskolájában, hogy a munkáját végre nyugalomban, fenyegetések nélkül végezhesse. A csomagjában volt egy kézirat, a következő rejtélyes címmel: Lettre à M. L. A. D. C., Docteur de Sorbonne, ou il es prouvé que les cometes ne sont point le presage d’aucun Malheur (Levél M. L. A. D. C.-nek, a Sorbonne doktorának bizonyításul, hogy az üstökösök nem a szerencsétlenség jelei).
Bayle Rotterdamban telepedett le, és a várost már nem is hagyta el. A kéziratát 1682-ben adták ki. A második kiadás már megváltozott címmel jelent meg, így ismert ma is: Pensées dieverses, écrites à un docteur de Sorbonne, à l’occasion de la comète qui parui au mois de décembre 1680 (Különféle gondolatok, melyeket a Sorbonne egy doktorának írtak az 1680 decemberében feltűnt üstökös kapcsán).
Bayle „különféle gondolatai” teli vannak kifogásokkal, amint azt a szerző a második kiadás előszavában maga is elismeri. Eredetileg az volt a szándéka, hogy Franciaországban adja ki. A szigorú cenzúrát elkerülendő kénytelen volt azt állítani, hogy katolikus, és a katolikus álláspontot támogatja. Hollandiában erre az óvatoskodásra már nem volt szüksége, de ahelyett, hogy a szövegen változtatott volna, inkább elmagyarázta az olvasóinak, hogy miért ilyen záradékokkal írta – ez az akkori idők teljesen szokásos stratégiája.
A szöveg egy sor levélből áll, amelyeket a Sorbonne egy fiktív doktorának írt, tehát a legkonzervatívabb vallási dogmatikusnak. Ezt az urat Bayle a maga udvarias módján élesen kritizálta:
„Naponta hallom, amint számos ember aggodalommal beszél az üstökösökről… De azt be kell vallanom Önnek, Uram, hogy én nem látom megalapozottnak, amit Ön a csőcselék bolond őrületével szemben felhoz, ami ugye erőnek erejével szeretné, ha az üstökösök a világra végtelen szerencsétlenségek fenyegetését jelentenék. Ezért képtelen vagyok felfogni, hogy egy ilyen jeles doktor, mint Ön, engedi, hogy magával sodorja az ár, és anélkül, hogy megnézné az okokat, amiket a maréknyi tisztes tudós már összeszedett, a közönséges emberrel együtt beképzelheti magának, hogy az üstökösök mintegy hírvivők, akik az emberi nemnek az Istenség nevében hadat üzennek: mivel Ön az üstökösünk visszatértét oly helyesen előre látta, már csak ezért is tudnia kell, hogy ezek olyan testek, amelyek a természet rendes törvényeihez igazodnak, és semmiképpen sem valami csodák jelei, amelyek nem követnek semmiféle szabályokat.”
Az üstökösök mint isteni követek? Bayle erről csak gúnyolódva tudott beszélni.
A tudósok vagy költők, akik mindenben valami jelet vélnek felfedezni, egyszerűen reménytelenül túlbecsülik magukat:
„Egy emberről, aki elhatározta, verset fog írni, azt kell gondolni, ezzel egy időben a természet dolgait is ismeri. Csakhogy az ég és a Föld nem azért mozog, mert ő akarja. Nap- és holdfogyatkozások, hajótörések csak az ő tetszésére történnek. Minden elem akkor jön mozgásba, ha ő ezt jónak tartja. A levegőben hadseregek lebegnek, a földön szörnyek tombolnak, ahogyan ő akarja. Jó és rossz angyalok annyiszor jelennek meg, ahányszor csak parancsolja. Az istenek gépeken ücsörögnek és arra várnak, hogy a segítségükre lesz szüksége. És mivel elsősorban üstökösökre van szüksége, mert ebben a tekintetben az emberek elfogultak, alkalomadtán azokat is előveszi, ahányat csak a történelemben talál.”
S noha a költők nem igazán hiteles tanúk, a történetírók még inkább rosszul állnak: „Többségük oly sok önkényességet hagy a csodák és események elbeszélésében, ami a pogányok hiszékenységét megingatta, látva, hogy az okosság ellen vét, aki nekik mindent elhisz, amit ebben a darabban elcsacsognak.”
Miután nyitányként efféle díszsortüzet adott le, Bayle nekiáll az üstököshitet módszeresen szétszedni. Sok ok létezik, amelyek alapján az égitesteket tisztán fizikai jelenségnek kell tekinteni és abból kell kiindulni, hogy a földön semmit nem változtathatnak meg. Túl kicsik, túl messze vannak, a fényük teljesen ártalmatlan, nem húznak mérgező gázokat maguk után. De ha mégis lenne valamilyen hatásuk, érvel Bayle, az ugyanúgy akár pozitív is lehetne: „Vannak szerencsétlenségek üstökösök nélkül, és üstökösök szerencsétlenségek nélkül.”
Ami marad, az a véleménye szerint a legrosszabb érv mind közül:
„Mivel minden, amit az üstökösök hírvivőségéről állítanak, az asztrológia kitalált tételeire alapozódik, ezért azt nem lehet másnak, csakis nevetségesnek tartani. Semmi nem ízléstelenebb, semmi nem hasonlít jobban valami agyrémhez, mint a csillagjóslás művészete, semmi nem szégyenletesebb az emberi természetre nézve. Az emberek szégyenére el kell mondani az örökkévalóság számára, hogy voltak olyan csalók, akik azon ürüggyel, hogy értenek az égi dolgokhoz, aljas módon másokat becsaptak, továbbá azt is, hogy voltak olyan bolondok, akik bennük olyannyira megbíztak, hogy az asztrológiának tisztes helyet juttattak, és nem mertek új ruhát venni vagy egy fát elültetni, ha a csillagbámuló úr azt nem hagyta jóvá.”
Bayle méltóságán alulinak tartja, hogy a továbbiakban is foglalkozzon ilyen zavaros elméletekkel. Ha érvelve szállna velük szembe, az olyan lenne, mint
„Herkules nyilával lőni kismadarakra”.
De még ha igaz is lenne, hogy az üstökösök megjelenését gyakran szörnyű események követik – ki tudná bebizonyítani, hogy a kettő összefüggésben áll egymással? Vajon ez nem a jelek és orákulumok után kutató, babonás tömegek szelektív észlelése? Egy filozófus nem követheti a vox populi
– vox Dei (a nép szava – Isten szava) elvét, ellenkezőleg: „nem számolni kell a szavakat, hanem mérlegelni”.
A természet tévedhetetlenül mozog azokon a szabályozott pályákon, amelyeket isten rendelt el. Ő maga hozta a törvényeket, amelyeket tévedhetetlenül követ. Mást feltételezni nincs értelme. Az Úr a maga jóságában miért hozna létre sötétséget a fény helyett, az emberi bűnözés sötétségét további sötétség, gonosz ómenek és más gazemberségek és katasztrófák által? Babona ez, pogány, sőt, az ördögtől származó, hiszen az örök ellenkező így próbálja meg az embereket Isten igazságától elfordítani. Ezenkívül a hatalmasoknak hasznos:
„A politika már gondoskodott arról, hogy fenntartsa a jóslások tekintélyét, hiszen ezáltal oka van az alattvalókat rémisztgetni vagy a bizalmukat saját maga iránt felkelteni.”
Az ellenkezők tulajdonképpeni terepe a pogányság és a pogány szokások, amelyek állandóan beszivárognak a keresztény gyakorlatba és a hitvilágba, majd hirtelen meglepő volte face (fordulat, hátra arc) következik: „Ezt előfeltételezve engedje meg, hogy elmondjam egy gondolatomat, ami most jutott eszembe. Úgy tűnik, az ördög jobban megtalálja a számítását a bálványimádásban, mint az istentagadásban, ebből következően többet mesterkedne annak érdekében, hogy az embereket a bálványok szolgálatába, mintsem az ateizmusba süllyessze.”
Az ateisták nem hisznek sem istenben, sem ördögben, ezért számukra nem is jelentenek segítséget, téves vélekedésük így nem is veszélyesebb, mint azoké az embereké, akik az antik istenekben hittek, vagy az üstökösöket égi jelenségeknek tekintik, és ezáltal kétségbe vonják Isten mindenhatóságát. A hit igazi ellensége a bálványimádás, nem az ateizmus.
Egy, az embereket megrémisztő természeti jelenség megfigyelésétől Bayle halk lépésekkel eljutott kora leghatalmasabb vitájának a szívébe: a dogma és a racionális, tudományos gondolkodás elkeseredett küzdelméhez. Bayle úgy tesz, mintha e vitát egy aggódó egyházfi szemszögéből írná le és értékelné. Aki hisz az örök életben, írja, az morálisan fog cselekedni:
„Az ember természete szerint értelmes, előzetes megismerés nélkül soha nem szeret, szükségszerűen hajlik arra, hogy boldogságát szeresse és boldogtalanságát gyűlölje, és azokat a tárgyakat részesítse előnyben, amelyek úgy tűnnek, számára a legjobbak lesznek. Mármost ha meg van győződve arról, hogy létezik gondviselés, amelyik a világot kormányozza, ami elől semmi nem tud elrejtőzni, ami az erények szerelmesét végtelen boldogsággal jutalmazza és örökös büntetéssel sújtja azokat, akik vétkeznek, akkor nem tehet másképp, igyekezni fog, hogy erényes legyen és a vétkek elől meneküljön, vesse el a testi gerjedelmeket, mert nagyon is jól tudja, hogy eltekintve a néhány szórakoztató pillanattól, ami ezekhez kapcsolódik, olyan fájdalmakat okoznak, amelyek soha el nem múlnak, ellenben a mulandó szórakozás elvetését az örök boldogság követi.”
Aki azonban nem ismeri el a gondviselést, „ki fogja nevetni, amit mások erénynek és tisztességnek neveznek, és csak a vágyai mozgását fogja követni… így nem bűncselekmény, ha semmit nem várunk tőle”.
Képzeletbeli levelezőpartnerét Bayle itt egészen a maga oldalán tudja, de a nagy egység nem tart sokáig: „Mindez csodálatos és szépen is van mondva – írja tovább –, de az a legrosszabb, hogy nem egyezik meg a tapasztalatokkal.” Ha a keresztények csak azért élnek erkölcsösen, mert el akarják kerülni a büntetést és reményeik szerint jutalomban részesülnek, akkor az egyáltalán erkölcsös cselekvés?
Nem inkább egy szerencsejátékos viselkedése, aki csak a saját előnyeit nézi?
A legtöbb keresztény, írja Bayle, nem Isten törvényei szerint él, ellenkezőleg. A mindennapi életben az ember esetről esetre ítél, nem örök elvek alapján, „szíve uralkodó vágyai alapján, temperamentuma alapján, felvett szokásai erőssége alapján és az ízlés vagy érzékenység alapján, amelyet bizonyos tárgyak esetében érez”. A keresztények nem élnek erkölcsösebben, mint más emberek. Bayle lassan közelít a nagy csapáshoz. Az olyan társadalom, amelyik ateistákból áll, nem lenne szükségszerűen kevésbé erényes.
„Való igaz, a bűnözők számára nagyon szigorú törvényeket kellene hozni, és a büntetésüket is szigorúan kellene felügyelni. Csakhogy, ez nem szükséges amúgy is? Vajon kimerészkednénk a házunkból, ha a rablást, az emberölést és más erőszakos cselekményeket a királyi törvények megengednék? Nem csak és kizárólag az az erő védelmez minket a csibészek támadásaitól nappal és éjjel Párizs sikátoraiban, amelyet a király ad a törvényeinek, hogy visszaszorítsa a vakmerőségüket?… Anélkül, hogy pompás szónoknak adnánk ki magunkat, állíthatjuk, hogy a világ nagy részén az erényt az emberi igazságosság okozza, ugyanis amint egy bűnt szabadjára enged, oly kevés ember akad, akinek arra ügyelnie kellene.”
Emberi, és nem isteni törvények miatt cselekszünk erényesen. Az istennek tetsző élet a legtöbb ember számára nem mást jelent, mint nagy büszkén megtagadni azokat a bűnöket, amelyeket el sem akarnak követni, miközben szemérmetlenek, zsugoriak és kapzsik. Ezzel Bayle elért a döntő érveléséhez:
„Mármost belátjuk annak a valószínűségét, hogy az istentagadók társadalma a polgári és erkölcsi cselekedeteket éppen úgy gyakorolná, mint minden más társadalom, amennyiben a bűncselekményeket súlyosan büntetné és bizonyos dolgokhoz gyalázatot és szégyent kapcsolna.”
Aki nem ismeri el Isten létét, az is lehet becsületes és jó, kordában tarthatja a vágyait, mert nem az örökös elátkozottságtól való rettegés, hanem a földi büntetésektől való félelem és mások tisztelete az, ami a cselekvéseit irányítja.
Lehetnek az istentagadók erkölcsösek?
Bayle higgadtan védi ki a kérdést: „Nem csodálatosabb, ha egy ateista erényesen él, mint ha egy keresztény mindenféle bűnöket követ el. Ha mi mindennap láthatunk efféle szörnyeteget, akkor miért hinnénk azt, hogy az előbbi nem létezhet?”
A szabály alól még a notórius eretnekek sem kivételek: „A szégyenletes Vanini, akit Toulouse-ban ateistasága miatt 1619-ben megégettek, erkölcseiben mindenképpen rendes volt.” Nyilvánvaló, hogy Bayle nagyon csodálta a „szégyenletes” Vaninit. Tisztességesen cselekedett, és a rá váró szörnyű kínhalál ellenére sem tagadta meg az elveit. Az ateisták tisztessége nem valószínűtlenebb, mint a hívők galádsága.
A hitbéli kérdésekhez tett veszedelmes kitérő után Bayle gyorsan visszatér az üstökösökhöz, természettörvényekhez és a babonaság képtelenségeihez. Egy csapást követett. Aki csak a büntetéstől való félelem és a jutalom reménye által vezérelve cselekszik, az nem morális ember. Egy cselekedet akkor morális, ha ellentmond a saját közvetlen érdekeknek – mint Vanini esetében –, de megőriz egy olyan elvet, amiből az embernek magának nem származik haszna. Ezt az ateisták éppen olyan jól tudhatják, mint a legjámborabbak.