Ebben az életrajzi könyvben Soros régi kiadója, Peter L. W. Osnos összegyűjtötte a legkülönbözőbb értelmiségiek, újságírók, tudósok és nonprofit szervezetek vezetőinek írásait, hogy a médiában megjelenő képen túli képet alkothassunk Soros Györgyről. Olvass bele!
Peter L. W. Osnos a PublicAffairs alapítója, amely 1998 óta Soros György összes könyvét kiadta. A PublicAffairs megalapítása előtt Osnos újságírói karriert futott be az I. F. Stone's Weekly és a Washington Post, valamint a Random House kiadóvállalatnál.
Peter L. W. Osnos: Soros György - Egy teljes élet (részlet)
Fordította Bakos Katalin Dóra
A gyökerek
Eva Hoffman
Soros György rendkívüli személyiségének és jelentőségének sokféle mércéje van: óriási vagyonától kezdve az emberi jogokért és a demokráciáért végzett munkáján keresztül azokig a sikerekig, amelyeket a legkülönfélébb ügyek támogatójaként elért.
Mindezeket többé-kevésbé ismerjük. De mit tudunk Soros Györgyről, az emberről? El tudjuk őt képzelni kisgyermekként vagy kamasz fiúként? Kétlem, hogy a legtöbb ember képzelőereje idáig terjedne. Azok számára, akik nem ismerik személyesen, Soros, hasonlóan a többi világszerte ismert hírességhez, sokkal inkább egyfajta absztrakció vagy brand, mintsem egy élő, lélegző, érzelmi szempontból bonyolult (hiszen ki nem az?) emberi lény. Holott természetesen Soros György is gyerekként kezdte, s ami azt illeti, a gyermekkora történetesen rendkívül eseménydús és – nem csak személyes okokból – nagyon tanulságos volt. 1930-ban született Budapesten, és mindössze kilencéves volt, amikor kitört a második világháború. Azokban a hónapokban töltötte be a tizennégyet, amikor 1944–45-ben Németország megszállta, majd uralma alá vonta Magyarországot. Akik valamennyire ismerik a második világháború menetét, tudják, mi mindent jelentenek ezek a dátumok. György gyermek- és serdülőkora ugyanis egybeesett a 20. század legvéresebb időszakával, amikor Kelet-Európa és különösen annak zsidó népessége hatalmas veszteségeket szenvedett el. És mégis, évtizedekkel később, édesapja Álarcban című emlékiratához írt előszavában Soros György így emlékezik háborús gyermekkorára, különösen a legnagyobb fenyegetettség időszakára: „Talán szentségtörésnek tűnik: életem legboldogabb időszaka volt ez a tíz hónap, tizennégy éves koromban. […] Gonosz, igazságtalan erők üldöztek, s mi már csak azért sem állhattunk másutt, mint az angyalok oldalán. Ráadásul nemcsak saját bőrünket mentettük, hanem mások megmentésén is fáradoztunk. […] Mi többet kívánhat egy tizennégy éves fiú?”
Később aztán, amikor megkérdeztem a kilencvenéves Györgytől (a Covid-zárlat idején, egy Zoom-beszélgetés alkalmával), hogy még mindig egyetért-e ezekkel a meglepő kijelentésekkel, először viccelődve azt válaszolta, hogy a memóriája már nem olyan jó, ezért „csak a jövőre emlékszik”. „Többet gondolok a jövőre – tette hozzá –, ráadásul jelenleg is nagyon boldog vagyok.” Ezt hallani valakitől az ő korában igazán lelkesítő – sőt lélekemelő –, és elképzelhető, hogy ez a képesség a boldogságra már korai éveiben is jellemző volt rá. Végül megerősítette, hogy most is egyetért „szentségtörő” kijelentéseivel, én pedig úgy gondolom, hogy
háborús gyermekkoráról ejtett mondatai kiindulópontot jelenthetnek annak megértéséhez, hogy ki is volt ő, és ki lett belőle.
Azok számára, akik átélték a második világháborút, és különösen a holokausztot, az állandó veszély és a túlélésért folytatott küzdelem a későbbiekben is mindent meghatározott: a személyes sorsot, a magánéletet, a világszemléletet és a karaktert is. Érvényes volt ez Györgyre és bátyjára, Pálra is, a szüleikről nem is beszélve. De mindannyiuk számára létezett egy „azelőtti” élet is, amelynek szintén sorsformáló hatása volt. Legtöbbünknek nem is olyan könnyű elképzelnie „a másik Európa” életét a 20. század korai évtizedeiben, pedig a háború előtti Budapest, ahol Pál és György felnőtt, és ahol a szüleik életük nagy részét töltötték, egy gyönyörű, közép-európai, a Duna két partján elterülő város volt, ahol a „békebeli” Osztrák–Magyar Monarchiára emlékeztetett a Parlament díszes épülete, a számos emlékmű, amelyek a hosszú és eseménydús magyar történelemről meséltek, valamint a fényűző fürdők és kávéházak, amelyek a magyarok életigenlését dicsérték, és ahol – a háború előtt – bizalmas beszélgetések és szenvedélyes politikai viták folytak.
A háború előtti Mitteleuropa jóval kevésbé volt puritán és munkaközpontú, mint a nyugati régiók, nem is beszélve Észak-Amerikáról.
Közép-Európát a kifinomult kultúra központjaként tartották számon.
A Györgynél négy évvel idősebb Soros Pál az 1990-es években, Amerikában közreadott emlékirataiban így idézi fel ifjúsága fővárosát: „a háttérben zajló, gyűlöletes” nacionalista sovinizmus és antiszemitizmus ellenére „virágzott a politikai vitakultúra, az irodalom és a sport, akárcsak a színház, a zene és az opera, egy olyan kozmopolita atmoszférában, amilyet a legnagyobb erőfeszítéseink és jelentősebb anyagi forrásaink ellenére sem tudtunk biztosítani a saját gyermekeinknek”.
A kultúra sokat számít. Soros Tivadar, György édesapja igazi közép-európai személyiség volt: képzettségét tekintve ügyvéd, több nyelven beszélő, világlátott, olvasott és tájékozott ember – ám az 1930-as évek elején háttérbe szorította a kemény munkát, és rengeteg időt töltött a fent említett kellemes fürdőkben és kávéházakban, jó társaságban finom süteményeket fogyasztott, és nyilvánvalóan flörtölt. Mindez jellemző volt általában a vele azonos társadalmi és anyagi helyzetű emberekre, ugyanakkor, ahogy György egy beszélgetés során rámutatott, az édesapja esetében volt egy jelentős különbség:
ő ugyanis, mielőtt erre a könnyedebb életstílusra váltott, átélte a halálos veszély és a túlélésért folytatott küzdelem sorsdöntő időszakát.
Érdemes részletesebben kitérnünk erre, ha másért nem, azért, mert ezek az események erősen hatottak mind Tivadar magatartására a második világháború alatt, mind György képzelőerejére és későbbi nézeteire. Röviden összefoglalva, Tivadar megpróbáltatásai akkor kezdődtek, amikor az első világháborúban önkéntesként jelentkezett az osztrák–magyar hadseregbe. Feltehetőleg nem elsősorban hazafiságból tette meg ezt a lépést, hanem kalandvágyból. És bár a kaland volt a célja, jóval több része lett benne, mint amire számított. Egy viszonylag könnyebb katonáskodási időszak után orosz fogságba került, és egy szibériai hadifogolytáborba internálták. Ottléte alatt egészen meglepő módon sikerült egy faliújságot működetnie Palánk címen, valamint arra használta az időt, hogy fejlessze eszperantó tudását – ez az univerzális nyelv, amely a 19. század végén született, számos nemzetközi mozgalom lingua francája lett. Tivadar időskoráig híve maradt az eszperantó mozgalomnak és könyvkiadónak; az Álarcbant is eszperantó nyelven írta meg. György internacionalista hajlamai tehát erős családi hagyományban gyökereztek.
Tivadar fogságának azonban voltak sötétebb tanulságai is. Internálása alatt szemtanúja volt egy „fogolyképviselő” kivégzésének, miután néhány fogolynak sikerült megszöknie. Ezért nem fogadott el ilyen tisztséget, és ebből tanulta meg – ami különösen hasznára vált a következő háborúban –, hogy nem mindig kifizetődő magasabb pozíciót betölteni. Ehelyett, miután rájött, hogy a helyzet egyre reménytelenebb, tömeges szökést készített elő. Mindez azt jelentette, hogy „vonaton, tutajon, öszvéren és pónin” kellett utazniuk, és egy szerencsétlen tájékozódási hiba miatt akaratuk ellenére a Jeges-tenger felé haladtak. Miután visszafordultak, Tivadar útja hazáig több hónapot vett igénybe, miközben számtalan különféle veszély és az éhezés réme fenyegette, sőt feltehetőleg meg is kínozták. Végül azonban eljutott Moszkvába – amely ebben az időben a forradalom utáni Oroszország fővárosa volt –, majd további fortélyok és színlelések árán haza, Magyarországra. El lehet képzelni, hogy ezek a veszélyekről és vakmerőségről szóló igaz történetek milyen hatással voltak fiai zsenge és befolyásolható elméjére. Ahogy György írta előszavában: „Nagymestertől tanultam a túlélés tudományát.” Az első világháború, az eszperantó és édesapja kalandjai György előtörténetéhez tartoztak ugyan, de ő mélyen magáévá tette őket, és élénken éltek a képzeletében. Tivadar számára azonban éppen elég volt belőlük. György úgy látta, hogy az édesapja, aki megtapasztalta az orosz forradalmat, más emberként tért vissza onnan. Megmenekülése előtt ambiciózus fiatalember volt, ügyvédi képesítést szerzett, és nagy dolgokra törekedett, utána azonban egyszerűen csak örült, hogy él. Elhatározta, hogy inkább élvezni fogja az életet, mintsem konvencionális babérokra pályázzon – a pénz már nem sokat számított neki. György azt mondja, hogy nem ismert még egy olyan „rendszeres vagyonapasztót”, mint az apja. Ne feledjük, hogy jóval később György is tett valami hasonlót, bár jóval magasabb szinten, amikor úgy döntött, hogy már nem a pénzcsinálásnak szenteli az idejét, hanem a nemzetközi vonatkozásban fontos ügyeknek. Persze ez akkor történt, amikor már vagyonos ember volt, de
ebben a radikális és igencsak szokatlan lépésben talán fölfedezhetjük az édesapa hatását.
Tivadar könnyelmű életvitelét jócskán megsegítette házassága másod-unokatestvérével, Szűcs Erzsébettel, aki tizenhat éves volt, amikor megismerkedtek. Manapság az ilyen közeli rokonok közti házasság szokatlannak, sőt kétségesnek tűnhet, de azokban az időkben, és különösen a zsidó családokban egyáltalán nem volt ritkaság. Erzsébet tíz évvel volt fiatalabb Tivadarnál, és visszaemlékezései szerint nemcsak első látásra beleszeretett, de érte le is mondott arról, hogy egyetemre járjon. A személyisége teljesen eltért Tivadarétól: félénk, a spiritualitásra fogékony teremtés volt, emellett labilis idegzetű és fekélyekre hajlamos. Ugyanakkor jelentős vagyont vitt magával a házasságba. Édesapja, Szűcs Mór sikeres üzletember volt, mígnem időskorában paranoid skizofréniával diagnosztizálták: minden alap nélkül mániákusan azt képzelte, hogy a felesége megcsalja az üzleti partnerével. Ettől kezdve nem volt képes kezelni a vagyonát, így Tivadarra szállt át a cég igazgatása, amelyhez egy híres rőfösbolt, valamint budapesti, bécsi és berlini ingatlanok tartoztak; a különféle tranzakciókért kezelési díjat kapott, és így elegendő bevételre tett szert anélkül, hogy túl sokat kellett volna dolgoznia. György életére mindezek a tényezők is hatással voltak. Az ő saját története a két világháború között kezdődött, amely időszakot joggal nevezhetjük boldog gyermekkornak. Gyermekéveit nem rázta meg semmilyen tragikus esemény, de 1936-ban, amikor hatéves volt, fontos dolog történt: a szülei elhatározták, hogy Schwartzról Sorosra magyarosítják a nevüket. A művelt és (legalábbis kulturálisan) asszimilált magyar zsidóság körében ez egyáltalán nem volt szokatlan, bár az is lehet, hogy Tivadart aggodalommal töltötték el a Németországban zajló változások, és jobbnak látta, ha elhárítja a család feje fölül az esetleges veszélyt. 1936-ban Magyarországon még nem léptek életbe a zsidótörvények, de Tivadar, aki több nyelven beszélt, és értett a politikához, hallgatta a BBC német adásait, és valószínűleg nemcsak magyar, de német újságokat is olvasott (talán azokban a barátságos kávéházakban, ahol a vendégek rendelkezésére álltak a napilapok). És főként pontosan tudta értelmezni az idők jeleit. György sok évtizeddel később azért mondhatta el, hogy az ő családja más volt, mint általában a magyar zsidó családok – később mindennek jelentős következményei is lettek –, mert Tivadar az orosz fogságban alaposan megismerte a totalitárius rendszerek természetét. Nyilvánvalóan figyelte a nácik fölemelkedését Németországban és Ausztriában, és tisztában volt azzal, hogy a hírhedt nyári olimpiai játékokat a horogkereszt égisze alatt rendezték meg. Másrészről Erzsébet is a névváltoztatás pártján volt, hogy a fiait ne bélyegezzék meg, ráadásul György abban az évben kezdte az iskolát. Hogy miért pont ezt a nevet választották, annak van magyarázata. Soros magyarul azt jelenti: „a következő a sorban”, ami feltehetőleg arra utalt, hogy Tivadar jelképesen átadja majd a stafétabotot a fiainak. Ugyanakkor Tivadar azt is tudta, hogy az eszperantóban a „soros” szó a „soar” (szárnyal) ige jövő idejű alakja – és ez a többletjelentés is vonzó lehetett számára.
Leszámítva ezeket a komoly eseményeket, György és bátyja gyermekkora könnyű és vidám volt, ráadásul nagyon komolyan sportoltak is. Az 1930-as években a család a nyarakat a Budapesthez közeli Lupa-szigeten töltötte, amely csak a Duna vizén átkelve volt elérhető. A szigeten viszonylag kevés nyaraló állt, amelyek felét középosztálybeli, értelmiségi zsidó családok birtokolták. A Soros-nyaralót, egy kicsi, ám feltűnő, Bauhaus-stílusú villát a híres építész, Farkas György tervezte, aki egyben a család barátja is volt. Tivadar kezdeményezésére két teniszpályát alakítottak ki a szigeten, György nyilván itt szeretett bele a teniszbe (kilencvenévesen még mindig hetente háromszor teniszezik), a szüleinek pedig volt egy kis standja, ahol kávét és süteményeket árultak, s amely rendkívüli népszerűségre tett szert a nyaralók és a sziget mellett elhaladó evezősök körében. (Erzsébet megtanulta elkészíteni a híres budapesti cukrászda, a Gerbeaud süteményeit.) György rengeteget kajakozott a Dunán, és Pállal együtt már kiskoruktól kezdve engedélyt kaptak arra, hogy a mély vízben ússzanak, a parton lévők nem kis megdöbbenésére.
De a pihenés és szórakozás láthatólag nem volt elég a kis György számára; filantróp hajlama kedves, gyermeki módon már akkor megmutatkozott. A szigeten töltött vakációk alatt egy lapot működtetett Lupai Újság néven, aminek egy nála valamivel „hagyományosabb értelemben” vett újságíró 1939 decemberében megjelent visszaemlékezése szerint
ő volt a szerzője, szerkesztője, riportere és kézbesítője, az eladásokból befolyó pénzt pedig nemes célokra ajánlotta fel.
Az újságíró beszámolója szerint az „almaképű mosolygós kis vendég” azért látogatott el az irodájába, hogy pénzt adományozzon „a finneknek… Ott most szabadságharc van. Apuka mondta.” Hogy apja javasolta-e az adományozást, sosem derült ki, de Györgyre gyakorolt hatása ebben a gesztusban is világosan megmutatkozott.
Talán György üzleti érzékének (és önbizalmának) korai jelei is felsejlenek egy anekdotában, amelyet egy budapesti papírkereskedés tulajdonosa mesélt el Tivadarnak, és később visszaemlékezésében Erzsébet örökített meg az utókor számára. Eszerint egyik nap György belépett az üzletbe, körülnézett, majd kijelentette, hogy az áruk nem elég vonzó módon vannak elhelyezve. Azután elmagyarázta a megdöbbent tulajdonosnak, hogyan rendezze át a boltot – a férfi meg is fogadta a tanácsot, és nem bánta meg.
A Lupa-szigeten Tivadar úgy játszott a saját és mások gyerekeivel, mintha ez utóbbiak is az övéi lettek volna. Kitalált egy indián kiáltást – „Pápuuuaa!” –, amellyel a gyerekek egymást hívhatták, mintha bátor indián harcosok volnának. Kitalált egy folytatásos történetet is – egyfajta mesesorozatot –„Amosarega” címen egy csodálatos szerkezetről, amelynek a neve a „repülő”, a „motorbicikli”, az „autó” és a „garázs” szavakból állt össze, és amely varázslatos módon a fenti dolgok bármelyikévé alakítható. Michael Kaufman a következőképpen idézi fel ezt Soros Györgyről írt életrajzában: „Tivadar egyszer arról számolt be a fiúknak, hogy felhívta őt Indiából Mahatma Gandhi, mert szüksége volt a segítségükre. Ekkor, ahogy mesélte, ő és a fiúk először elrepültek Közép-Ázsiába, majd, miután »Amosaregát« autóvá alakították át, átkeltek a Hindukus-hegységen, utat törve a vad pastuk között, hogy eljussanak a rájuk váró Gandhihoz.” Ezek a mesék teljesen lenyűgözték ifjú hallgatóikat, és anélkül, hogy nyíltan didaktikusak lettek volna, járulékos leckéket adtak nekik földrajzból és a kor aktuális problémáiról. Persze nincs felhőtlen idill. A szórakozás és a vidámság mellett György gyerekkorában a családi viszonyok a felszín alatt bonyolult szövevényt alkottak. Erzsébet későbbi, hosszú interjúkban rögzített visszaemlékezésében csodálattal eltelve méltatta Tivadart, hogy mennyire szerette a gyermekeit már csecsemőkoruktól fogva. „Még soha nem láttam, hogy egy férfi ennyire imádja a csecsemőket”, mondta, hozzátéve, hogy a férje szinte „anyáskodóbb” volt, mint ő maga. Imádta a karjában tartani a fiait, játszani velük, majd később tanítani és irányítani őket. És mégis, sok évtizeddel később a kilencvenéves György megindító nyilatkozata szerint gyerekkorában úgy érezte, hogy az apja nem szereti őt eléggé. „Sohasem értettem, miért szereti a bátyámat jobban, mint engem. Ő volt a kedvenc.” György felidézte, hogy Pál volt az erősebb egyéniség, aki ezzel kiérdemelte az édesapja figyelmét. Vajon egyszerűen csak testvérféltékenység volt ez, a fiatalabb testvér szinte szükségszerű bizonytalanságérzése? Valószínűleg – György végül meggyőződött arról, hogy az apja őt is ugyanannyira szerette. Mindazonáltal ez azoknak a korai érzéseknek a mélységéről tanúskodott, amelyek oly sokáig éltek György lelkében, sok-sok ellentmondásos tapasztalat és információ formájában.
Ezt a képet megerősítendő álljanak itt György sorai, amelyeket bátyja 2006-ban megjelent emlékiratainak utószavában olvashatunk: „Hadd tegyem hozzá a saját emlékeimet – írta. – Gyerekként nem volt annyira jó a kapcsolatunk. Szeretett engem kínozni. Panaszkodtam rá a szüleimnek, de ők ezzel nem törődtek, mivel csak az én szavam állt az övével szemben. Ez volt az első találkozásom a világban lévő igazságtalansággal, és biztosan szerepet játszott az alapítványom céljainak kialakításában:
szembe kell szegülnünk a kínzással.”
És ami még meglepőbb: az a tény, hogy György a későbbi éveiben kialakuló fontos politikai nézeteit és a kínzás elleni morális alapú állásfoglalását vissza tudta vezetni a gyerekkori kegyetlen játékokra, azt tanúsítja, hogy milyen ereje van a korai érzéseknek – és azt a szokatlan képességét is, hogy kapcsolatba tudja hozni egymással a szubjektív énjét és az általa vallott értékeket.
György bátyja iránti neheztelése nem maradt viszonzatlanul. A négyéves Pál egyáltalán nem örült egy újabb jövevény érkezésének, és a gyermekéveik alatt végig csak nyűgnek tartotta az öccsét. Noha a későbbiekben javult a kapcsolatuk, „úgy éreztem, sosem tudok megbocsátani neki – folytatja György az utószóban –, pedig Pali, hiszen ő volt a kínzó, nem táplált haragot irántam. Amikor tizenhét évesen örökre elhagytam Magyarországot, Pali nekem adta a legjobb zöld flanelöltönyét. Ez nagyon meghatott. És azóta mindig jó testvérem volt.”
Mindez később történt, ám ahogy növekedtek, a testvéri rivalizálás mellett a szülők kötődése is megoszlott közöttük. Erzsébet az interjúban elmesélte, hogy György „nagyon sok szeretetet kapott tőle, mert őt könnyű volt szeretni. Nem volt olyan fegyelmezetlen és makacs, mint Pali.” Hajókázás vagy sítúrák közben György mindig inkább vele volt, míg Pál Tivadarral. Nem határozták el ezt előre, tette hozzá, de valahogy mindig így történt. György gyakran idézte fel beszélgetések közben, hogy a bátyjának nem volt könnyű a kapcsolata az anyjával. Erzsébet, mondta, „nagyon didaktikus volt”, és az erős akaratú, keményfejű Pálnak ez nem tetszett. „Én sokkal alkalmazkodóbb voltam – mondta György. – Amolyan mamlasznak tartottam magam.”