Az ír nomádok történetei keresetlen líraisággal beszélnek a természettel való harmonikus együttélésről, az állatok védelmezésének jelentőségéről, az embertársaink iránti empátia és a „közös sors” fontosságáról. Olvass el egy történetet!
Az ír nomádok meséit gyűjtötte kötetbe a Miért bolyong a Hold? A Mincéirí (közismert nevükön: Irish Travellers, azaz ír vándorok) népmeséiből a címadó kérdésen kívül többek között választ kapunk arra, hogy miért nőnek a tiszafák szinte kizárólag temetőkben, hogyan keletkezett a pitypang, miért csíkos a borz, hogyan végződött a méhek és az óriások csatája, vagy éppen miért ennyire hátborzongató a róka hangja.
A Mincéirí hagyományosan ekhós szekereken, sátrakban lakva, többnyire kézműveskedésből és kereskedésből élve, keresztülkasul vándorolt Írországban - mindaddig, amíg a hatvanas években, a nomád életmód kriminalizálásával, letelepedésre nem kényszerítették őket. A szerző, Oein DeBhairduin is egy ilyen letelepített családból származik, és nem csupán összegyűjtötte a gyermekkorában hallott, addig kizárólag szájhagyomány útján terjedő meséket, de elmesélésük körülményeibe és az ír vándorok mindennapjaiba is beavatja az olvasót. A könyvet a szintén vándor származású Leanne McDonagh grafikusművész illusztrálta.
Oein DeBhairduin: Miért bolyong a Hold (részlet)
Fordította Ferencz Mónika
A Mincéirí
a szerző előszava a magyar kiadáshoz
A Travellerek, avagy ahogy mi nevezzük magunkat: Mincéirí vagy Pavee, Írország nomád, őshonos etnikai kisebbségének számítanak. Nagyjából ötvenezren lehetünk Írországban, így az ír lakosság közel egy százalékát tesszük ki.
A többi embert „letelepedett”-nek nevezzük, és egészen a 1960-as évekig viszonylag békésen éltünk együtt velük, legtöbbünk sátorban vagy szekéren lakott, és a időszakosan megtartott, hagyományos vásárok és búcsúk mentén utaztunk egyik helyről a másikra.
Kulturális identitásunk létfontosságú része a zenélés, az éneklés és a történetmesélés.
Megélhetésünket sokáig a kereskedelem és a kézművesség biztosította, ám idővel az egyre növekvő iparosodás, és a műanyag használatának elterjedése miatt a legtöbb Mincéir elvesztette az önellátást biztosító független jövedelmét, az állam pedig, ahelyett, hogy támogatta volna népünket és a hagyományait, elkezdett teherként és megoldandó problémaként tekinteni ránk.
1963-ban az ír állam törvényileg rendelte el a Mincéirí erőszakos beolvasztását az ír társadalomba,
valamint olyan további állami intézkedéseket vezetett be, mint a nomád életmód kriminalizálása, a piacokon való értékesítés feltételeinek szigorítása, és az állatok feletti tulajdonjog korlátozása – kiváltképp a lovaké. Ezzel párhuzamosan, miközben az állam képtelen volt megfelelő lakhatási lehetőséget biztosítani a számunkra, az iskolákban bevezették a szegregált oktatást.
Mindezek következtében életkörülményeink jelentősen megromlottak, és ez közösségünk hosszan elnyúló válságához vezetett. A munkanélküliség, a szegénység és a nap mint nap tapasztalt hátrányos megkülönböztetés okozta nehézségek miatt a Mincéir-ek várható élettartama drasztikusan lecsökkent – annyira, hogy minden második tizenkilenc éves Mincéir már középkorúnak számított.
Az elmúlt években három jelentős, pozitív változás is történt. 2017-ben az ír kormány hivatalosan is elismerte a Traveller-kisebbséget. 2019-ben nyelvünk, a gammon cant, felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökségeinek listájára. Végezetül:
az iskolai tantervbe lassan beszivárog történelmünk és kultúránk oktatása.
Míg az első két intézkedés alapvetően jelképes dolog, addig a harmadik valódi esélyt jelent számunkra, hogy pozitív befolyással lehessünk az ír átlagnépesség – amelynek mindig is a részét képeztük – rólunk kialakult képére.
A számtalan megpróbáltatás és igazságtalanság ellenére mély büszkeséggel képviseljük az identitásunkat és kapcsolódunk a kultúránkhoz. A Mincéirít sokan az ősi ír szokások őrzőinek tekintik, és ez számunkra mindig is áldott szerep marad. Számunkra a történetmesélés továbbra is a traumafeldolgozás és a hagyományainkhoz való örömteli kapcsolódás egyik elsődleges formája. Ezt a kötetet népem (mo geels) legtöbbször mesélt történeteiből állítottam össze.
Miért nő a pitypang
~ As beárnan gidge raired ~
Gyerekkorom egyszerű dolgai közül a legélénkebb emlékeim édesanyám kertjének hívogató otthonosságáról szólnak. A kert dús zöld pázsitként ölelte körbe a kainya jobb oldalát; a bejárati kapunál kezdődött, majd a nehéz cementtel dacolva tört ki, és növekedett a saját kedve és akarata szerint, végighúzódva a ház mellett a telek hátsó része felé.
Anyám tudta, hogy a kertekben nem létezik állandóság,
a növények jönnek-mennek, felfelé és kifelé növekedve vágnak újabbnál újabb kalandokba, ahogy minden más dolog is az életben. Számára ez nemcsak egy kert volt, hanem élő bizalmasa a zord napokon, megértő barátja a nyári estéken, és könnyed szórakozása, amikor elméje elnehezült, és oly hangosan zümmögött, akár egy méhkas. A kertet magas, az önkormányzati lakótelepeknél megszokott kavicsos habarcsból készült falak tartották kordában, amelyek krémszínű festésén meglátszott az idő nyoma, és amelyet elborított a lágy zöld moha és a lilában pompázó, ragyogó gólyaorr.
Egyszerű kert volt, tele virágokkal és bokrokkal, amelyeket anyám az évek során ajándékba kapott. Minden növénynek volt egy saját története, egy eredete, és mindegyik az ajándékozóról kapta a nevét: ott volt a fehér téli rózsabokor, amelyet Leótól kapott ajándékba a piacról, és amely még mindig hoz legalább egy virágot karácsonykor, a tiszafa, amelyet „fűnyíró” Michaeltől kapott, és aki egy pirosra és kékre festett házban lakott, vagy az a bordó bogyós bokor, amely véletlenszerűen nőtt, és gyerekkoromban kapufaként kezdte földi pályafutását.
Sokszor kiküldtek bennünket, hogy elkergessük a szomszédok kis terrierjeit, akik folyton betévedtek, és gödröket kapartak a talajba, máskor pedig villával és kenőkéssel indultunk neki, hogy kiássuk a nemkívánatos növényeket, amelyek önhatalmúlag vetették el magukat anyám emlékeinek kertjében.
A hívatlan látogatók közül csak az aranyló pitypangok maradhattak,
hacsak nem volt rájuk szükség teához vagy valamiféle kúrához. Anyám mindig azt mondta, hogy három dolog van a világon, amit a férfiak soha nem fognak megérteni: az összetört szív éles pereme, a női elme működése, és egy pitypang valódi értéke.
Anyám kertjében a pitypang szívesen látott vendég volt, hiszen minden egyes nő, így vagy úgy, de elszenvedte már a pitypang megpróbáltatásait.
A régiek szerint a nagy árvíz idején a Mincéirí félelmében annyit imádkozott a felhők ellen, hogy végül ezért következett be a nagy szárazság, szüntelen napsütéssel, egy csepp eső nélkül – az égbolt teljesen kiürült, csupán a Nap tündökölt mozdíthatatlan egyeduralkodóként megszokott helyén.
Az égbolt, tudatában annak, hogy az időjárás miként járul hozzá a napok múlásához, egy ideig makacskodott, de az árvíztől való rettegés oly hatalmasra nőtt, hogy a Mincéirí kedvéért végül maga a természet törölte el a felhőket és az esőt az égről.
Kezdetben a száraz napok és a csípős éjszakák csak örömöt hoztak, a meleg, édes reggeli levegő lágysággal ébresztette az embereket, és az éjszaka gyakran kapta azon a gyerekeket, hogy a patak vagy a tó partján játszanak.
Az öregek a mogyorófák árnyékában pihengettek, és a lassú szellők énekét hallgatták.
Ahogy telt-múlt az idő, az embereken eluralkodott a fásultság, a világ sivárrá, porossá és szárazzá változott. Az állatok megbetegedtek, a növények elsorvadtak, és még a madarak is visszautasították a szeleket, inkább a földön jártak, maradék táplálék után kutatva.
A szárazság csak nem akart véget érni, így egy napon Bríd, egy gyönyörű, fiatal lackeen, választ keresve, megszólította a Napot. Elmondta neki a földek, a növények, a fák és a folyók gyötrelmeit, és azt, hogy a Nap tüze hogyan oltja ki lassan szerettei lángját. De a Nap, a Nap nem válaszolt.
Bríd erre úgy döntött, megmászik egy meredek dombot, hogy közelebb kerüljön a Naphoz, hátha akkor könyörgése meghallgatásra talál. El is indult, de a szomjúságtól és a perzselő hőségtől addigra már annyira legyengült, hogy minden egyes lépésért meg kellett küzdeni a meredek dombtető felé, és egyre többször kísértette meg a suttogó késztetés, hogy feladja, és visszaforduljon. Végtelennek tűnő idő után a fiatal lackeen végül elérte a dombtetőt.
Ismét a Napot szólongatta, de a Nap továbbra sem válaszolt.
Bríd átkutatta az égboltot, és nyugati irányban megpillantott egy fényesen ragyogó csillagot.
Tanácsért kiáltott hozzá.
A csillag felvillant, és oly szelíd hangon, mint a tavaszi szellő, arra kérte, kövesse őt, és akkor talán megkapja a választ.
Három fárasztó napon keresztül utaztak nyugat felé a csillaggal. A fiatal lackeen tüdeje száraz volt már, akár a gyújtós, végtagjai pedig nehezek, mint a sziklák, de követte a csillagot. Sövényeket, dombokat mászott meg, bozótokon és bokrokon verekedte át magát, a fáradtságtól lesoványodva és szomjúságtól égve, egészen addig, míg végül a csillag megállt.
Ott, a nyugati égbolt sarkában bujkált a Hold.
A fiatal lackeen izgatottan odakiáltott neki.
Ezt meghallva a Hold felemelkedett, és úgy kezdett el forogni az égen, mint egy frissen vert ezüsttányér.
A fiatal lackeen megkérte a Holdat, hogy segítsen neki visszahozni az égre a felhőket és az esőt.
Válaszul a Hold kinyújtotta a kezét, és megrázta a hatalmas óceánt. A szárazság eljövetele óta az óceán mozdulatlan volt, csendes és nyugodt, mint egy kifényesített tükör, de most vize, a Hold ébresztésére válaszul, nagy hullámokat kezdett verni a parton. Az óceán azonban, akárcsak a Hold és a csillag, nem tudta, hogyan kell esőt csinálni.
A lány kétségbeesetten zokogva zuhant a földre. Oly hatalmas volt a bánata, hogy a csillag és a Hold is könnyezni kezdett. A Nap, meghallva sírásukat, végül Bríd felé fordult. Az ifjú lackeen bár szörnyen elkeseredettnek és fáradtnak érezte magát, mégis ifjú korát meghazudtoló bölcsességgel és határozottsággal kezdett könyörögni a Napnak, hogy pihenjen már egy kicsit. Beszélt az életről, ami egyre könyörtelenebbé válik, a felrepedező földekről és a senyvedő állatokról, a kiszáradt folyómedrekről, amelyek immár csupán mély sebhelyek a föld felszínén, mesélt neki a napsugaraktól vörösre égett bőrről, és a kizökkent világról. Beszélt arról, mennyire fontos a váltakozás, és hogy mennyire ostoba volt a népe, hogy félelmében eltérítette a Nap természetes útját.
A Nap dübörgő hangon szólalt meg, oly fülsiketítően, hogy megrázkódott a fákon maradt néhány gyűrött levél, a repedezett talajon pedig felemelkedett egy vékony porréteg, mintha maga a föld lélegezte volna ki. A Nap kijelentette, hogy mivel maguk az emberek űzték el a felhőket, ők könyörögtek neki, hogy fáradhatatlanul ragyogjon, ezért hát ő ragyog is tovább.
A fiatal lackeen lelke, teljesen kimerülve az út megpróbáltatásaitól, törékeny volt, akár az elszáradt falevél, ez a végső elutasítás pedig oly fájdalmas sebet ejtett rajta, amelyet már képtelen volt elviselni.
Nyöszörögve a földre zuhant, és meghalt.
A Nap a lány megviselt porhüvelyét látva a lackeen útjára, félig leélt életére és korai halálára gondolt, és végtelen bánat lett úrrá rajta. Sírni kezdett, fájdalma összekeveredett a csillag és a Hold könnyeivel, akik szintén gyászolták a lackeent. Bánatuk a földre hullott, és mélyen a szomjas talajba ivódott.
A Nap, a csillag és a Hold tudták, hogy felelősek a történtekért, ezért összegyűltek az égen, és egyenként megígérték a fiatal lackeennek, hogy nem feledik el őt soha.
A hullajtott könnyekből új növény sarjadt, amelyet megáldott a Nap, a csillag és a Hold fénye is, ezért e virág felvette mindhármuk formáját.
Sok neve van, amelyek közül az egyik a pitypang.
A pitypang a mai napig megtestesíti a Nap, a Hold és a csillagok tüzes erejét. Ráadásul ha teaként fogyasztjuk, biztosítja a testben a folyadék könnyű áramlását. Ha alaposabban megnézzük, láthatjuk, hogy amikor virágzik, szirmai a Napra hasonlítanak, amikor felmagzik, akkor pedig egészen olyan, mint a Hold, levelei pedig csillagalakban bomlanak ki a töve körül. Ha az ember szerencsés, és óvatosan, dúdolva húzza ki a földből, lehet, hogy a gyökerei felveszik majd a fiatal lackeen alakját.