Nikola Tesla a magányos, meg nem értett zseni figurájának egyik legismertebb megtestesítője. Még életében legendává vált, mely státuszért ő maga is sokat tett látványos, laikus szem számára hátborzongatóan életveszélyesnek tűnő bemutatóival, illetve nyilvános megszólalásaival. 1919-ben írt önéletrajzában nem csupán találmányaiba és feltalálásuk körülményeibe, illetve világot megváltani szándékozó terveibe avatja be az olvasót, de őszintén beszél gyerekkoráról, mentális problémáiról, kényszerbetegségeiről és életelveiről, miközben különös, sziporkázó humorát is meg-megcsillantja. Olvass bele!
Nikola Tesla: Találmányaim - Önéletrajz és egyéb írások (részlet)
Fordította Vitéz Ágnes
Egy időre teljesen átadtam magam annak az élvezetnek, amelyet az új gépek és új megoldások kigondolása okozott. Egész életem során ekkor éltem át a legtökéletesebb szellemi elégedettséget és boldogságot. Az ötletek megállíthatatlanul özönlöttek belőlem, az viszont már némi nehézséget jelentett, hogy szorosan megragadjam, és meg is tartsam őket. A kieszelt készülékek számomra minden apró részletükkel abszolúte valószerűek és tapinthatóak voltak. Örömmel képzelegtem arról, hogy ezek a motorok folyamatosan zakatolnak, mert így még lenyűgözőbb látványt nyújtottak lelki szemeimnek. Amikor a természetes hajlam szenvedélyes vággyá alakul bennünk, hétmérföldes léptekkel robogunk a kitűzött cél felé. Az összes motorfajtát és rendszermódosítást, amely ma a nevemhez fűződik, gyakorlatilag nem egészen két hónap alatt alkottam meg. Talán a sors keze volt, mindenesetre a létfenntartás kényszere átmenetileg megálljt parancsolt agyam intenzív tevékenységének.
A telefontársaság alapítására vonatkozó elsietett bejelentés miatt utaztam Budapestre, ahol a sors iróniájából végül be kellett érnem egy műszaki rajzolói állással a magyar kormány Központi Távíró Irodájában, olyan fizetésért, amelyet itt nem óhajtok elárulni! Szerencsére hamar kivívtam a főhivatalnok szimpátiáját, és azután az új berendezésekkel kapcsolatos számítások, tervezés és költségvetés területén kezdtem dolgozni, amíg be nem indult a telefonközpont, ahol aztán ugyanezt a munkát már teljesen a felügyeletemre bízták. Az itt szerzett ismeretek és gyakorlati tapasztalatok rendkívül hasznosnak bizonyultak, és a munkám közben bőséges lehetőségem nyílt feltalálói képességeim kamatoztatására.
Számos fejlesztést hajtottam végre a telefonközpont berendezésein, tökéletesítettem az ismétlőállomást, más szóval erősítőt, amelyet sohasem szabadalmaztattak vagy mutattak be nyilvánosan, de én a mai napig büszke vagyok rá.
Hatékony közreműködésemért a vállalkozás szervezője, Puskás úr, amikor budapesti vállalkozását eladta, felajánlott nekem egy állást Párizsban, amelyet örömmel elfogadtam. Sohasem feledem, milyen mély benyomást tett rám az a csodálatos város. Érkezésemet követően napokig mámoros lelkesedéssel barangoltam az utcákon új és újabb élményeket keresve. Rengeteg volt a látnivaló, és mind ellenállhatatlan, de sajnos a bevételeim, ahogy megkaptam őket, azonnal ki is folytak a kezem közül. Amikor Puskás úr megkérdezte tőlem, hogy boldogulok ebben az új világban, a következő kijelentéssel világítottam meg a helyzetet: „A hónap utolsó huszonkilenc napja a legnehezebb!”
Minden reggel, az időjárástól függetlenül, a St. Marcel sugárúti lakásomból egy Szajna-parti fürdőbe mentem, belemerültem a vízbe, úsztam huszonhét hosszt, aztán egyórányi sétával elmentem Ivrybe, ahol a cég telephelye volt. Egyszóval igencsak intenzív életmódot folytattam, ma ezt talán „rooseveltiánusnak” neveznék. Ott aztán fél hétkor tápláló reggelit ettem, majd vártam, hogy mikor jön el az ebédidő, időközben pedig problémákat oldottam meg a gyárigazgató, Charles Batchellor úr számára, aki Edison közeli barátja és asszisztense volt. Itt ismerkedtem meg néhány amerikaival, akik nagyra értékelték a tudásomat – billiárdban. Meséltem nekik a találmányomról, és egyikük, D. Cunningham, a mechanikai részleg művezetője azt ajánlotta, alapítsunk részvénytársaságot. Javaslata végtelenül komikusnak tűnt.
Halvány gőzöm sem volt, hogy mi az a részvénytársaság, kivéve talán azt, hogy ez valami amerikai szokás.
Persze nem lett a dologból semmi.
Az elkövetkező hónapokban sokat kellett utazgatnom Franciaországban és Németországban, hogy segítsek rendbe hozni az erőműveiket. Párizsba visszatérve a cég egyik ügyvezetőjének, Rau úrnak benyújtottam a dinamók fejlesztésére vonatkozó tervemet, és ő rá is bólintott. Teljes volt a siker, és az elégedett igazgatók megtiszteltek azzal, hogy automata regulátort fejleszthetek, olyat, amilyet már régóta szerettek volna. Nem sokkal ezután valami probléma támadt a generátorházzal, amelyet a strasbourgi vasútállomás mellett húztak fel. Nem volt megfelelő a kábelezés, és a megnyitó ünnepség kellős közepén a fal egy része rövidzárlat miatt beomlott, méghozzá I. Vilmos császár jelenlétében.
A német kormány nem volt hajlandó átvenni az üzemet, s a francia cégnek ezért komoly veszteségekkel kellett szembenéznie. Némettudásom és korábbi tapasztalataim miatt megbíztak, hogy próbáljam rendbe hozni a károkat, így 1883 elején Strasbourgba indultam, hogy teljesítsem a küldetést.
Megépül az első indukciós motor
A városban töltött idő alatt történt néhány esemény kitörölhetetlen nyomot hagyott az emlékezetemben. A sors különös játéka folytán akkoriban sok olyan ember élt itt, akik később nagy hírnévre tettek szert. Jóval később többször meg is állapítottam:
„Valami »kiválóság« baktérium szabadulhatott el abban a régi városban. Mások megfertőződtek, de én megúsztam!”
A gyakorlati munka, no meg a tisztviselőkkel folytatott megbeszélések éjjel-nappal lekötöttek, de amint lehetőségem volt rá, a vasútállomással szembeni műhelyben nekiláttam egy egyszerű motor megépítésének, amelyhez Párizsból hoztam magammal a szükséges alkatrészeket. A kísérlet sikere sajnos váratott magára egészen az év nyaráig, amikor is végül elégedetten láttam, hogy a különböző fázisú váltóáram létrehozza a forgómozgást, méghozzá csúszóérintkezők és kommutátor nélkül, éppúgy, ahogy azt egy évvel korábban elképzeltem. Ennek nagyon megörültem, de ez az elragadtatás a közelébe sem ért annak az önkívületnek, amely az előző részben említett első felfedezésemet követte.
Új barátaim közé tartozott a város előző polgármestere, Bauzin úr, akinek már korábban is beszéltem erről és egyéb találmányaimról, és akinek igyekeztem megszerezni a támogatását. Őszintén kedvelt engem, és a tervemet sok vagyonos embernek elmondta, de, nagy bánatomra, nem talált megfelelő visszhangra. Minden lehetséges módon próbált segíteni, és 1919. július 4-ének közeledte emlékeztet ennek az elragadó embernek az egyik ilyen próbálkozására, ami nem pénzbeli segítség volt, mégis nagyon értékesnek bizonyult. Még 1870-ben, amikor a németek megtámadták az országot, Bauzin úr elásott jópár palacknyi 1801-es St. Estèphe bort, és immár úgy vélte, nem találna nálam méltóbb embert, akivel elfogyaszthatná ezt a remek nedűt. Ez volt az egyik olyan emlékezetes eset, amelyre fentebb utaltam. Unszolt, hogy amint lehet, térjek vissza Párizsba, és ott keressek támogatókat. Én is ezt szerettem volna tenni, de a munkám és a tárgyalások mindenféle pitiáner akadály miatt elhúzódtak, és már-már reménytelennek látszott a helyzet.
A német „hatékonyság”
Csak hogy érzékeltessem a német alaposságot és „hatékonyságot”, felidézek egy különös esetet.
Az előcsarnokba egy tizenhat gyertyafényerejű izzólámpát kellett elhelyezni, és amikor ennek a megfelelő helyét kiválasztottuk, utasítottam a monteurt (szerelőt), hogy húzza oda a vezetéket. Egy ideig ügyködött is rajta, de aztán inkább úgy döntött, hogy konzultálnia kell a mérnökkel. Utóbbinak támadt pár ellenvetése, aztán végül úgy határozott, hogy a lámpát az általam kijelölt helytől öt centivel távolabb kell elhelyezni, és a munka ennek megfelelően folyt tovább. Ez a mérnök aztán aggodalmaskodni kezdett, és azt mondta nekem, hogy értesíteni kell Averdeck munkafelügyelőt. Odahívták tehát ezt a fontos embert, aki kivizsgálta a helyzetet, és hosszas megfontolás után úgy határozott, a lámpának öt centiméterrel hátrébb kell kerülnie, vagyis oda, ahová eredetileg szántam. De nem sokba tellett, míg Averdeck munkafelügyelő is berezelt, és tájékoztatta Hieronimus főmunkafelügyelőt az ügyről, és mondta, hogy várjam meg inkább az ő döntését. Ezek után napokig tartott, míg az Ober-Inspector bokros teendőitől szabaddá tudta tenni magát, és végül megérkezett, majd kétórás vita után úgy döntött, hogy tegyük a lámpát öt centivel arrébb.
Azirányú reményeim, hogy ezzel vége a kínlódásnak, hiábavalónak bizonyultak,
mivel a főfelügyelő hozzám lépett, és így szólt: „Funke Regierungsrath (kormányfőtanácsos) annyira finnyás, hogy nem merem az ő kifejezett jóváhagyása nélkül kijelölni a lámpa helyét.” Ennek megfelelően előkészületek történtek a nagy ember látogatásának megszervezésére. Korán reggel már takarítottunk, mindent fényesre pucoltunk. Aztán mindenki felfrissítette magát, én még kesztyűt is húztam, és amikor Funke megérkezett a sleppjével, ünnepélyes keretek között fogadtuk. Kétórás tanácskozás következett, amelynek végén váratlanul kijelentette: „Mennem kell”, majd egy pontra mutatott a plafonon, és utasított, hogy oda helyezzük el a lámpát. Pontosan arra a helyre, amelyet eredetileg kiválasztottam.
És így folyt a munka nap mint nap, kis eltérésekkel, de én elszánt voltam, hogy bármi áron elvégzem az ottani feladatomat, és az erőfeszítéseim végül sikerrel jártak. 1884 tavaszára minden ügyet elrendeztünk, a gyár hivatalosan is elfogadta a döntéseinket, én pedig kellemes várakozásokkal visszatérhettem Párizsba. Az egyik ügyvezető siker esetére bőséges kompenzációt ígért, illetve további jelentős fizetséget a dinamójuk tökéletesítéséért, úgyhogy szép summára számíthattam.
Három ügyvezető volt, én most az egyszerűség kedvéért A-nak, B-nek és C-nek fogom őket nevezni. Amikor bementem A-hoz, ő azt mondta, B fogja kimondani a végső szót. Az az úriember azonban úgy vélte, C illetékes a kérdésben, ez utóbbi pedig biztos volt benne, hogy csak A-nak van felhatalmazása. Ez ördögi kör számos fordulója után, végre leesett a tantusz, hogy a jutalmam délibáb csupán. További csalódást okozott, hogy képtelen voltam tőkét szerezni a fejlesztésem megvalósításához, és
amikor Batchellor úr Amerikába hívott, hogy tervezzem át Edison gépeit, elhatároztam, hogy szerencsét próbálok az ígéret földjén.
Azonban csaknem elmulasztottam a lehetőséget! Pénzzé tettem szerény vagyonkámat, szállást foglaltam, és hamarosan a vasútállomáson találtam magam, és a szerelvény már el is indult velem. Abban a pillanatban vettem észre, hogy nincs meg sem a jegyem, sem a pénzem. Mi ilyenkor a teendő? Herkulesnek bőven volt ideje a töprengésre, nekem azonban egyszeriben döntenem kellett, ahogy végigfutottam a vonaton, és az ellentétes érzelmek olyan hullámokban kavarogtak bennem, mint a kondenzátor rezgése. Az utolsó pillanatban, a találékonyságomnak köszönhetően – átélve a szokásos banális és kellemetlen élményeket –, végül sikerült feljutnom a New Yorkba induló hajóra, a holmim maradékával, néhány verssel és cikkel, melyeket magam írtam, illetve egy megoldhatatlan integrálszámításra vonatkozó kalkulációval és a repülőgépem számításait tartalmazó iratcsomaggal. A hajóúton nagyrészt a taton üldögéltem, várva, hogy szükség esetén megmenthessek valakit a hullámsírból, és semmiféle veszélyérzet nem volt bennem. Később aztán, amikor már magamévá tettem némi amerikai józan észt, ez az emlék mindig megborzongatott, és nem győztem csodálkozni korábbi ostobaságomon.