Johannes Krause és Thomas Trappe élvezetes stílusban megírt, gazdagon illusztrált könyve az Európa történetével kapcsolatos legfrissebb archeogenetikai ismereteket foglalja össze. Olvass bele!
"Senki sem hordoz magában olyan géneket, amelyek alapján egy bizonyos népcsoport »tiszta« tagjának nevezhetné magát." Az emberi gén útja az emberi túlélés története. Azokról a nagy migrációs hullámokról szól, amelyek ősidők óta formálták Európát, és azokról is, amelyek innen indulva alapozták meg a nyugati világot. Merthogy az ember és a civilizációk fejlődését mindig is az állandó mozgás, a mobilitás vitte előre. A lendületesen fejlődő új tudományág, az archeogenetika, a régészeti genetika segítségével többek között fény derül arra, miért voltak sötét bőrűek az első európaiak, ki az a gyenyiszovai lány és miért téves az a nézet, hogy a népek genetikailag meghatározhatók.
Johannes Krause, Thomas Trappe: Az emberi gén útja - Hogyan tett minket a migráció azzá, akik vagyunk (részlet)
Fordította Malyáta Eszter
A különbség kulcsa a tej
Noha a legnagyobb genetikai átalakulást, ami valaha is megesett Európában, a sztyeppei bevándorlás okozta, a kulturális változás mégsem volt olyan mélyreható, mint 3000 évvel korábban, az anatóliai földművesek érkezésekor. Akkor a földművesek vadászó-gyűjtögetőkkel találkoztak, ezúttal földművesek földművesekkel. Ugyan Európa számos régiójában az öt évezreddel ezelőtti időszakot illetően egy 150 éves régészeti hiátus van, az azt követő időkben a feltárások alapján ismét a korábbiakhoz hasonló településstruktúrákkal találkozunk. Az új betelepülők, akárcsak elődeik, falvakban éltek, és a környező földeket művelték. Ám a keleti nomádok – a bronzmegmunkálási képesség mellett – legalább egy lényeges dologban egyértelműen eltértek a nyugati földművesektől: szenvedélyes marhapásztorok voltak.
Míg a régen itt élő gazdák általában legfeljebb két tehenet tartottak, az újak egész csordákkal jöttek.
A termékeny földű Európa teljesen új lehetőségeket kínált számukra. Nem kellett a jószágaikkal immár továbbvonulniuk, ha az állatok lelegelték a füvet, hanem le tudtak telepedni, és áttérhettek a helyhez kötött tömeges állattartásra. Európában gyökeresen átalakult a mezőgazdaság, és ennek következtében a táplálkozás is. Ez a fejlődés az európaiak génjeiben is lecsapódott.
A 8000 évvel ezelőtti állatok nem hasonlíthatók össze a mai turbótehenekkel, amelyek naponta átlagosan 50 liter tejet adnak. Az újkőkorbeli jószág legfeljebb két litert adhatott, ám ezt a mennyiséget genetikai optimalizálással, értsd: tenyésztéssel, nagyon korán sikerült megnövelni. Egy középkori tehéntől feltehetően már napi 15–20 litert lehetett fejni. Az a két liter, ami az 5000 évvel ezelőtti tehénből kinyerhető volt, azonban csak kis részben kötött ki a gazdája gyomrában – a többit a borjak itták meg, akiknek köszönhetően volt egyáltalán a tehénnek teje.
Miután a maradékot elosztották a földműves-családok között, az aligha rúghatott többre, mint fejenként egy bögrére.
És ez rendjén is volt, mert nagyobb mennyiségű tehéntejet az európaiak nem tudtak volna elfogyasztani.
Sokan ma sem tudnak, mivel laktózérzékenyek. A közhiedelemmel ellentétben nem valamiféle allergiáról vagy betegségről van szó, hanem egyszerűen az összes felnőtt emlős genetikai alapállapotáról: a tejet „gyári beállítás szerint” kizárólag a gyermekek képesek megemészteni. Az ő vékonybelük felszívja a tejcukrot, miután azt a laktázenzim lebontotta. Felnőttkorban leáll ennek az enzimnek a termelődése; a tej elveszíti tápláló jellegét, mivel a cukrot immár nem tudja a szervezet energiává alakítani. Ehelyett a tejcukrot baktériumok bontják le a végbélben, közben gázokat termelve, aminek következményeképpen hasmenés és puffadás jelentkezik. Veszélyesnek nem mondható, de fölöttébb kellemetlen, és esetenként fájdalommal is járhat. Evolúciós tekintetben ez a genetikai programozás teljesen észszerű, hiszen
különben a csecsemőknek más családtagokkal, például az édesapjukkal kellene versengeniük az anyatejért,
ha szűkös időkben alternatív táplálékforrásokat kell találni. Manapság persze már nincs okunk erre a biológiai védekezésre.
Napjainkban a laktózérzékenyek is gond nélkül tudnak tejet fogyasztani. A gyógyszertárakban nagy kiszerelésben sorakoznak a laktázenzimes tabletták. Az, hogy főleg Észak- és Közép-Európában a legtöbb felnőttnek nincs szüksége ilyen pirulákra, egy ezen a tájékon széles körben elterjedt, az enzimtermelést megszüntető gén mutációján múlik. Az ilyen genetikai módosulással rendelkező emberek a gyermekkor elmúltával is termelnek laktázt. A mutáció azzal párhuzamosan terjedt el, hogy egyre több tej állt rendelkezésre Európában. Addig nem volt rá szükség. A laktózintoleranciával sújtott emberek is meg tudnak inni napi egy pohár tejet, anélkül hogy komolyabb problémáik támadnának. Ebből persze csak a zsírt és a fehérjét képesek megemészteni, az értékes tejcukrot nem.
Miután elérhetővé vált, hogy több tejet fogyasszanak, a laktóztolerancia kifejezett evolúciós előny lett
– és úgy néz ki, a sztyeppei marhapásztorok Közép-Európába való bevándorlása során pontosan erről lehetett szó. Valószínűleg nem arról van szó, hogy a laktóztoleranciát a bevándorlók magukkal hozták volna, hanem csak elősegítették azzal, hogy a pásztorkodásban való jártasságuk a buja legelőkkel kölcsönhatásban biztosította a tejfogyasztás számottevő mértékű fokozódását Európában – legalábbis nem tudunk olyan Jamnaja-kultúra-beli egyénről, aki felnőtt korában laktóztoleranciával rendelkezett volna.
A mutáció a legelőgazdálkodással együtt kezdett terjedni Közép-Európában, mégpedig olyan iramban, amilyenre egyetlen más mutáció esetében sem volt korábban példa, még a bőrszín esetében sem. A mutáció a mai napig Európa északi részén a legelterjedtebb, itt az emberek legfeljebb mintegy 20%-a laktózérzékeny. Minél délebbre haladunk, annál inkább csökken a tolerancia, a Balkánon és az Ibériai-félszigeten a legalacsonyabb. Világviszonylatban a Szaharától délre fekvő térségben, Délkelet-Ázsiában és Dél-Amerikában a legcsekélyebb a tolerancia az emberekben. Ám Afrikában és Dél-Ázsiában is akadnak olyan populációk, amelyekben gyakori a laktázgén mutációja; ezek azonban az európai variánstól függetlenül alakultak ki.
Úgy tűnik tehát, hogy a tejfogyasztáshoz való alkalmazkodás világszerte több helyen is végbement.
A laktóztoleráns emberek alacsony száma különösképpen a Balkánon meglepő, elvégre itt telepedtek le először teheneikkel Európában az első földművesek 8000 évvel ezelőtt, ami amellett szólna, hogy jó a laktóztoleranciájuk. A Balkán térségében ma jellemző étkezési preferenciák szintén ezt támasztanák alá. Széles körben elterjedt a régióban az ayran, a joghurtból, vízből és sóból készült kevert ital, nagyon népszerű a joghurt, és igazi exportsláger a juhsajt. Mindezek a tejtermékek évezredek óta meghatározó részei az étrendnek, hasonlóan Olaszországhoz, ahol szintén a laktózintoleránsok vannak többségben. A magyarázat egyszerű: a joghurtot és a szóban forgó sajtféléket erjesztik, ami annyit jelent, hogy a laktózt már a készítés során jórészt lebontják a baktériumok. Délen a nagy meleg miatt a tejet szinte mindig bakteriálisan előemésztett formában fogyasztották. Északon azonban egészen más volt a helyzet: itt a tej hosszabb ideig friss maradt, ezért a laktóz lebontását az emberi szervezetnek kellett elvégeznie.