Ki hitte volna, hogy a hím bonobók ugyanolyan gyengéden gondoskodnak egy csecsemőről, mint a nőstények – de csak akkor, ha egyetlen nőstény sincs jelen? És azt, hogy az emberszabásúak hím és nőstény kölykei más-más játékokat választanak, csakúgy, mint a kisfiúk és a kislányok? És mit tanulhatunk abból a megfigyelésből, hogy a bonobók szexualitását nem az utódnemzés, hanem az örömszerzés és az intimitáskeresés motiválja? Ráadásul nem kizárólag heteroszexuális viszonyokban. Vajon mit jelent mindez ránk, emberekre nézve? Olvass bele Frans de Waal főemlőskutató könyvébe!
Frans de Waal világhírű főemlőskutató évtizedek óta tanulmányozza a bonobók és a csimpánzok, az emberhez genetikailag legközelebb álló két faj viselkedését. Nemekkel kapcsolatos megfigyelései nyomán arra a következtetésre jutott, hogy bár a biológiai nem és a gender között van kapcsolat a főemlősök és az emberek esetében is, a biológia egyáltalán nem indokolja férfiak és nők társadalmi egyenlőtlenségét. De Waal az emberszabásúak társadalmainak bemutatásán keresztül megkérdőjelezi a férfiasságról és a nőiességről szóló hiedelmeket – mindazt, amit általában a tekintélyről, a vezetőkről, a versengésről és az együttműködésről gondolunk. Test és elme, biológia és kultúra egyaránt meghatároz bennünket. Férfiak és nők mások, azonban
"az embereknek nem kell egyformának lenniük ahhoz, hogy egyenlőek legyenek".
Frans De Waal: Mások - Egy főemlőskutató megfigyelései a társadalmi nemről (részlet)
Fordította Sóskuthy György
A transznemű emberek létezése megkérdőjelezi a gender önkényes társadalmi konstrukcióként való felfogását. A nemi szerepek talán a kultúra termékei, de úgy tűnik, hogy maga a nemi identitás belülről fakad.
Ha megkérdezik az embereket, hogyan azonosítják magukat, viszonylag magas a transzneműek aránya. A legfrissebb becslések szerint a felnőttek 0,6 százaléka transznemű, ami csak az Egyesült Államokban 1-2 millió embert jelent. Ez a szám azonban szinte biztosan alulbecsült. A transznemű személyeknek minden okuk megvan arra, hogy vonakodjanak a nyilvánosság elé állni. Emlékeznek a mosdótörvényekre, amelyek megpróbálták kitörölni őket a közéletből? Jelenleg hasonló törekvések vannak folyamatban a sporttal kapcsolatban is. Ahelyett, hogy befogadná a transznemű embereket és elismerné a jogaikat, az amerikai társadalom, úgy tűnik, arra törekszik, hogy démonizálja őket és megnehezítse az életüket. A fő tévedés, amellyel a homoszexualitással kapcsolatban már korábban is szembesültünk, az, hogy a transzneműséget
úgy állítják be, mint egy rendellenességet, amelyet helyre kell hozni, vagy mint egy döntést, amelyet korrigálni kell, mintha csak egy egyszerű, életmódbeli preferencia lenne.
Holott a transzneműség eredendően létező és alkati. „Alkati” alatt a társadalmilag konstruált ellentétét értem. Ez olyan tulajdonság, amely a létezésünk lényegét érinti. Nem tudjuk, hogy a transzneműséget a gének, a hormonok, az anyaméhben szerzett tapasztalatok és/vagy a születés utáni korai tapasztalatok okozzák-e. Amit tudunk, az az, hogy jellemzően az élet korai szakaszában alakul ki, és nem lehet visszafordítani. Az egyik legismertebb példa erre Jan Morris, aki Conundrum (Talány) című könyvét ezzel a sorral nyitotta: „Három- vagy talán négyéves lehettem, amikor rájöttem, hogy rossz testbe születtem, és valójában lánynak kellene lennem. Jól emlékszem erre a pillanatra, ez életem legkorábbi emléke.”
A nemi szocializáció mindig a nemi anatómiából indul ki. A transznemű gyermekek azonban nehezményezik a rájuk kényszerített elvárásokat. Ahelyett, hogy a szülők és a gyermekek között együttműködés lenne, szocializációjuk gyakran a lázadás és a kényszer dühödt háborújává válik. Devon Price, akit születésekor lánynak nyilvánítottak, olyan coming out történetet tár elénk, mely egyszerre szemlélteti a választási lehetőség hiányát és az erős vágyat, hogy azt a nemet utánozza, amelyikhez úgy érzi, hogy tartozik:
Az emberek női normákat erőltettek rám, én pedig általában vagy elutasítottam azokat, vagy képtelen voltam megfelelni nekik. Így aztán az a fajta szocializáció következett, amely jellemző, ha egy gyermek nem felel meg a nemi normáknak. Bizonyos mértékig nem lányként, hanem valami nemi katyvaszként tekintettek rám és szocializáltak. Valamilyen szinten mindig is tudtam, hogy nem vagyok ciszlány, és automatikusan elutasítottam néhány női nemi normát, amelyeket nem éreztem hozzám illőnek vagy amelyek igazságtalannak tűntek. Mindig is nagyon-nagyon idegenkedtem az érzelmi fájdalom vagy gyengeség kifejezésétől. Mindig a férfiakat utánoztam abban, amilyen tekintélyt parancsolóan beszéltem vagy fejeztem ki a gondolataimat. Egész életemben a (sztereotipikus) férfiakra szerettem volna jobban hasonlítani
a magabiztosság és a közvetlenség tekintetében.
Senki sem biztatja a transznemű gyerekeket arra, hogy fogadják el, kik ők, kezdetben biztosan nem. Éppen ellenkezőleg, a szülők, a testvérek, a tanárok és a kortársak felháborodnak, ha egy gyermek a másik nem megjelenését és szokásait veszi fel. Büntetik, gúnyolják, kioktatják, megfélemlítik és kiközösítik miatta. Ezen intenzív ellenségesség ellenére a transz gyerekek makacsul a megélt identitásuk szerint fejlődnek, ami azt mutatja, hogy
nem a környezet konstruálja a nemüket, hanem ők maguk.
Az eddigi legszélesebb körű kutatásban 317 amerikai transznemű fiút és lányt vizsgáltak, akik átlagosan hét és fél évesek voltak. Olyan testvérekkel és gyerekekkel hasonlították össze őket, akiknek a nemi identitása megegyezett a születési nemükkel. Más szóval a transznemű fiúkat (női anatómiával született fiúk) cisznemű fiúkkal (férfianatómiával született fiúkkal), míg a transznemű lányokat cisznemű lányokkal hasonlították össze. Információkat gyűjtöttek a játékpreferenciákról (babák vagy teherautók), az öltözködési stílusról (ruhák vagy nadrágok), a preferált játszótársakról, valamint a jövőjükkel kapcsolatos elvárásokról férfiként, illetve nőként. Ez utóbbi információ azért volt nagyon szembeötlő, mert a transznemű gyerekek ugyanolyan mélyen meg voltak győződve a jövőbeli nemükről, mint cisznemű társaik.
A transznemű és a cisznemű gyerekek szinte ugyanúgy fejlődtek. Egy gyerek, aki férfi nemi szervekkel született, és tíz évig fiúként nevelkedett, de lánynak tartja magát, a társadalmi viselkedése, a kedvelt játékok, a frizura és az előnyben részesített ruházat tekintetében ugyanolyan nőies, mint a biológiai nemét tekintve lánynak született húga. Ugyanez vonatkozik arra a gyerekre is, aki női nemi szervekkel született, de fiúnak tartja magát. Ez a gyermek ugyanolyan férfiasnak bizonyul, mint a fivére. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy „sem a születéskor történő nemhozzárendelés, sem a közvetlen vagy közvetett nemspecifikus szocializáció és elvárások (például a férfias dolgok jutalmazása és a nőies dolgok büntetése az anatómiailag fiúnak született gyermekek esetében)
nem fogják meghatározni, hogy a gyerek később hogyan azonosítja vagy fejezi ki a nemét”.