Az élő agy bemutatja az Eagleman saját laboratóriumában évtizedek óta folyó kutatások eredményeképpen született felfedezéseket a szinesztéziától az álmodáson keresztül a testünkön viselhető neurotechnológiai eszközökig, amelyek forradalmasítják mindazt, amit az érzékelésről eddig gondoltunk. Olvass bele!
Miben hasonlítanak a drogelvonás tünetei egy összetört szívre? Hogyan tanulhat meg egy vak ember a nyelvével, vagy egy siket a bőrével látni? Miért látták az emberek az 1980-as években enyhén pirosas árnyalatúnak a könyvoldalakat? Lehetséges-e, hogy egyszer majd úgy vezérelünk egy robotot, ahogyan az ujjainkat mozgatjuk? Miért álmodunk éjjelente, és mi köze van ennek a Föld forgásához? Ezekre a kérdésekre a válasz a szemünk mögött rejtőzik. A bolygónkon valaha létrejött legnagyszerűbb technológia az a másfél kilós szerv, amely a koponya üregében helyezkedik el. Ez a könyv nem egyszerűen arról szól, hogy mi az agy, hanem arról, hogyan működik. Az agy varázslata nem azokban a részekben található meg, amelyekből felépül, hanem annak módjában, ahogyan ezek a részek elektromos, élő szövetként szüntelenül újrarendezik kapcsolataikat.
David Eagleman: Az élő agy - Meglepő tények agyunk hihetetlen képességeiről
Fordította Both Előd
1. AZ ELEKTROMOS ÉLŐ SZÖVET
Képzeljük el a következő helyzetet: ahelyett, hogy egy kétszáz kilogrammos járművet küldenénk a Marsra, csupán egyetlen, akkora gömböt juttatnánk oda, amelyik elfér egy gombostű fején. A körülötte lévő források energiáját felhasználva a gömb a hasonló gömbök változatos sokaságává osztódik. A gömbök egymásba kapaszkodnak, és különböző tulajdonságokat mutatnak: kerekek, lencsék, hőmérsékletérzékelők lesznek belőlük, végül kialakul egy teljes belső irányítórendszer. Földbe gyökerezett lábbal figyelnénk, ahogy kifejlődik ez a rendszer.
Elég ellátogatnunk egy bölcsődébe, hogy lássuk, hogyan működik ez a fejlődés. Látni fogjuk a síró csecsemőket, akik egyetlen, mikroszkopikus méretű, megtermékenyített petesejtként kezdték az életüket, most pedig kész emberekké fejlődnek, akik bőségesen el vannak látva fotondetektorokkal, ízületekkel többszörösen összekapcsolt végtagokkal, nyomásérzékelőkkel, vérpumpákkal és olyan gépekkel, amelyek a környezetükben található energiát hasznosítják.
Mégsem ez a legjobb az emberekben; van valami ennél is meghökkentőbb. Gépeink nincsenek előre teljesen beprogramozva, hanem a világgal létrejövő kapcsolataik révén alakítják ki önmagukat. Ahogy növekszünk, folyamatosan átírjuk agyunk áramköreit, hogy kezeljük a kihívásokat, kihasználjuk a lehetőségeket és megértsük a bennünket körülvevő társadalmi struktúrákat.
Fajunk sikeresen elfoglalta a világ minden szegletét, mert mi jelenítjük meg annak a trükknek a legmagasabb szintjét, amelyet a természet felfedezett: ne írjuk előre tele az agyat, hanem csak állítsuk össze az alapvető építőelemeit, és dobjuk be az élet mély vizébe. A csecsemő végül abbahagyja a sírást, körülnéz, és befogadja az őt körülvevő világot. Saját magát a környezetéhez alakítja.
Mindent magáévá tesz, a helyi nyelvtől kezdve a tágabb kultúrán át a globális politikáig.
Továbbviszi azok hitét és elfogultságát, akik felnevelik. Minden kedves emléke, minden megtanult lecke, minden csepp információ, amelyet magába szív – mindezek folyamatosan alakítják az áramköreit, miáltal olyasvalami fejlődik ki benne, amit soha nem terveztek meg előre ilyenre, hanem a körülötte lévő világot tükrözi.
Könyvemben megmutatom, hogyan módosítja agyunk szüntelenül saját huzalozását, és mit jelent ez életünk és jövőnk szempontjából. Eközben számos kérdés szolgál útjelző fényként történetünkhöz. Miért látták az emberek az 1980-as években (és csakis az 1980-as években) enyhén piros árnyalatúnak a könyvoldalakat? Miért nincsenek karjai a világ legjobb íjászának? Miért álmodunk, és mi köze van ennek a Föld forgásához? Miben hasonlít a drogelvonás egy összetört szívre? Miért nem az idő az emlékek ellensége, hanem a más emlékek? Hogyan tanulhat meg egy vak ember a nyelvével látni, vagy egy siket a bőrével hallani? Lehet, hogy egyszer kiolvashatjuk egy ember életének fontosabb részleteit az agysejtek erdejébe vésett mikroszkopikus struktúrából?
A FÉLAGYÚ GYERMEK
Miközben Valerie S. dolgozni készült, hároméves fia, Matthew, összeesett. Az anya nem tudta magához téríteni a kisfiút. A gyerek ajkai elkékültek.
Valerie pánikba esett, és felhívta férjét. „Miért engem hívsz?” – ordította a férfi. „Hívj inkább orvost!” A gyermeket kórházba szállították, ahol vizsgálatok hosszú sorát végezték el. A gyermekorvos azt javasolta, hogy ellenőrizzék Matthew szívét. A kardiológus szívmonitort helyezett fel, amelynek csatlakozóit Matthew minduntalan kihúzta. A vizsgálatok egyike sem talált semmilyen különösebb rendellenességet. Az ijesztő eszméletvesztést egyszeri eseménynek vélték.
Legalábbis így gondolták. Egy hónappal később, evés közben Matthew arca furcsa kifejezést öltött. A szeme tágra nyílt, jobb karja megmerevedett, a feje fölé emelkedett, és a gyermek körülbelül egy percig semmire sem reagált. Valerie ismét az orvosokhoz rohant vele; de ezúttal sem tudtak egyértelmű diagnózist felállítani.
Másnap ugyanez megismétlődött.
Egy neurológus olyan sapkát helyezett Matthew fejére, amelybe elektródákat erősítettek, hogy megmérjék agyi aktivitását, és ekkor talált rá az epilepszia árulkodó jeleire. Matthew-nak epilepsziás rohamai voltak.
A gyógyszerek segítettek ugyan, de csak átmenetileg. Hamarosan Matthew egy sor kezelhetetlen rohamot élt át, amelyek először óránként, majd negyvenöt percenként, később harmincpercenként követték egymást – éppúgy, ahogyan a vajúdás során egyre rövidebb időtartamok telnek el a szülő nő méhösszehúzódásai között. Nemsokára kétpercenként érték a gyereket a rohamok. Valerie és férje, Jim, minden alkalommal, amikor egy-egy ilyen sorozat elkezdődött, a kórházba rohantak Matthew-val, akit napokig-hetekig bent tartottak. A sokadik eset után a szülők megvárták, amíg az „összehúzódások” gyakorisága elérte a húszperces határt, majd előre értesítették a kórházat, beültek a kocsiba, útközben vettek némi ennivalót Matthew-nak a McDonald’sban.
Matthew közben megpróbálta a rohamok között élvezni az életet.
A család évente tízszer jelentkezett be a kórházba.
Ez a gyakorlat három évig folytatódott. Valerie és Jim gyászolni kezdték egészséges gyermeküket – nem azért, mert meg fog halni, hanem azért, mert már soha többé nem fog normális életet élni. A düh és a tagadás fázisait élték át. Megszokott életük megváltozott. Végül egy háromhetes kórházi tartózkodás során az ideggyógyászok kénytelenek voltak beismerni, hogy a probléma súlyosabb annál, mint amit a helyi kórházban kezelni tudnak.
Ezért a családot mentőrepülőgéppel az új-mexikói albuquerque-i otthonukból a baltimore-i Johns Hopkins Kórházba szállították, ahol az intenzív gyermekosztályon rájöttek, hogy Matthewnak Rasmussen-féle agyvelőgyulladása van, ami ritka, krónikus, gyulladásos betegség. A betegség problémája, hogy nemcsak az agy egy kis részét, hanem az egyik félteke egészét érinti. Valerie és Jim megismerték a lehetőségeket, és riadtan vették tudomásul, hogy Matthew állapotának csak egyetlen kezelési módja ismert: az egyik agyfélteke teljes eltávolítása műtéti úton. „Semmit sem tudok felidézni abból, amit az orvosok ezután mondtak” – emlékezett vissza beszélgetésünk során Valerie. „Egyszerűen leblokkoltam, mintha mindenki valamilyen idegen nyelven szólt volna hozzám.”
Valerie és Jim más kezeléseket is kipróbált, de azok mind eredménytelennek bizonyultak. Amikor Valerie néhány hónappal később felhívta a Johns Hopkins Kórházat, hogy jegyezzék elő a gyermekét az agyféltekét eltávolító műtétre, az orvos megkérdezte tőle: „Biztos benne?”.
„Igen” – válaszolta az anya.
„Tud majd minden nap a tükörbe nézni, és vállalni a döntését, amelyet meg kellett hoznia?”
Valerie és Jim aludni sem tudtak a nyomasztó szorongástól. Vajon Matthew túléli-e a műtétet?
Lehet-e egyáltalán úgy élni, hogy az agy fele hiányzik?
És ha igen, akkor vajon az egyik félteke eltávolítása következtében nem csak olyan élet lesz Matthew osztályrésze, amelyet nem érdemes megélni?
Nem volt azonban más lehetőség. A napi többszöri rohamok árnyékában nem lehetett volna normális életet élni. Végiggondolták Matthew biztosan hátrányos helyzetét, amit a bizonytalan műtéti eredménnyel állítottak szembe.
Matthew-t szülei repülőgéppel a baltimore-i kórházba vitték. Matthew egy kis, gyermekméretű maszk alatt álomba merült. Szikével óvatosan rést nyitottak leborotvált fejbőrén. Csontfúróval kör alakú lyukat vágtak a koponyájába.
A sebész több órán át türelmesen dolgozott, és eltávolította annak a finom, rózsaszínű anyagnak a felét, amely megalapozta Matthew intellektusát, érzelmeit, beszédkészségét, humorérzékét, félelmeit és szeretetét. Az eltávolított agyszövetet, amely biológiai környezetén kívül hasznavehetetlen, kis tartályokban tárolták. Matthew koponyájának üres felét lassan megtöltötte az agyi-gerincvelői folyadék, amely az agyi képalkotással készült képen fekete üregként jelent meg.
Az őrzőben szülei kórházi kávét ittak, és várták, hogy Matthew kinyissa a szemét. Milyen lesz most a fiuk? Ki lesz ő, akinek csak fél agya van?