Mindnyájan szeretnénk boldogabbak lenni, de az agyunk gyakran az utunkat állja. Ha túlságosan benne élünk a saját gondolatvilágunkban, akkor a hiányosságainkon rágódunk, másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, és nem vesszük észre az életünk napos oldalát. A boldogság tudományában Bruce Hood, a neves pszichológus és boldogságszakértő rámutat, hogy a boldogság kulcsa bizony nem az öngondoskodás, hanem a kapcsolódás.
A több évtizedes idegtudományi és fejlődéslélektani tanulmányokra alapozott könyv egy radikálisan új szemszögből világítja meg a jóllét gyökereit, és az utunkban álló akadályokat. Hood professzor világos, praktikus gyakorlatokkal mutatja be, hogyan használhatjuk fel mindannyian e tudományok eredményeit, hogy átalakítsuk a gondolkodásunkat és az életünket.
Prof. Bruce Hood: A boldogság tudománya (részlet)
Fordította: Goitein Veronika
Előszó
Feltűnt már neked is, hogy a kisgyerekek általában nagyon boldogok? Örömüket lelik a legegyszerűbb dolgokban is, például a tócsákban, a porban, a hóban, a faágakban. Az irodám épülete mögött egy általános iskola udvara van. A játszótér minden szünetben megtelik a gyerekek hangos nevetésével, visongásával. De hová tűnik később ez az öröm? Gyerekkorunkban még boldogok vagyunk, de később boldogtalan, elégedetlen felnőtté válunk. Még ha jól is megy a sorunk, akkor is ritkán érzünk őszinte, tartós boldogságot. Vajon miért van így, és mit tehetünk, már ha tehetünk valamit egyáltalán?
Fejlődéspszichológusként negyven éven át tanulmányoztam gyermekeket. Lenyűgöz, ahogy a gyámoltalan, gondoskodásra szoruló csecsemőből felnőtt válik, aki képes megfesteni a Sixtus-kápolna freskóit, szimfóniákat írni, vagy háborúzni. Az életemet a kutatásnak szenteltem, és arra oktattam, inspiráltam a diákjaimat, hogy belőlük váljon a kutatók új nemzedéke. Elmondhatom, hogy ezzel igen elégedett voltam a karrierem nagy részében, de úgy hat évvel ezelőtt feltűnt, hogy az új diákok évről évre boldogtalanabbak, és egyre jobban aggódnak a tanulmányi teljesítményük miatt. Rengeteget szorongtak az osztályzataik miatt. Minél több útmutatást akartak a dolgozatok megírásához. Kevésbé érdekelte őket a sok lenyűgöző felfedezés, amiről tanultak, sokkal inkább azzal foglalkoztak, hogyan kaphatnak kitűnő jegyeket. A tanítás lelkes örömét aláásta számomra ez a célirányos megközelítés, amit egyre több nyűg és boldogtalanság kísért.
Természetesen csodálatra méltó, ha valaki jó tanulmányi eredményre törekszik, de ne tegye ezt a személyes boldogsága rovására.
És nem csak az én diákjaimra volt jellemző a jelenség. A felsőoktatásban elharapóztak a mentálhigiénés problémák. Tennem kellett valamit.
Tudtam, hogy létezik egy pozitív pszichológia nevezetű irányzat, amelynek az a célja, hogy egyszerű szokások és tevékenységek segítségével javítsa a lelki egészséget. Szkeptikus voltam. Hallottam már a meditáció kiváló hatékonyságáról, de a meditáció a keleti vallásokban gyökerezik, nem pedig a tényeken alapuló tudományban. A médiában folyvást megjelenő rengeteg „hogyan legyünk boldogok és sikeresek” cikket gyors sikert ígérő szemfényvesztésnek éreztem. Már hogy lehetne ilyen könnyedén elérni a boldogabb életet? A reptéri könyvesboltok polcai tömve voltak az állítólagos, kétes felkészültségű „szakértők” önsegítő könyveivel. A pozitív pszichológia felkapott, komolytalan szenzációnak tűnt számomra, de úgy gondoltam, adok neki egy esélyt.
Véletlenül felfedeztem, hogy egy régi harvardi diákom, Laurie Santos, aki a Yale egyetem vezető pszichológiaoktatója és a Yale egyik kollégiumának vezetője volt, kidolgozott egy „Pszichológia és boldog élet” című kurzust, mely a legnépszerűbb előadás-sorozat lett a kampuszon. A rá jellemző nagylelkűséggel és önzetlenséggel Santos elküldte nekem a jegyzeteit, és én ezekre támaszkodva írtam meg „A boldogság tudománya” című kurzust, amit először a Bristoli Egyetemen oktattam 2018-ban. Nem voltam biztos benne, hogy érdekelni fog bárkit is, de az első előadáson ötszázan tolongtak; diákok és oktatók is. Ez azért is nagyon figyelemreméltó, mert a próbakurzus még nem volt hivatalos egyetemi program, nem járt érte kreditpont, csupán néhány előadásból állt, amiket az ebédszünetben bárki meghallgathatott.
Mivel a kurzusom a boldogság megértésének tudományos megközelítésével foglalkozott, olyan történeteket is beleszőttem, amelyek megkísérlik az agyműködés mechanizmusain keresztül magyarázni az emberi viselkedést. Érdeklődési köreim – a gyermekek fejlődése, az önkép és az idegtudomány – központi szerepet kaptak. Szerettem volna megosztani a hallgatókkal az adatok és tények iránti rajongásomat, ezért az előadásokban statisztikákkal és kísérletekkel is foglalkoztam, hogy bemutassam: a tudomány a legalkalmasabb mód a világ alapigazságainak felfedezésére. A pozitív pszichológia sok képviselőjével ellentétben nagyon óvatos voltam, nehogy túlhangoztassam az általam oktatott elvek ígéretességét. Eltökéltem, hogy a lehető legtárgyilagosabban fogom megközelíteni a boldogság tudományát, ezért a kurzus előtt és után pszichometriai teszteket végeztettem a hallgatókkal annak érdekében, hogy lemérhessük, változott-e a javasolt tevékenységektől a boldogságszintjük. Jeleztem feléjük, hogy kísérletben vesznek részt, és ennek kimenetele befolyásolja a tanfolyam további alakulását. Megígértem, hogy ha nem válik be a módszer, akkor nem oktatom többé a kurzust, hanem további tanulmányokat folytatok majd.
A kurzus után a hallgatók igen pozitív visszajelzést adtak. Érdekesnek és szórakoztatónak találták, örültek a részvétel lehetőségének. Néhányan egyenesen „szemléletformálónak” nevezték az élményt.
De mit mondanak az adatok a boldogságukról?
Emlékszem, ahogy bizonytalan érzésekkel elvégeztem a pszichometriai pontszámok statisztikai elemzését, és az eredmény megdöbbentett. A jóllétet mérő tényezők terén jelentősen szignifikáns, 10-15 százalékos növekedés mutatkozott a kurzus elején mért érték és a kurzus végén, tíz héttel később mért érték között. Ez talán nem az örök boldogság és tökéletesség, de annyi biztos, hogy ilyen rövid idő alatt jelentős a változás. Most már engem is meggyőzött a dolog. Rájöttem, hogy igenis boldogabbá lehet tenni az embereket a tudomány és az oktatás segítségével. Ennek a könyvnek az a célja, hogy az olvasót boldogabbá tegye.
Bevezetés
Tudósként mindig a „miért” kérdésre keresem a választ. Miért boldogtalanok egyesek? Miért olyan tünékeny a boldogság? Miért működnek a pozitív pszichológia módszerei? Azt hiszem, a válaszok a gyermekkorban rejtőznek.
A legtöbb családban a kisgyermek van a figyelem középpontjában. A kisgyermek még nem ismeri a társas kapcsolatok versengő világát, nem érzi, hogy mások folyton méregetik, megítélik. Ezt majd csak serdülőkor táján tapasztalják meg. A kisgyermekek többnyire vidámak és énközpontúak, azaz egocentrikusak, a jelen pillanatban élnek, és nemigen éreznek semmiféle megbánást a múlttal, vagy aggodalmat a jövővel kapcsolatban.
De a gyerekek felnőnek, és belépnek az iskola, a vizsgák, a kapcsolatok, a közösségi oldalak és a munka versengő világába, ahol rádöbbennek, hogy már nem ők vannak a középpontban. Meg kell tanulniuk másokkal kijönni, miközben folyik a küzdelem a státuszért, az elismerésért. Sokszor konfliktusba torkollik, ha mindkét fél képtelen a másik nézőpontját figyelembe venni. Vágyunk a státuszra és a csodálatra, de ebből is konfliktus származhat. Nehéz egyszerre győztesnek és csapatjátékosnak lenni. Nem lehetsz a legnépszerűbb anélkül, hogy a többiek ne legyenek kevésbé népszerűek. Nem lehetsz a legkedveltebb személy anélkül, hogy másokat nálad kevésbé kedvelnének. Nem lehetsz a legsikeresebb mások sikertelensége nélkül – legalábbis az egocentrikus nézőpont szerint.
Annak érdekében, hogy kijöjjünk másokkal, és elfogadtassuk magunkat, meg kell értenünk, mit gondol a többi ember, és ezt meg kell tanulnunk figyelembe is venni.
Mindez némi gyakorlást, ügyességet igényel. Ez a gyakorlás és ügyesség pedig a gyermekkor során alakul ki.
Mire felcseperedünk, jóval több gondunk-bajunk lesz, mint gyerekkorunkban. Ha a saját egocentrikus kis világunk foglyai maradunk – és ez nem ritka –, akkor ez az énközpontú gondolkodás gyakran a saját problémáinkra összpontosít, és mindent felnagyít. Nézd meg az ábrát, láthatod rajta az egót más emberekhez viszonyulni, a problémára tekinteni, és láthatod a nézőpontok cseréjét is.
Ha egocentrikusak vagyunk, akkor mi vagyunk a világunk közepén, és a kapcsolatainkat nagyrészt egyirányúnak látjuk. Hatást gyakorlunk másokra, de amikor valaki más van ránk hatással, akkor nem sok kölcsönös interakció történik, mivel kevéssé vesszük figyelembe mások nézőpontját. A gyerekekkel ellentétben az egocentrikus felnőttek nagyon is tudatában vannak a jelenlegi és potenciális jövőbeni problémáknak.
A problémáinkat a valósnál súlyosabbnak látjuk.
Nem figyelünk arra, hogy másoknak is vannak problémáik, vagy ha mégis, akkor úgy gondoljunk, hogy azok a sajátunkhoz képest jelentéktelenek. Számunkra a legfontosabbak a saját nehézségeink.
De tekinthetünk másként is a világra: egy másokat központba helyező, azaz allocentrikus nézőpontból, amivel nagyobb esélyünk van a boldogabb életre. Az allocentrikus megközelítés figyelembe veszi mások nézőpontját is, és a szociális kapcsolatok egymásba fonódását is (B.2 ábra).
Saját énünk összemegy, és most már másokhoz mérhető. Kapcsolataink kölcsönösebbek, és most már tudatában vagyunk, hogy vannak dolgok, amelyek fontosabbak másoknak, mint a mi problémáink saját magunknak. Ez a megközelítés egy másik nézőpontot tükröz, és gyakran kevésbé súlyosnak tünteti fel a saját aggodalmainkat. Ha megosztod a gondodat, könnyebbé válik a teher. Ha allocentrikusabban gondolkodunk és viselkedünk, akkor hasznos támogatást kaphatunk ismerőseinktől, és ha mi is támogatunk másokat, az még boldogabbá is tehet.
A legtöbb felnőtt képes túllépni az egóján, és allocentrikusan gondolkodni, ha a szükség úgy hozza. Cseperedésünk fontos része, hogy ezt megtanuljuk, de nehéz spontán ily módon gondolkodni. Mivel a saját világunkkal vagyunk elfoglalva, ritkán vagyunk tudatában mások nehézségeinek, hacsak nem közeli barátokról és családtagokról van szó, vagy ha kifejezetten felhívja valaki a figyelmünket az illető gondjaira. Még ha esetleg hallunk is mások problémáiról, akkor is túl egocentrikusak vagyunk, és a magunkénál kevésbé fontosnak tartjuk azokat.
Ahogy Epiktétosz, a görög filozófus is megmondta,
„Nem az számít, hogy mi történik veled, hanem az, amiképp erre reagálsz.”
Tehát előfordulhat, hogy két ember ugyanazzal a nehéz élethelyzettel szembesül, de az egyik egyáltalán nem akad fenn rajta, a másik viszont napokon át rágódik miatta. Miért van ez így? Miért látják egyesek úgy, hogy a pohár félig tele van, míg mások szerint félig üres? Miért boldogabbak egyesek, mint mások? Így születtünk, vagy ilyenné váltunk?
Fotó: Antonino Visalli / Unsplash