A világ minden tájáról érkező régészeti kutatócsoportok vizsgálták a fontos felfedezést: de a legkorszerűbb tudományos elemzések eredményei ellentmondanak egymásnak. A hihetetlen lelet fokozatosan tárta fel titkait, arra késztetve a kutatókat, hogy gyökeresen átírják az utolsó európai Neander-völgyiek történetét.
Slimak lenyűgöző tájakra repíti az olvasót, szövegében váltakoznak a tudományos barangolásokról szóló részletek, az útleírások és a létünkről szóló filozófiai töprengések. A könyv egyben időutazás tudásunk határain túlra, az emberiség legnagyobb kihalásával szembesítve bennünket.
Ludovic Slimak: Az utolsó Neander-völgyi (részlet)
Fordította Szende Gabriella
1. fejezet
AZ UTOLSÓ NEANDER-VÖLGYI?
Egy valószínűtlen találkozás
Ez nem lehet igaz! Mit keresett ott? A puszta földön, a tiszafa és az öreg tölgy között!
Eláll a lélegzetem is.
Kizárt, hogy egy erdei séta közben, az ösvény oldalában találsz egy Neander-völgyi csontvázat. Ez őrültség. Már több mint negyven éve, hogy nem találtak ennyire teljes Neander-völgyi testet Franciaországban! Emberi maradványokat nem lehet ilyen könnyen felfedezni. Gondoltuk eddig. Nem is a barlangban találtuk, hanem kint, a lejtőn, majdnem négy méterre a kis barlang nyílásától, a szabadban, a szabad ég alatt. Mióta is lehet itt…? 42 évezrede? Kevesebb, mint 50 évezrede, az biztos. De még mindig nem tudok semmi pont osat ezekről az izgalmas leletekről, amelyek egy egyszerű ecsetmozdulat után bukkantak fel a barlanghoz vezető ösvény szélén. Egyetlen mozdulat volt, de éppen elég ahhoz, hogy leporoljuk róluk a földet, és leseperjük a bozót száraz leveleit. „Ludovic, gyere, nézd meg!” – hívtak a kollégák a helyszínre. Egészen közel dolgoztam éppen, a barlang hamujától homályos, tűző napon.
És ekkor megpillantottam az öt fogat! Hú! Bravó!
Jó, rendben. Mindent abbahagyunk. Ideje, hogy megálljunk egy pillanatra. Hogy lenyugodjunk. Hogy elmélkedjünk. Hogy gondolkodjunk. Úgy, mint amikor megtaláltam a vulkanikus üveget, amelyet olyan technológiákkal dolgoztak fel, amilyeneket elvileg csak 700 évezreddel később találtak fel. Amikor az ember ilyen dolgokat lát – és ez időről időre, úgy tíz-húsz évente megtörténik, ha sok terepmunkát végzünk –, akkor hátra kell lépni. Szokás szerint, amikor egy teljesen valószínűtlen helyzettel állok szemben, azonnal kimerevítem a pillanatot. Rögtön meg kell állítani a pillanatot. Meg kell állítani az időt. Mozdulatlanná kell tenni a teret. Teljes egészében ellenőrizni a mozzanatokat. A régészeti feltárást le kell állítani. Nincs értelme rohanni, emberünk már jó pár tízezer éve vár. Igen, emberünk, egy teljes ember, mert nem olyan könnyű egyszerre öt fogat elveszíteni. Főleg, mert csupán néhány centiméterrel mozdultak el az eredeti helyüktől; őrlőfogak és metszőfogak sorakoznak egymás mellett úgy, ahogy valaha a gazdájuk szájában sorakoztak. Az ember elveszítheti a karját, és folytathatja az útját. Elveszítheti a lábát. Egyes népek az önkéntes csonkítás gyakorlatát is ismerik, az amputáció minden formáját, a rituális és a büntető csonkítást is. Egy-két láb, egy-két kar felfedezése még nem garancia a teljes test jelenlétére. Testamputációk minden korszakban és minden társadalomban léteztek. Még mindig léteznek. A japán jakuzák – egy magát ősi szamurájnak valló, hatalmas maffiacsoport – körében az ujj amputációja lehetővé tette, hogy a szabályokat megszegőket végérvényesen megjelöljék. Új-Guineában a dugum danik között a kislányoknak amputálniuk kell egy-két ujjukat, hogy megbékítsék a nemrég meghalt szülő lelkét. Az ókori Kínában, a Sang- és Csou-dinasztia idején, mintegy 1500 évvel ezelőtt a yue büntetés során levágták a bűnös lábát vagy a lábfejét. Először a bal lábat vágták le, majd – ha a szabályszegés megismétlődött – a jobbat. Ezeket a szokásokat rendszerint barlangrajzokon örökítették meg, hogy magyarázatot adjanak a megcsonkított kezekre,
bár nincs bizonyíték arra, hogy ezek a rituális formák léteztek volna az őskori társadalmakban.
De az emberek állkapcsának nagy részét nem amputálják le anélkül, hogy ott ne hagyná a bőrét, így ez az öt fog minden bizonnyal ennek az embernek a halálát jelzi. A teste azonban ezt követően számos sérülést szenvedhetett el. A dél-francia gallok a városaikban az oszlopcsarnokok pilléreit koponyákkal díszítették; így fogadták a látogatókat, talán a legyőzött ellenségek gyalázatának és a győztesek hatalmának jeleként. Ez valószínűleg hatásosabb, mint a piros-fehér tábla látványa, amely arra utasít bennünket, hogy vegyük vissza a tempót, amikor egy város területére érkezünk. Valóban lassítanunk kell, ha elemezni akarjuk a különleges jelzést. A testtel, a testrészekkel, a húsmaradványokkal majdhogynem bármi megtörténhet. Nyilvánvalóan a felfedezés egyáltalán nem jelentéktelen. De van itt valami, ami bonyolítja a helyzetet. A maradványokat közvetlenül a földön találtuk, igen laza homokban. Ahhoz, hogy megértsük ezeknek a csontoknak a jelentését, ki kell találnunk az egyes maradványok egykori pontos elhelyezkedését. Alapvető fontosságú, hogy az eredeti helyüket rögzítsük. Ez a fog vajon vízszintesen vagy függőlegesen állt? A zománc felül vagy alul helyezkedett el? A földben talált leletek milliméterre pontos elhelyezkedése elárulhat valamit, de annyira törékeny az egész, hogy ha csak egy enyhe ecsetvonással is átmegyek rajta, azt kockáztatom, hogy minden megmozdul. Nem tudom majd visszahelyezni az egyes elemeket tökéletesen oda, ahol voltak. Majdnem negyven évet vártunk, hogy hasonló csontvázat találjunk Franciaországban.
A legcsekélyebb információ is végtelenül értékes, és nem valószínű, hogy újra találkozhatunk egy hasonló teremtménnyel.
Rendben… Kicsit még gondolkodnunk kell… És még egyszer ismétlem, nem közelről nézzük a Neander-völgyi fogakat, miközben gondolkodunk. Ülve maradok, és a végtelen tájat nézem.
A széles Rhône völgyét, amely a Francia-középhegység utolsó magaslatai és az Alpok között kanyarog. A bölényeket, lovakat, mamutokat, orrszarvúakat gépjárművek végtelen sora váltotta fel. Végeláthatatlanul suhannak el a barlang alatt. Itt halad át minden. Országút, autóút, autópálya, gyorsvasút, ma az európai forgalom 70%-a az észak–déli tengelynek ebben a szűkületében fut össze. A déli tengerpartok felé vesszük az irányt, mint régen az óriás növényevők a tömeges időszakos vándorlások során. Homokot és napot keresünk, mint annak idején az állatok a nagy, füves legelőket. Felfelé, majd lefelé. A mozgás szüntelen, mióta a Rhône létezik. Ezt a széles mediterrán migrációs folyosót, amely a Nílus után a második legnagyobb, még soha nem tárták fel a jelentőségéhez mérten. Messze vagyunk az úgynevezett klasszikus őskori régiótól. Messze Dordogne-tól, Périgord-tól, vagy, ahogy néha nevezik, az ősember földjétől. Ugyanezen a tájon, amikor 1976-ban François Bordes, a 20. század híres őstörténésze megpillantotta a hömpölygő Rhône folyót, önkéntelenül így kiáltott fel: „A Dordogne! A Rhône-hoz képest csak légypiszok!” – a kifejezés igen szemléletes, és különösen jól érzékelteti ennek a két földrajzi egységnek az ökoszisztémában elfoglalt helyét. Ez a jelentős vándorlási útvonal valóban része a tágabb mediterrán térségnek, ennek a bámulatos földrajzi területnek, az egyetlen interkontinentális tengernek, amely egymagában egyesíti az egész ősi világot Afrikától Ázsiáig, hogy azután ezen a kis európai földdarabon, a nagy Eurázsia nyugati zsákutcájában érjen véget, ami az utolsó állomás az Atlanti-óceán sós végtelenje előtt. Az is igaz, hogy ha ránézünk egy térképre, láthatjuk, hogy az ősember gyönyörű földje, ahol jó élni, zsákutcának tűnik a világ végén, a Nyugat egyik hátsó szegletében, de nem jó ott maradni, ahol az emberek átutaznak, keresztezik egymás útját, kapcsolatba kerülnek, konfliktusba keverednek egymással, hogy minden alkalommal újabb tapasztalat érje őket. Itt történt minden, ebben a hatalmas árokban, a Földközi-tenger egyik legfőbb vízgyűjtőjében, ebben a „föld közepén lévő” tengerben, az Internum Maréban, a belső tengerben. Minden itt dőlt el, és mégis csak kevesen jöttek ide kutatni, hogy megpróbálják megérteni, hogy megpróbálják elmesélni az itt áthaladó, északra, majd délre tartó népek történetét.
A kamionok viszont folyamatosan csak jönnek és jönnek.
Rendben… Átgondoltuk. Felemelem a tekintetem a végtelen tájról, és újra, egészen közelről megnézem ezeket a csodálatos maradványokat.
Már tudom, mit kezdjek emberünk maradványaival. Egyszerű. Nem fogunk ecsetet használni. Túl kockázatos. Nem fogunk kapargatni. Túl veszélyes. „De akkor hogyan csináljuk?” – kiált fel a csapat. Minden egyes homokszemet eltávolítunk. Homokszemről homokszemre. Egyiket a másik után. Csipesszel. A csapat megdöbben. De ez a megoldás. Az egyetlen megoldás, ebben biztos vagyok. Na, gyerünk, kezdjünk hozzá!
A folyamat hét évig tart. Évente két hónap. A művelet harmincegy fogat fed fel, az állkapocscsontot, a szájpadlás és a koponya töredékeit, valamint a bal kéz ujjperceit. A csontok alig mozdultak el a halál óta. Több tízezer éven át, több száz méteren át lassan csúsztak, ahogy az ásványok mozognak. Mintha emberünk az örökkévalóságig kúszott volna, miután abbahagyta a járást. De nem. Fekszik, beledermedve az időbe. Mintha ez a 42 vagy 50 évezred nem is létezett volna. Mintha megállt volna az idő. Még itt is, a barlangon kívül. Szenvtelenül fekszik, gazdag régészeti leletekkel körülvéve, ott, ahol mamutokat és bölényeket találunk, valamint csodálatosan megmunkált kovakőtárgyak halmazát. Ott alszik, ahol a csoport tagjai elhagyták. Hacsak nem ő volt az utolsó a csoportjából. Igen, mert ahol őt találtam, archeológiai leleteink csúcsán, a Neander-völgyiek szempontjából a közelmúlt régészeti rétegében, könnyen lehet, hogy ő az utolsó Neander-völgyi. Se több, se kevesebb.
Úgy döntünk, hogy J. R. R. Tolkien műve után Thorin névre kereszteljük.
Thorin az egyik utolsó törpekirály a hegy alatt… A Neander-völgyi, mint csodálatos lény, már teljesen a popkultúrához tartozik. Így szeretnék tisztelegni ennek a néhány tíz évezreddel ezelőtti kihalt populációnak. Íme, itt van a mi Neander-völgyi emberünk az utolsó törpekirályok között.
Egy kicsit azonban még dolgoznunk kell, hogy megértsük Thorint. A milliónyi homokszem csipesszel való eltávolítása a minimális, de nem elégséges feltétele annak, hogy megértsük ennek az embernek a történetét. Az első emberét, akit 1979 óta Franciaországban találtak. Úgy tűnik, hogy egy ősi kőpadka mellé szorult, és egy kis földmélyedésbe került, amely ugyan kicsi, de elég mély ahhoz, hogy elférjen benne egy test. A talajt nem ásóval lazították, a mélyedés természetesen jött létre. Már jóval azelőtt ott volt, hogy a testet odatették volna. Nem könnyű magyarázatot találni. Esetleges a csontok elhelyezkedése? Vagy a testet gondosan itt temették el az övéi? És mi ez a nagy kő a koponyája mellett, hiszen geológiailag semmi keresnivalója itt? És ez a remek kovakőpenge, a test körül 100 négyzetméteren talált több ezer kőtárgy közül a legfinomabban megmunkált, mindössze néhány centiméterre a kezétől? Ez mind véletlen volna? Megtervezett? Az én konstrukcióm? Az én képzeletem szüleménye? Vagy tényleg egy Neander-völgyi temetkezési helyet látok? Mindez tényszerű megfigyelés, megállapításainkkal rekonstruálhatjuk a megható szertartást, amely során ezek az emberek elrejtették társuk holttestét az üregben, a szikla és a mélyedés között, befedték néhány nagy kőtömbbel, és a legszebb kovakőtárgyakat helyezték mellé. De az is magyarázat lehet, hogy a test elhelyezkedése véletlenszerű, és hogy ez a szertartás soha nem történt meg, mi konstruálunk azzal, hogy bizonytalan kapcsolatokat szövögetünk az egyes tények között. A teremtményt és a szertartásait képzeletünk vetíti elénk, a fantáziánk és az értelmezéseink korlátoznak bennünket, amelyek mindig túl nyilvánvalóak ahhoz, hogy igazak legyenek.
Valóban a több mint 40 évezreddel ezelőtt eltűnt emberek cselekedeteivel, történelmével és tudatával szembesülünk, vagy olyan valóságot építünk, amely nem is hasonlít arra, ami tényleg megtörtént ennek a barlangnak a bejáratánál? És létezik-e ez a valóság? Úgy értem, létezik-e objektív történelmi valóság, amely független a megfigyelőtől? Vagy, mint a kvantumfizikában, a megfigyelő itt is alapvetően befolyásolja a kísérlet kimenetelét?
Miközben ezt a néhány sort írom, nem tudok megingathatatlan megállapítást tenni.
Fogalmam sincs. Már megint a kétely. A testet több ezer kovakőtárgy, sokszor törmelék borítja, mintha a hely, ahol ennek az embernek a maradványait elhelyezték, később hulladéklerakóvá vált volna. Egy szemetesládává. Vajon egyszerűen a hulladékok közé dobták a halottaik testét? Élő tárgyak – holt tárgyak. A halottak a halottakkal, elmúlnak az évezredekkel és feledésbe merülnek. Ez a pompás kovakőpenge nem csak egy volt a sok ezer elhagyott tárgy közül? Jó volna, ha valaki tudna válaszolni. Egyelőre még ásni és kutatni kell, és a csipeszeket még vagy tíz évig melegen tartani… Majd meglátjuk.
Ezúttal azonban más alapvető kérdésekkel is szembe kell néznem. Hány éves ez a Neander-völgyi ember? Jó kérdés. Egy mélyedésben fekszik, ami két lehetséges hipotézist vet fel: a mélyedés már ott volt, amikor az illető meghalt, vagy később az enyhe talajgyűrődés miatt került oda. Az értelmezéstől függően emberünk vagy 42 és 45 évezred körüli, vagy 46 és 50 évezred körüli lehet. Ez elég nagy különbség. Még mindig két geológiai réteg között ingadozunk, a B vagy a C között, és nincs szilárd bizonyságunk. De aggodalomra semmi ok: összességében 4-5 évezreden belül emberünk még mindig az egyik legjobban datált Neander-völgyi lenne. A több évezredes idősáv szédítő lehet, de nekünk, őskori régészeknek már az is jelentős, ha ilyen időkeretet meg tudunk határozni. Boldog az, aki talál egy Neander-völgyi maradványt. Boldog az, aki öt évezredes pontossággal meg tudja adni a korát… Erről beszélek, amikor azt mondom, hogy a kétely a mindennap hatalmába kerít minket. Hozzászokunk… Mindenesetre jól meghatározható annak a népcsoportnak a kulturális kerete, amelyhez a mi leletünk tartozott. A B és a C rétegek ugyanahhoz a kulturális csoporthoz tartoznak, amelyet posztnéroni II. néven emlegetünk, és amelyet először csaknem húsz évvel ezelőtt ismertem fel és fejtettem ki doktori disszertációmban. Ne feledjük, hogy a néroni kultúrához azok a sapienspopulációk tartoznak, amelyek jó 10 évezreddel korábban fedezték fel Európát, mint azt korábban gondoltuk. Az én posztnéroni embereim tehát azokhoz a Neander-völgyi népcsoportokhoz tartoztak, amelyek felváltották a Homo sapienseket a Rhône középső völgyének ugyanezen a területén. Bárhogy is legyen, egy olyan egyeddel állok szemben, aki az utolsó Neander-völgyieknek ehhez a populációjához tartozott. Ez az utolsó kultúra zárja le itt a Neander-völgyiek közel 200 évezredes, Eurázsia területein zajló történetét. Az utolsó Neander-völgyiek egyike. Nagyszerű. Hihetetlen. De még mindig van mit tenni. Ezernyi kérdés közül még egy: ő az egyik utolsó Neander-völgyi, vagy ő az utolsó Neander-völgyi?
Nyitóképen: a londoni Természettudományi Múzeum rekonstrukciója. Fotó: Werner Ustorf/Wikipedia