A Föld bolygótestvéreinek mindegyike vad és tüzes folyamatokban keletkezett, de az élet még a két szomszédunkon sem tudta megvetni a lábát. Minél alaposabban megismerjük égi szomszédainkat, annál hihetetlenebb saját létezésünk, és annál értékesebbnek látjuk saját kék bolygónkat. Olvass bele a könyvbe!
A kötet a BBC nagy sikerű tévésorozatához kapcsolódik. Andrew Cohen a BBC Studios tudományos részlegének vezetője és a BBC The Planets sorozatának vezető producere. Számos tudományos dokumentumfilm készítését irányította, beleértve a Wonders-trilógiát, valamint a Human Universe, a Forces of Nature és a Stargazing Live című filmeket. Brian Cox részecskefizikus, a Brit Birodalom Rendje lovagrend tisztje, a Royal Society tagja, és a Manchesteri Egyetem professzora. Kutatóként részt vesz a világ egyik legambiciózusabb kísérletében, a svájci nagy hadronütköztetőben végrehajtott ATLAS-kísérletben. Elsősorban tudomány-népszerűsítőként és a BBC sikeres Planets sorozatának előadójaként ismert. Nevéhez fűződnek a Wonders-trilógia, valamint a Human Universe, a Forces of Nature és a Stargazing Live című filmek.
Andrew Cohen és Brian Cox: A bolygók élete - Naprendszerünk bolygóiról (részlet)
Fordította Both Előd
A REJTÉLYEK BOLYGÓJA
Átláthatatlan felhőtakarójába burkolódzva a Naptól távolodva a következő kőzettest nagyon más történetet mesél el. Ez az a világ, amely első pillantásra a Földhöz sokkal hasonlóbbnak tűnhet, mint felperzselt belső társa, amelynek pályája több mint 50 millió kilométerrel távolabb van Naptól, mint a Merkúré.
A Vénusz – talán a legtitokzatosabb az összes bolygó közül – az úgynevezett „lakhatósági zóna” belső szélén kering; és szigorúan őrzi titkait. A hajnali és az alkonyi égbolton fényes ragyogásával évszázadok óta magára vonja az emberek figyelmét. Azért ilyen fényes, mert nagyjából hasonló méretű, mint a Föld, nincs is messze tőlünk, és felhői a rájuk eső fény háromnegyedét visszaverik. Ez egyben csalódást keltő és bosszantó tulajdonsága a Vénusznak, mert még nagy távcsövön keresztül nézve is jellegtelen;
soha nem látjuk a felszínét, ezért az 1950-es évekig a tudósok csak találgathatták, mi lehet a felhőtakaró alatt.
A XIX. század végén és a XX. század elején sokan azt hitték, hogy a felhők alatt, a Vénuszon a Föld ikertestvére rejtőzik; és még ha nem is komplex, értelmes életnek ad otthont, minden bizonnyal legalább az alapvető életformák akkor is előfordulnak a felszínén.
Az átláthatatlan, zárt felhőtakaróval szembesülve kollektív képzeletünk a felhők alatti, élő, lélegző világ képét táplálta, vagyis a felhőtakaró a XX. század első felének embere szemében azt a meggyőződést látszott alátámasztani, hogy a legkevésbé sem vagyunk egyedül a Naprendszerben.
„Nem találok okot... amiért tagadhatnám, hogy olyan teremtmények lakhelyének tekinthetjük, amelyek éppoly fejlettek, mint a Földön létező bármely lény.” - Richard Proctor, angol csillagász, 1870
A Nobel-díjas kémikus, Svante Arrhenius volt az egyik legismertebb tudós, aki a Vénusz felhői alatt rejtőző élet mítoszát támogatta. Kora sok tudósához hasonlóan Arrhenius is hagyta, hogy kíváncsiságának engedve, elkalandozzék a tudomány számos különféle területére, ideértve a csillagászatot is, ezen belül részletes hipotézist dolgozott ki a vénuszi környezetről. Feltételezve, hogy a Vénusz felhői vízből állnak, A csillagok sorsa című könyvében azt írta, hogy „a Vénusz felszínének nagyon nagy részét minden bizonnyal mocsarak borítják”, és olyan környezetet teremtenek, amely nem különbözik a Föld trópusi esőerdőitől.
Ezt a képet továbbfejlesztve felvetette, hogy az egész bolygót beburkoló, zárt felhőtakaró alatt homogén fizikai viszonyok uralkodhatnak, szöges ellentétben a Föld különböző területeinek szélsőséges időjárásával. Arrhenius elképzelése szerint ez az egész bolygóra kiterjedő, stabil, egyenletes éghajlatú környezet azt jelentené, hogy a Vénuszon az életnek nem kell szembenéznie a változó földi környezetek okozta evolúciós nyomással, ami a Földön a természetes szelekció hajtóereje, és így a Vénusz élővilága evolúciós zsákutcába jutva megrekedhetett a karbon kori földi élővilág szintjén. Az őskori mocsarakkal és fenyőerdőkkel benépesített világot leírva Arrhenius tökéletes képet adott a kor tudományos-fantasztikus írói számára, hogy képzeletüket szabadon engedve megalkossák a felhők alatt rejtőző különös életformák gazdag állatkertjét.
SVANTE ARRHENIUS, NOBEL-DÍJAS KÉMIKUS
„A Vénuszon mindenről csepeg a nedvesség... A felszín nagyon nagy részét... kétségtelenül olyan kiterjedt mocsarak borítják, mint amilyenek a Földön azok lehettek, amelyekben a szénlelőhelyek képződtek...
A mindenütt folyamatosan egyenletes éghajlati viszonyok következtében hiányzik az alkalmazkodás kényszere a változó külső feltételekhez. Ennélfogva csak olyan alacsonyabb rendű életformák lehetnek jelen, amelyek kétségtelenül többségében a növények országába tartoznak; és a szervezetek majdnem teljesen azonosak az egész bolygón.”
Manapság Arrhenius nevét elsősorban a Föld éghajlatára vonatkozóan végzett munkájával kapcsolatban ismerjük, míg a Vénusz buja élővilágát érintő fantáziadús képei lassanként a feledés homályába merültek. Ő volt az első tudós, aki 1896-ban a kémia alapelveit alkalmazva kimutatta, milyen hatással lehet a légkör, főként annak szén-dioxid-tartalma a bolygók felszíni hőmérsékletére.
Ezt a folyamatot akkoriban Arrhenius-hatásnak nevezték el, ma üvegházhatásként ismerjük.
Ez a jelenség nemcsak az emberi tevékenység saját bolygónkra gyakorolt hatásának megértése szempontjából jár mélyenszántó következményekkel, hanem létfontosságú a felhők alatti Vénusz valódi természetének magyarázatában is.
Az 1920-as évekre, ahogy a földi technológia tovább fejlődött, már nem kényszerültünk arra, hogy a Vénusz felszínéről kizárólag fantáziánkra hagyatkozva alkossunk képet, hanem elkezdtük tudásunk hiányosságait tényekkel pótolni. A bolygó légkörének első színképelemzése azt sugallta, hogy a Vénusz felhőit nem vízgőz vagy oxigén alkotja, amiből egyesek arra következtettek, hogy a felhők alatt száraz sivatagok terülhetnek el. Mások arra gondoltak, hogy formaldehid alkothatja a légkört, ezért arra következtettek, hogy a Vénusz nemcsak halott, hanem „tartósított” bolygó is. A Vénusz valódi természetét végül az 1950-es években kezdték megismerni, amikor a pontosabb földi megfigyelések azt sugallták, hogy döntően egyetlen gáz alkotja a Vénusz légkörét. A bolygó nem a víz és az oxigén felhőibe burkolódzott, de nem is formaldehidben volt tartósítva, hanem szén-dioxidból álló gázburok vette körül. Amint Arrhenius a Föld esetében bebizonyította, ez szinte biztosan azt jelentette, hogy bármi legyen is a felhők alatt, az ottani hőmérséklet még a Föld leginkább ellenálló életformáinak tűrőképességét is messze meghaladja. Amikor testvérbolygónk felfedezésére az első űrszondákat elkezdték építeni, egyre világosabbá vált, hogy a Vénuszt egyáltalán nem könnyű felkeresni, és a bolygó a legkevésbé sem várja tárt karokkal a látogatókat.
Az 1960-as évek elején a Szovjetunió a Venyera-űrszondák sorozatát indította el, amelyek első alkalommal próbálták közvetlen közelről felderíteni a Vénusz légkörét és felszínét. A Venyera-program első űreszközei csődöt mondtak, még mielőtt elhagyták volna a Föld körüli pályát, ám néhány év elteltével a program lassanként sikereket ért el.
A Venyera–1 szondát 1961. február 12-én sikeresen útnak indították. Úgy tervezték, hogy 100 000 kilométernél közelebb repül el a Vénusz mellett, de az űrszonda telemetriai rendszere tönkrement, ezért semmilyen adatot sem továbbított a Földre.
Amennyire tudjuk, a Venyera–1 mind a mai napig rója köreit a Nap körül.
A Venyera–3-mal megpróbáltak egy lépéssel tovább menni; úgy tervezték, hogy lépjen be a Vénusz légkörébe, és ott végezze el az első közvetlen méréseket. A légkör határának átlépésekor azonban a szonda rendszerei meghibásodtak, ezért ereszkedése közben nem továbbított adatokat. A Venyera–3 számára csak a történelmi dicsőség maradt, hogy ez volt az első űreszköz, amelyik egy másik bolygó felszínébe csapódott.
A többszörös kudarc ellenére a szovjetek nem adták fel. 1967 októberében a Venyera–4 belépett a Vénusz légkörébe, ahonnan a földi megfigyeléseket alátámasztó adatokat küldött, és először derítette fel, hogy a Vénuszt körülvevő felhőtakaró valóban elsősorban szén-dioxidból (90–95%) áll, emellett 3% nitrogént tartalmaz, oxigént és vízgőzt pedig csak nyomokban. A Venyera–4 minden kétséget kizáróan megerősítette, hogy a bolygó nem a Föld mása: a vastag felhőkben ereszkedve a hőmérséklet 262 Celsius-fokra, a légköri nyomás 22 atmoszférára (2200 kPa) emelkedett – és akkor még mindig 26 kilométerre volt a felszín. Miközben a Venyera–4 ejtőernyőjével a felszín felé ereszkedett, adatokat továbbított a Földre, amelyek megerősítették saját, küszöbön álló pusztulását. Ezt az űrszondát nem úgy építették, hogy túlélje az általa mért magas nyomást és hőmérsékletet, nem is beszélve arról, hogy vízre szállásra is fölösleges volt alkalmassá tenni. Az űrszonda ereszkedés közben meghibásodott, és jóval a felszín elérése előtt elveszett.
A következő küldetések során a szovjet tudósok elkezdték egyre-másra legyőzni az egyes kihívásokat, amelyeket a Vénusz eléjük állított. A Venyera–7-et úgy építették, hogy túlélje a legviharosabb leszállást is, és bár ejtőernyője meghibásodott, 1970-ben épségben elérte a felszínt, és sérült antennáival 23 percen keresztül képes volt hőmérsékleti adatok korlátozott továbbítására, mielőtt elnémult volna.
1975 októberében a Venyera–9 nemcsak eljutott a felszínre, ahol 53 percig működött, hanem ez volt az első szonda, amely leszállás után működésbe hozta a kameráját, és az első képet továbbította a Földre. Az első, egy idegen bolygó felszínéről készített töredezett, fekete-fehér képen sziklás, kopár táj látszik, a szonda mérései pedig megerősítették, hogy a felszíni hőmérséklet 485 Celsius-fok, a légköri nyomás pedig mindent összezúzó 90 atmoszféra.
Amikor 1981. október 30-án elindult a Venyera–13, a kutatók már sokkal nagyratörőbb célokat tűztek ki maguk elé, és egyre biztosabbak voltak abban, hogy értékes adatokat fognak kapni. A Venyera–13 a 457 Celsius-fokos hőmérsékletű környezetben és a földfelszíni légnyomás 89-szeresének megfelelő nyomáson 127 percig működött. A szonda kamerái elkészítették az első színes képet a Vénusz felszínéről, rugós karokkal megmérték a talaj összenyomhatóságát, miközben egy mechanikus fúró mintát vett a Vénusz felszínéből, amelyet a fedélzeti spektrométerrel elemeztek. Ha ez nem lenne elég, bekapcsolták a fedélzeti mikrofonokat, hogy rögzítsék azoknak a vad szeleknek a hangját, amelyek feltételezésük szerint a Vénusz felszínén dühöngnek. Ez volt az első hangfelvétel, amely egy idegen bolygón készült.
Mire a Venyera küldetések a nyolcvanas évek közepén befejeződtek, szemernyi kétség sem maradt afelől, hogy a Vénusz ellenséges világ. A kirajzolódó kép nagyon távol esett attól a jóindulatú vízvilágtól, amelyet egykor elképzeltünk. A valóságban a bolygó legkevésbé sem tekinthető a Föld nővérének – bár az égen az otthonunkra hasonlító helyet kerestük, de ehelyett mérgező, tüzes poklot találtunk.
A Vénusz rejtélyes világ – méretét, helyzetét és lehetőségeit tekintve szinte megszólalásig hasonlít a Földre, ennek ellenére olyan messze van az édenkerttől, amennyire csak el lehet képzelni. Ha a Merkúr története a pálya katasztrofális változásainak története, a Földé viszont a kiegyensúlyozottság és a stabilitás története, akkor a Vénusz története tragédia; amely egy nehezen megfogható, mégis könyörtelen hanyatlásról szól. Miért fordult rosszra a Vénusz sorsa? Miért járt be ennyire eltérő utat az a világ, amely a Földhöz oly hasonlónak született? Ennek megválaszolásához felejtsük el a meggyötört bolygó jelenét, és menjünk vissza abba a korba, amikor a Vénusz még fiatal és virágzó bolygó volt.
A VÉNUSZ SZÜLETÉSE
Négymilliárd évvel ezelőtt a Vénusz barátságos világ volt. Az égitest ugyanabból a porból tömörült össze, mint a Föld, csaknem ugyanolyan méretű, és olyan pályán keringett, amely elég távolinak tűnt a Nap ragyogásától, hogy rendkívüli folyamatok kezdődhessenek. A Vénusz korai élete majdnem minden elképzelhető jellemzőjét tekintve, szinte tükörképe volt saját bolygónkénak. Amint az újonnan kialakult kéreg megnyugodott a bolygó születése körüli viharos hatások után, a fiatal bolygó körül légkör kezdett hízni, amelyet a felszín alatti, olvadt kőzetből előtörő gázok tápláltak, valamint egy részét azokból a gáz- és porfelhőkből fogta be, amelyeken Nap körüli pályáján keresztülhaladt. A fiatal Vénuszhoz tapadó vékony gázréteg minden bizonnyal nitrogént, oxigént és szén-dioxidot is tartalmazott, de ami számunkra a legérdekesebb, biztosak vagyunk abban, hogy nagy mennyiségű vízgőz is lehetett benne.
Magasan a Vénusz légkörében ez a vízgőz végül eléggé lehűlt ahhoz, hogy halmazállapota gőzből folyadékká változzék.
Ezzel az átalakulással egy olyan folyamat kezdődött el, amely talán az összes bolygó közül első alkalommal a Vénuszon történt meg: amint a körülmények megfelelőek lettek, a folyékony víz cseppecskékké állt össze, amelyek vénuszi égből aláhullottak a felszínre. Ez volt a Naprendszer első esője, amely a Vénusz száraz síkságaira hullott. Az esők vize fokozatosan elárasztotta a felszínt, folyók folytak, és a bolygó felszínének nagy részén sekély óceánok alakultak ki. A Vénusz, talán hamarabb, mint a Föld, vízvilággá vált, vagyis olyan bolygóvá, ahol az égen felhők úsznak, a felszínen óceánok hullámzanak, és a fiatal bolygón működik a víz körforgása.
Miért lehetünk biztosak abban, hogy létezett a Vénusznak ez a „kék” változata? A Marstól eltérően, ahol a vizes múlt bizonyítékait a felszínbe vájódva láthatjuk, a Vénusz esetében nincs közvetlen bizonyítékunk a folyékony víz egykori jelenlétére a bolygó felszínén. Az egyetlen, a bolygó vizes múltjára utaló fizikai bizonyítékunk azokból a mérésekből származik, amelyeket a NASA Pioneer Venus-űrszondája 1978-ban végzett. Az egyik legmeglepőbb felfedezése során a légkörben a hidrogénhez képest meglepően kis mennyiségű deutériumot (nehézhidrogént) találtak. Ez a D/H arány sokkal kisebb a Vénuszon, mint a Földön, ami azért érdekes, mert amikor a két bolygó kialakult, ennek az aránynak szinte biztosan ugyanakkorának kellett lennie. Mivel a hidrogén sokkal könnyebben szökik el a légkörből, mint a deutérium, ez a kisebb arány azt sugallja, hogy története során a Vénusz sokkal több vizet veszített, mint a Föld – vagyis a D/H arány egy rég eltűnt, ősi óceán nyomát őrzi. Ezt a kozmokémikus Larry Nittler a következőképpen magyarázza:
A tudósok úgy vélik, hogy egykor a Vénusz óceánjai sok vizet tartalmaztak, ám a bolygó idővel elveszítette vízkészletét, de ez talán csak a közelmúltban, mintegy egymilliárd évvel ezelőtt történhetett. Ezt a hidrogén izotóparányából tudjuk, amit az űrszondák megmértek a bolygó légkörében. Nos, a hidrogénnek kétféle izotópja van. Míg a legtöbb hidrogénatom csak egyetlen protont tartalmaz a magjában, néhánynak, az összes atom csekély töredékének, az úgynevezett deutériumnak a magjában a proton mellett egy neutron is található, tehát az atom tömege kétszer akkora, mint a közönséges hidrogénatomé. Ha a víz elpárolog egy bolygóról vagy a légköréből, akkor a hidrogént tartalmazó vízmolekulák sokkal könnyebben elpárolognak, és könnyebben elszöknek, mint a deutériumot tartalmazó vízmolekulák. Tehát az idő múlásával, ahogy a víz párolog, egyre több deutériumot tartalmazó molekula marad vissza a könnyebben elszökő, közönséges hidrogént tartalmazó vízmolekulákhoz képest, ezért nagy deutérium/hidrogén arány alakul ki. A ma mérhető arányból visszakövetkeztetve kiszámolhatjuk, mennyi vizet veszített [a Vénusz] története évmilliárdjai alatt: meglehetősen sokat.
Az állítások egyikére sincs sziklaszilárd bizonyítékunk, de a jelek egy irányba mutatnak, és amíg nem tudjuk elvégezni a felszín alaposabb vizsgálatát, addig kénytelenek vagyunk az összegyűlt közvetett bizonyítékokra támaszkodni, hogy részletesebb képet alkossunk a Vénusz vizes múltjáról.
Mint a bolygókra vonatkozó szinte minden tudásunk esetében, ezt a képet is az elmúlt évtizedek felfedezései támasztják alá. A bolygóra elsőként leszálló Venyera-szondáktól az elsőként körülötte keringő Pioneer Venusig, és a legutóbbi Magellan küldetésig tart a sor, amely szonda nemcsak a Vénusz felszínéről visszaverődő radarhullámokat észlelte, hanem négyévi keringése közben elég adatot gyűjtött ahhoz, hogy annak alapján elkészíthessék a bolygó első részletes topográfiai térképét.
Az évtizedek kutatásai során felhalmozódott adatok összevetése lehetővé tette, hogy betekintsünk a bolygó régmúltjába, és ugyanazokat az eszközöket használva, amelyek segítségével a földi éghajlat jövőjét modellezzük, elkészítsük a Vénusz múltjára, jelenére és jövőjére vonatkozó éghajlati modelleket. Legújabban a NASA Goddard Űrtudományi Intézetének (GISS) egy csoportja végzett el egy ilyen elemzést, amelynek eredményei ugyancsak az említett következtetésre vezettek – a távoli múltban a Vénuszt sekély, ősi óceánok borították.
Egyes becslések szerint ez a vízvilág távolról sem csak futó pillantás volt a bolygó történetében, a Vénusz körülbelül kétmilliárd évig maradhatott fenn olyan kék bolygóként, mint a miénk, és talán csak mintegy 700 millió évvel ezelőtt változott meg a helyzet. Izgalmas arra gondolni, hogy a sajátunkhoz hasonló világ ilyen hosszú ideig létezhetett, folyékony vízzel a felszínén. Tudjuk, hogy az élet gyorsan, a Föld kialakulásától számított félmilliárd éven belül megtelepedett saját kék bolygónkon, ezért indokolt lehet azt feltételezni, hogy ha a Vénusz valóban olyan nedves volt, ahogyan azt a modellek jósolják, akkor az élet is megjelenhetett rajta. Még ki kell deríteni, pontosan mi történt a Vénusz rég elveszített folyóiban és óceánjaiban; de előbb vissza kell térnünk a felhők mögé rejtett felszínre, hogy ott olyan jeleket keressünk, amelyek szerint az élet valaha jelen lehetett. Kíváncsiságunk inkább a Mars felé fordult, amely bolygónak nemcsak termékeny múltja van, hanem a jövőben az emberi gyarmatosítás célpontja lehet. Biztosan tudjuk, hogy manapság a Vénuszon nem létezhet élet (legalábbis az életről alkotott jelenlegi fogalmaink szerint), és talán a fullasztó hőség, a heves vulkanizmus és az extrém nyomás hatására még az egykori vízvilágban előforduló biológiai aktivitás bizonyítékai is rég eltűntek.
De vajon hová tűnt az a víz?
Ennek megértéséhez meg kell vizsgálnunk a Föld és a Vénusz közötti különbségeket és hasonlóságokat.
Manapság a Naprendszer összes bolygója közül a Vénusz forog a leglassabban, 243 földi nap alatt fordul körbe a tengelye körül. Ezt az időtartamot sziderikus napnak nevezzük, amely különbözik a napi (szoláris) naptól – utóbbi az az időtartam, amely alatt a Nap napi mozgása során visszatér az égbolt ugyanazon pontjába. A Földön a sziderikus nap hossza 23 óra, 56 perc és 4,1 másodperc, ami nagyon közel van a napi nap hosszához (a Nap két delelése közt eltelő időhöz), amely pontosan 24 óra. A Vénuszon viszont a kétféle nap közötti különbség sokkal nagyobb. Annak ellenére, hogy a bolygó 243 nap alatt fordul meg a tengelye körül, ha a Nap körüli keringését is figyelembe vesszük, akkor kiderül, hogy a Vénuszon a napi nap 116,75 földi napig tart. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a Vénuszon minden nap csaknem négy földi hónapig tart, hanem azt is, hogy a Vénusz keletről nyugatra forog (csak két ilyen bolygó van, a másik az Uránusz). Tehát ebben a mérgező világban szó szerint napokig tart egy napkelte, mire a Nap apránként feltornázza magát a látóhatár fölé.
A Napnak ez a lassú vándorlása a Vénusz egén a bolygó lassú forgása következtében sok kérdést vet fel arra vonatkozóan, hogyan fűtötte a múltban a Nap a bolygót és hogyan változtatta meg az éghajlatot a Földétől ennyire eltérő forgás. Manapság a Vénusz éghajlata állandó – ami azt jelenti, hogy nincs hőmérséklet-különbség a nappali és az éjszakai oldal, valamint az egyenlítő és a pólusok között. Ennek az az oka, hogy a sűrű légkör szó szerint úgy viselkedik, mint egy takaró, eloszlatva a Nap hőjét, így a Vénuszon a hőmérséklet egyetlen változása a magasságkülönbség miatt lép fel. A múltban azonban, a Föld-szerűbb légkörben ez valószínűleg nagyon más volt, tehát a Nap napokon át egyfolytában sütötte a bolygó felszínét.
Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, tudjuk, hogy a bolygó forgása szoros kapcsolatban áll az éghajlatával, és erős bizonyítékok szólnak amellett, hogy a bolygó forgási sebessége közvetlenül összefügg a lakhatóságával. Egészen a közelmúltig feltételezték, hogy a Vénusz lassú forgását a története korai szakaszában a bolygót körülvevő sűrű légkör okozta, amely hatékonyan fékezte a bolygó forgását. Az újabb vizsgálatok azonban inkább arra engednek következtetni, hogy
a bolygónak valaha olyan vékony légköre lehetett, mint a mai földi légkör, és forgása ennek ellenére lelassult.
Amikor megpróbáljuk lépésről lépésre felrajzolni az ősi Vénusz képét, akkor a mai felhőtakaró alatt egy olyan ősi bolygót látunk, amelynek földihez hasonló légköre van, és egy ottani nap több mint 200 földi napig tart, miközben a Nap folyamatosan tűz az óceánokkal borított felszínre.
A Föld-szerű Vénusz éghajlatának megértése érdekében a Goddard Intézet csapatának újabb csavart (vagy pontosabban a feltételt) kellett hozzáadnia a modellhez. Ha a Nap sokkal hosszabb ideig tűz a felszín egyik oldalára, mint a Földön, akkor az óceánok párolgási üteme sokkal nagyobb lenne, ami potenciálisan összeegyeztethetetlen a feltételezett vízvilággal. Ha viszont igazítunk a modellen, és megváltoztatjuk a szárazföld mennyiségét a Vénusz felszínén, különösen a trópusokon, akkor a hatás drámaivá válik. Ha nagyobb a szárazföldek részaránya (a vízzel borított területekhez képest), akkor a modellek szerint még a lassú forgás ellenére sem szárad ki a bolygó, és elegendő vizet tudott volna megtartani ahhoz, hogy a körülmények alkalmasak legyenek az élet kialakulásához.
Mindezeket az eredményeket összegezve a GISS csapata felvázolta a korai Vénusz mai tudásunknak legjobban megfelelő képét, amely kép izgalmasnak bizonyult. A csecsemőkorú Naprendszerben a Vénusz Föld méretű bolygó, a maihoz hasonló légkörrel. A Vénuszon a napok (földi) hónapokig tartottak, miközben a Nap egy hatalmas, sekély óceán fölött felkelt és lenyugodott, közben pedig lassan araszolva nyugatról keletre végigment az égen.
Végül a NASA Magellan-űrszondájának az 1990-es években végzett radarméréseiből származó adatokat használták utolsó ecsetvonásokként a rég elveszett világ képének megfestéséhez. A mélyebben fekvő területek megteltek vízzel, a magasabban fekvő területek azonban kiemelkedtek a vízből, és a Vénusz kontinenseit alkották. Mindez annak a lehetőségére utal, hogy a Vénusz lehetett az első, az életet hordozó világ a Naprendszerünkben. Mi változott meg? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, nem elég önmagában a bolygót néznünk, hanem azt a csillagot is szemügyre kell vennünk, amely körül kering.